A pártállam politikai rendőrsége

A politikai rendőrség Magyarországon is alapvető szerepet játszott a kommunista diktatúra kiépítésében és fenntartásában. A Rákosi-korszak államvédelmi, illetve a Kádár-korszak állambiztonsági szervei mindvégig a pártállami rendszer meghatározó intézményei maradtak. Azonban az 1956-os forradalom a titkosszolgálatként működő szervezet mindennapi tevékenységében is mélyreható változásokat eredményezett.

Az államvédelem szerepei (1945–1956)

A politikai rendőrség Magyarország szovjetizálásának kulcsszereplője, a szovjet típusú rendszer működtetésének nélkülözhetetlen eszköze volt. Az 1944 őszétől egymással is rivalizáló kommunista rendvédelmi szervezetek közül egy illegális kommunista, Péter Gábor csoportja emelkedett ki 1945-ben. Az 1946-tól államvédelemnek nevezett intézmény formálisan az új magyar demokratikus rendet védte. Kiemelt feladata a háborús bűnösök felkutatása lett, akciói azonban a kezdetektől a kommunisták térnyerését segítették. Rákosi Mátyás „szalámitaktikáját” segítve, a demokratikus többséget bomlasztva a politikai rendőrség eljárásai nyomán sorban indítottak konstruált eljárásokat a kommunista párt politikai ellenfelei ellen. A zsarolást és a brutális fizikai kényszert alkalmazó ügyekben az államvédelem mindvégig együttműködött a megszálló hatóságokkal.

A szervezetet szovjet tanácsadók segítségével, szovjet mintára építettek ki. A politikai rendőrség intézményrendszere 1948-ra érte el az országos lefedettséget. A sztálini terror csúcsán (1949–1953) az államvédelem immár önállóan működő testületéhez (Államvédelmi Hatóság, ÁVH) tartozott a karhatalom, a büntetés-végrehajtás több egysége és a határőrség is. A politikai rendőrség 1953-tól (a Sztálin halálát követő átszervezések révén), illetve az 1956-os forradalom leverése után a Belügyminisztérium részeként működött. 

Az államvédelem leghatásosabb ügyei és akciói mélyen élnek a közemlékezetben, egyszersmind részletesen is megismerhetők a rendszerváltást követő történeti feldolgozásokból. A szervezet szerepet kapott a civil társadalom felszámolásában, akciói segítették a gazdasági rendszerváltást, az államosítás folyamatát. A nyugati tőke kisajátítása során a nemzetközi vállalatok hazai vezetői ellen is konstruált pereket szerveztek. A politikai rendőrségen kikényszerített vallomásokat nemcsak a tárgyalótermekben, hanem a hisztérikussá váló propagandakampányokban is felhasználták. Az ÁVH 1949-től a teljes magyar társadalmat behálózta, a társadalmi kontroll fő eszközévé vált. Legismertebb történetei a sztálini mintára szervezett kirakatperek lettek. Az osztályharcos logika alapján indított eljárások a teljes magyar elitet (politikusokat, egyházi és katonai vezetőket, a kulturális és gazdasági élet meghatározó szereplőit) érintették. Eközben a szervezet mindennapi megfélemlítő akciói a (lokális) társadalmi ellenállás letörését is biztosították: legyen szó a vállalatok államosításáról, a paraszti birtokok kisajátításáról vagy a gazdasági nehézségek okozta társadalmi elégedetlenségről, a tiltottá váló sztrájkokról.

A magyar társadalomban ez a néhány év a „csengőfrász” időszakaként, az általános félelem és bizonytalanság korszakaként él. Nem véletlenül. A feltárt adatok alapján például dokumentálható, hogy eddigre ténylegesen megvalósult a magyar postaforgalom általános és a nemzetközi küldemények lényegében teljes ellenőrzése.

