II. Henrik király különös halála

II. Henrik francia király 1559-es halála gyökeresen megváltoztatta Európa történelmének menetét. Egy hatalma teljében lévő, erőskezű uralkodó távozott az élők sorából éppen akkor, amikor a birodalom a béke és az ünneplés hevében égett. A hirtelen bekövetkező, drámai vég sokkolta a kortársakat, és máig foglalkoztatja a történelem iránt érdeklődőket. Ez a váratlan fordulat nemcsak egy virágzó korszakot zárt le, hanem megnyitotta az utat egy sötét, viszályokkal terhelt időszak előtt, amely évtizedekre lángba borította Franciaországot.

Amikor I. Ferenc francia király helyére a fia lépett, már véget ért a 15. században kezdődő gazdasági fellendülés és vele együtt a történészek által „szép 16. századnak” nevezett időszak. II. Henrik uralkodása (1547–1559) az átmenetet képviseli a reneszánsz és a vallásháborúk kora között.

Amikor Henriket hétéves korában Spanyolországba vitték, hogy átvegye a paviai csatában elfogott apja helyét a fogságban, egy nála húsz évvel idősebb udvarhölgy olyannyira megsajnálta a kisfiút, hogy búcsúzóul megcsókolta. A „Szép Búskomornak” nevezett férfi ettől kezdve haláláig szerelmes volt az egykori udvarhölgybe, Diane de Poitiers-ba, aki híres volt ötven év felett is megőrzött, rendkívüli szépségéről, intelligenciájáról és műpártoló tevékenységéről. A király neki adományozta Chenonceaux kastélyát, a francia reneszánsz építészet egyik legnagyobb mesterművét.

A béke ára

II. Henrik folytatta apja Habsburg-ellenes külpolitikáját. Skóciával, Szulejmán szultánnal és a protestáns német fejedelmekkel szövetségben hadat üzent V. Károly császárnak (1552), s elfoglalt három lotaringiai püspökséget (Metz, Toul, Verdun). Csakhogy egyszerre próbált háborúzni Itáliában, Németalföldön és Anglia ellen, és ehhez már nem voltak meg a kellő erőforrásai. 1559-ben meghozta élete legkeservesebb döntését: a béke érdekében lemondott valamennyi Itáliához fűződő jogcíméről és minden ottani hódításáról. Hatalmas vihart váltott ki ezzel az udvarban. Az első itáliai hadjáratot még VIII. Károly vezette a félszigetre 1494-ben, s példáját utódai is követték. XII. Lajos három, I. Ferenc király pedig négy háborút vívott a császárral. Savoya és Korzika még mindig francia megszállás alatt állt, és a katonák nem értették, miért kellene lemondani róluk. Több mint fél évszázad külpolitikai törekvéseinek vetett véget II. Henrik, amikor követei a cambrai-i érsek cateau-cambrésis-i kastélyában 1559. április 2-án előbb az angolokkal, majd másnap a spanyolokkal és a savoyaiakkal is aláírták a békeszerződést.

A békét csak Montmorency connétable (főparancsnok) és Diane de Poitiers támogatta, a Guise hercegek családja és az itáliai származású Medici Katalin királyné azonban szenvedélyesen tiltakozott ellene. A katonák dühöngtek, a német és itáliai szövetségesek pedig úgy érezték, hogy cserbenhagyták őket. A köznép valószínűleg örült a békének, bár az udvarban ezzel nem sokat törődtek. Minden elfoglalt tartományt visszaszolgáltattak korábbi birtokosainak, csak Calais és a három lotaringiai püspökség maradt francia kézen. A békét házassági szerződésekkel erősítették meg: Henrik húgát, Margitot a savoyai herceghez, lányát, Erzsébetet pedig II. Fülöp spanyol királyhoz adták.