Az 1956-os forradalom hatása

Az ÁVH terrorja alapvetően járult hozzá az 1956-os forradalom kitöréséhez. Az októberi napok egyik legfontosabb nemzeti követelése (amelyben osztoztak egyetemisták, felkelők és értelmiségi csoportok) a rettegett szervezet feloszlatása lett. Ennek teljesítése a forradalom miniszterelnökéhez, Nagy Imréhez köthető, de az államvédelmi állomány elbocsátására Kádár János is ígéretet tett. Ugyanakkor a forradalom napjaiban a korábbi elnyomásért és a sortüzekért felelőssé tett testület tagjai ellen több helyszínen is hajsza indult. Az ávósok közül néhányan a népharag áldozatai lettek. A meggyilkoltak emlékét (és manipulált történeteit) a kádári propaganda fasiszta bűncselekményként mutatta be és a megtorlások igazolásaként használta fel.

A későbbi felülvizsgálatok és a töredékesen fennmaradt iratok alapján megragadható a testület spontán felbomlásának folyamata is. A napokig bujdosó vagy közbiztonsági őrizetben tartott „ávósok” döntő többsége a szovjet csapatok intervenciója után a hatalom szilárd támaszának bizonyult. Az egykori államvédelmi tisztek kulcsszerepet játszottak az 1956 utáni megtorlás levezénylésében. Ugyanakkor a közemlékezetben mélyen élnek az „elbocsátott légió” történetei: 1953-tól, majd 1957 és 1962 között több hullámban leszerelték azokat, akik korábban a „munkásmozgalmi ügyek” vizsgálótisztjei, azaz a kommunista és az (egykori) szociáldemokrata párttagokat érintő eljárások alakítói voltak. A desztalinizáció és a konszolidáció jegyében 1962-ben a politikai rendőrség részlegeit átszervezve jött létre a Belügyminisztérium III. (Állambiztonsági) Főcsoportfőnöksége, amely az 1989-es rendszerváltásig változatlan struktúrában működött.

Az 1956-os tapasztalat megváltoztatta a politikai rendőrség működ(tet)ésének elveit. A megerősödő kádári rezsim mottója egy bibliai idézet lett: „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Ennek jegyében a politikai rendőrség célzott eljárásai immár a társadalmi köznyugalom fenntartását szolgálták. A hatalomtechnikai törekvések közül a legfontosabb a bomlasztás lett. Ez a törekvés az ellenségesnek vagy veszélyesnek minősített csoportok, személyek körüli bizalmi viszonyok rombolását jelentette (a rendőri figyelmeztetéstől a lejárató újságcikkeken át a névtelen levelekig). A politikai rendőrség így alapvetően járult hozzá a kádári társadalom atomizálásához és depolitizálásához. A mindennapi működés során az állambiztonság tisztjeinek leggyakoribb intézkedése a szignalizáció lett. Ez azt jelentette, hogy a titkosszolgálati úton megszerezett információkat rendszeresen átadták az illetékes párt, állami vagy társadalmi szervek vezetőinek. Ezzel az intézkedéseket (az érintettekkel történő elbeszélgetéseket, szükség szerint fegyelmi eljárásokat) az ő hatáskörükbe utalták. 

Az állambiztonság működése (1962–1990)

A magyar politikai rendőrség működésében, más kommunista titkosszolgálatokhoz hasonlóan, megkülönböztethető a sztálini és a posztsztálini időszak. A Rákosi-korszak megfélemlítő akciói a társadalom teljes ellenőrzését szolgálták, a Kádár-korszak egyre kifinomultabb titkosszolgálati eljárásai inkább a célirányos és hatékony hatalomgyakorlást támogatták. Az ellenség kijelölését mindkét korszakban a különböző párttestületek határozatai alapozták meg. Kádár János a „szocialista törvényesség” jegyében távol tartotta magát az állambiztonság mindennapi működésétől, de a többszörös politikai kontrollt különböző szervezeti megoldások (a pártbizottságok és testületek jogosultságai) biztosították. Sőt, az MSZMP direktívái olykor név szerint, tételesen is meghatározták, hogy a belügyi szerveknek kivel kell foglalkozniuk. Általánosságban azonban az informális irányítás vált meghatározóvá. (Az ezt segítő jelentések a pártvezetés tájékoztatását 1979-től biztosító napi operatív információs jelentések, amelyek a töredékes állambiztonsági iratanyagban hiánytalanul fennmaradtak.)

A külső és a belső ellenség elleni harc szólamai lassan változtak. Az imperializmus elleni harc a hetvenes–nyolcvanas években (a nyugati kapcsolatok újjáépítése, egyszersmind az ország eladósodása idején) is változatlan maradt. A belső reakció elleni harc kádári célpontjai idővel módosultak. A társadalomba beilleszkedő állampolgárok (így az egykori politikai elítéltek) kikerültek az állambiztonság célkeresztjéből. Az osztályharcos szemléleten túllépve már a hatvanas évektől a valós társadalmi befolyással rendelkező „veszélyes elemek” lettek a célpontok.

A politikai rendőrség legfontosabb „eszközei” a titkos és szervezetszerű együttműködésre kényszerített (kis részben anyagi előnyök révén megnyert) hálózati személyek voltak. A politikai rendőrség tartótisztjei a teljes korszakban mintegy 160 000 magyar állampolgárt szerveztek be (közülük 56 000 fő behálózására került sor a 1956 után). A Rákosi-korszakban egy időben dolgoztatott harminc-negyvenezer besúgóval szemben a Kádár-korszak racionálisabban tevékenykedő szervei egy időben nyolc-tízezer ilyen kapcsolatot hasznosítottak. Ugyanakkor 1956 után az állambiztonság fokozatosan behálózta az államapparátust és a társadalmi szervezeteket is: a „hivatalos”, a „társadalmi”, valamint az „alkalmi kapcsolatok” számát csak becsülni lehet. Külön feladatkörrel rendelkeztek a szigorúan titkos állományú tisztek, akik egyszerre voltak egy hivatal vagy vállalat munkatársai (többnyire középvezetői) és a Belügyminisztérium alkalmazottai.

Működési területek

Bár a nyilvánosságban a leggyakrabban a BM III/III. Csoportfőnökség, a „belső reakció elhárításával” foglalkozó részleg ügyei kerültek elő, az állambiztonság aktivitása más társadalmi szférákra is kiterjedt. A politikai rendőrség működési (ún. elhárítási) területei a hatalmon lévők törekvései szerint módosultak. 1945-től az államvédelem alapvető célkitűzése volt az ország szovjetizálásához szükséges elitcsere támogatása, míg 1956 után az állambiztonság a potenciális antielit (az adott társadalmi szférában tekintélynek örvendő személyek) megfigyelését és manipulálását végezte. Ugyanakkor a politikai rendőrségnek az egyházak elleni aktivitása a kezdetektől kimutatható. A szovjetizálással szemben álló egyházi vezetők konstruált eljárások áldozatai lettek. A grandiózus persorozatok mellett az államvédelem törekvései magukban foglalták a püspökök, papok, lelkészek izolálását (házi őrizetét) és internálását is. Az egyházi közélet megfélemlítése, manipulálása, a „lojális” vezetők karrierjének támogatása szintén a Rákosi-korszak öröksége. A Kádár-korszakban újrahasznosított perek formálisan a „visszaesőket” sújtották, a nem megalkuvó egyházi személyek elleni eljárások ugyanakkor világos üzenettel bírtak a hívők számára. A hatvanas években a vallásos (ifjúsági) kisközösségeket célzó titkos akciók (és nyilvános perek) után az egyházak behálózása, valamint a nemzetközi egyházi szervezetek manipulációja vált kiemelt titkosszolgálati feladattá.

A politikai rendőrség mindvégig aktív volt a kulturális szférában is. Az elitváltás segítése mellett az ellenség elleni harc (a sokat emlegetett éberség jegyében) minden művészeti ágra kiterjedt. Az archaikus kultúrafelfogás jegyében külön figyelmet „élveztek” az írók (amit az 1956-os forradalom előkészítésében végzett szerepük is megerősített). Az állambiztonság aktivitása a színházak és a filmművészet világában (részben egyéb művészeti ágakban is) a nyugati kapcsolatok mértéke szerint alakult. A Kádár-rezsim belső ellenzékével foglalkozó részlegeket, a szamizdat irodalom után kutató egységeket a „kulturális elhárítás” állományából hozták létre a hetvenes évek végén.