A király a külpolitikai kudarcot szigorúbb valláspolitikával próbálta ellensúlyozni. Június 2-i, écoueni pátensében meghirdette, hogy erélyesebben kell harcolni az „eretnekség” ellen. A párizsi legfelsőbb bíróság ez ellen nem is tiltakozott volna, az inkvizíció franciaországi működésével azonban nem rokonszenvezett. Június 10-én ezért maga a király is megjelent az ülésén. A tanácsosok vitába szálltak vele, és kijelentették, nem támogatják, hogy a „római hatalom” gyökeret verjen hazájukban. Henrik erre magához rendelte a skót gárdisták kapitányát, Gabriel de Montgomeryt, s ott helyben letartóztatott két tanácsost, Louis du Faurt és Anne du Bourg-t. A Bastille-ba kerültek, és hamarosan három kollégájuk is követte őket. A protestánsok zúgolódtak, és titokban arról beszéltek, hogy aki kardot fog, kard által vész el. De azt senki sem sejthette, hogy ez a „kard” maga Montgomery személye lesz, és pár napon belül lesújt az uralkodóra. 

A végzetes ünnep

II. Fülöp a két legrangosabb németalföldi arisztokratát, Oránia hercegét és Egmont grófot küldte el Párizsba menyasszonyáért. Nagyszabású ünnepségsorozat vette kezdetét a párizsi Tournelles Palota környékén. Az udvar valamennyi előkelősége kivonult a Saint-Antoine úton rendezett lovagi tornára, amely június 28-án vette kezdetét. Zengtek a kürtök, peregtek a dobok, lobogtak a zászlók, az udvarhölgyek legszebb ruháikban parádéztak, a nemesurak pedig lovagi tornákon mérték össze erejüket. A fényesen ragyogó udvar ünnepségén franciák, skótok, lotaringiaiak, navarraiak, savoyaiak és németalföldiek testvéri jóindulattal ittak egymás egészségére, és szerencsére senki sem sejtette, mit rejt méhében a jövő mindazon előkelőségek számára, akik ott ültek a központi emelvényen. 

A trónörökösnek másfél év volt hátra az életéből. Szépséges hitvesének, Stuart Máriának huszonhét év, őrá angol bakó fog lesújtani Fotheringhayben. Nemcsak Guise hercegére, Calais hős visszafoglalójára, de még mellette álló, kilencéves kisfiára is orgyilkosok tőre várt. A király második fiának, az ekkoriban nyolcéves Henriknek harminc év múlva egy szerzetes fogja felvágni a hasát. Medici Katalin királyné sohasem veheti le a gyászruhát: egy kivétellel valamennyi fiúgyermekét el fogja temetni, az utolsó egy évvel sem éli túl anyját, s vele kihal a Valois-dinasztia. Coligny admirális holtestét egy ablakon keresztül hajítják majd az utcára, Montmorency franciák ellen csatázva kap halálos sebet, a németalföldi Egmont grófot ugyanazon király fogja kivégeztetni, aki most a menyasszonyáért küldte őt, Oránia hercege pedig, akinek vállára maga V. Károly támaszkodott, amikor felolvasta lemondási nyilatkozatát, a független Németalföld államfője lesz, amíg vele is nem végez egy orgyilkos golyója. 

A legkülönösebb végzet azonban magára II. Henrik királyra leselkedett. Június 30-án délután ötkor fejeződött be a lovagi torna, melyen a király is részt vett, természetesen fekete és fehér színekben, Diane de Poitiers színeiben Amikor már mindenki távozni készült a tribünről, Henrik kijelentette, hogy visszavágót kér, mert Montgomery alaposan megingatta a nyeregben, s ő majdnem kilépett a kengyelből. A skót kapitány udvariasan közölte vele, hogy felesleges minden visszavágó, a királyé a győzelem. Medici Katalin kérlelni kezdte férjét: ha szereti őt, mondjon le az utolsó összecsapásról, rosszat álmodott, álmában véres fejjel, sebesülten látta urát! Henrik csak mosolygott, s így kiáltott: „A királyné szerelméért és nemesi hitemre, még egy utolsó lándzsatörést akarok!”