Az imperializmus elleni harc egyik legfontosabb szerve a kémelhárítás volt. A Rákosi-korszakban a konstruált perek szükséges kelléke volt a „kémkedés” vádpontja. A politikai rendőrség aktivitása kezdetben a nyugati követségek és a külkereskedelem ellenőrzésére terjedt ki. A nemzetközi enyhülés és a hatvanas évek nyitása ebben alapvető változást hozott. A szervezett turistautak, a külkereskedelmi kapcsolatok, az ösztöndíjprogramok bővülése többszörösére növelte a részleg feladatait. A stratégiai vállalatok vagy a közlekedés biztosításán túl a szerv legismertebb nemzetközi együttműködése a Balatonnál találkozó, közösen nyaraló NDK- és NSZK-állampolgárok ellenőrzéséhez kapcsolódik. Bár a vonatkozó dokumentumok még korlátozottan kutathatók, mégis jól érzékelhető, hogy a magyar állambiztonsági szervek a hetvenes évektől különös kapcsolatot ápoltak nemzetközi terrorista szervezetekkel (támogatva, megfigyelve magyarországi tartózkodásukat). Sőt, az állambiztonság munkatársai kivették részüket az illegális nemzetközi drogkereskedelemből is. Tevékenységükhöz drogügyletek, fegyverkereskedelem, majd a nyolcvanas években az embargós termékek megszerzésével kapcsolatos akciók köthetők.

A magyar hírszerzés működése fokozatosan alakult ki. Az államvédelem vezetői a kezdeti időszakban szinte csak a követségi alkalmazottakra támaszkodhattak. A rendelkezésre álló iratok szerint érdemi külföldi adatgyűjtő munka a hatvanas évektől vált lehetővé. A magyar hírszerzés a szocialista társszervekkel együttműködve, a KGB irányításával végezte akcióit. A diplomáciai képviseletek és a titkosszolgálat a Magyar Népköztársaságban is összefonódtak. A magyar hírszerzésnek kiemelt szerepe volt a nyugati magyar emigráció megfigyelésében, manipulálásában, bomlasztásában. A kádári törekvésekkel összhangban a szerv szerepet játszott neves közszereplők, politikusok hazacsalogatásában. A tudományos és technológiai kémkedésen túl a részleg elsősorban a Magyar Népköztársaság nyugati imázsának javításán fáradozott.

Az állambiztonság működési területei közül a legkevésbé feltárt szféra a katonai elhárítás világa. (Kivételt jelentenek a II. világháborút követő elitcserét elősegítő, a Magyar Királyi Hadsereg tisztjei ellen indított eljárások; ezeket többen is feldolgozták.) 1956 után az újjászervezett Magyar Néphadsereg alakulatainak rendjéhez igazodott a szervezet. Az általános sorkötelezettség miatt a részlegnek szerepe volt a fiatalok megfigyelésében. Kiemelten megdolgozandó csoportnak számítottak az egyetemi éveik előtt bevonultak (az ún. előfelvételisek). A hidegháború világához tartoztak a NATO és a Varsói Szerződés tagjai közti játszmák, amelyek egy-egy fejezetéről többnyire még csak visszaemlékezések láttak napvilágot.

Utóélet

A BM III. Főcsoportfőnökség (és elődszerveinek) iratai a kilencvenes években megkezdődő, majd egyre jobban elhúzódó közéleti viták után külön szaklevéltárba kerültek. A vonatkozó törvények szerint az információs kárpótlás jegyében minden magyar állampolgár megkaphatja a rá és felmenőire vonatkozó állambiztonsági dokumentumokat.

Az elmúlt két évtizedben tudományos intézetek, illetve kutatási projektek százai foglalkoztak a politikai rendőrség történeteivel. Ezzel párhuzamosan dokumentumfilmek tucatjai dolgozták fel a megismerhető eseteket. A feldolgozások révén a korszak egykori titkos iratai (lassan elveszítve korábbi funkcióikat, például zsarolás, manipuláció, propaganda) fokozatosan történeti forrásokká válhattak.