Felpattant Malheureux, vagyis Boldogtalan nevű lovára (aligha lehetett volna találóbb nevet adni ennek az állatnak!), a kürtszót meg sem várva megsarkantyúzta, s vágtatni kezdett Montgomery felé. Nagy reccsenéssel összecsaptak, majd mindenki elnémult, mert a király imbolyogni kezdett a nyeregben, s ha nem rohannak oda hozzá, a földre zuhan. 

Jeges rémület lett úrrá a nézőközönségen, amikor kiderült, hogy ellenfele szilánkokra hasadt lándzsájának darabjai a bal szeme sarkán át behatoltak a király koponyájába. Vízzel nagy nehezen magához térítették, de felállni már nem tudott. Montgomery leborulva könyörgött, hogy vágják le kezét és fejét, Henrik azonban ezt suttogta: „Ne aggódjon! Nincs szüksége bocsánatra, maga jó lovagként engedelmeskedett királyának!”

A trónörökös elájult, a királyt pedig sietve bevitték a Tournelles Palotába. Párizsban gyorsan szétterjedt a hír, az ünnepségek megszakadtak, és rettegve suttogták, hogy éppen az a tiszt sebezte meg az uralkodót, aki elfogta a párizsi legfelsőbb bíróság protestáns bíráit. Bár a haldokló király többször is megtiltotta Montgomery megbüntetését, a skót kapitány elmenekült Franciaországból. Rangjától megfosztották, száműzöttnek nyilvánították, s ő Angliában áttért a protestáns hitre. Évek múlva szerencsétlenségére visszatért, részt vett a vallásháborúkban, s amikor tizenöt év múlva foglyul ejtették, a párizsi parlament halálra ítélte, s lefejezték. Igaz, nem királygyilkosságért, hanem lázadásért.

II. Henrik tíz napon át küzdött a halállal. A korszak legnagyobb orvosai siettek segítségére, Ambroise Paré, az érkötés feltalálója és Vesalius, az anatómia mestere. Öt nagyobb szilánkot operáltak ki a fejéből, s ő csak egyetlenegyszer kiáltott fel a fájdalomtól. Vesalius egy meggyilkolt ember fejét boncolgatva tanulmányozta az agy szerkezetét, de segíteni nem tudott Henriken. A király néhányszor még magához tért, s utolsó tiszta pillanatában levelet íratott II. Fülöpnek, amelyben oltalmába ajánlotta Franciaországot és a trónörököst. 1559. július 10-én, déli egy órakor halt meg, negyvenéves, négyhónapos és tíznapos korában. 

Ma már e dráma színhelyét, a Tournelles Palotát is hiába keresnénk: Medici Katalin látni sem bírta a történtek után, és lebontatta. Négyzetes alaprajzú egykori helyszínén szép parkot építettek, melyet Vogézek tere néven emlegetnek a párizsiak.

Nostradamus jóslata 

II. Henrik különös halála olyannyira lenyűgözte a franciákat, hogy újra meg újra felidézték a történteket, s ahogy ez lenni szokott, utólag egyre több baljós előjelet fedeztek fel. A következő évszázadokban megtalálták a híres Nostradamus nevű orvosnak 1555-ben írott költeményét, amely a hiszékenyek szerint pontosan megjósolta, mi fog történni II. Henrik királlyal. Az orvos száz egységből álló úgynevezett „centuriákba” rendezte négysoros verseit, s az első „centuria” XXXV. költeménye a következőképpen szól:

Le lion jeune le vieux surmontera
En champ bellique par singulier duelle
Dans cage d’or les yeux lui crèvera,
Deux classes une, puis mourir mort cruelle.

(Ifjú oroszlán az öregen felülkerekedik
Harcmezőn, különös viadalban,
Aranyketrecben szemeit kitépi
Két osztály közül egy majd kegyetlen halált hal.)

Akik hinni akartak a jóslatokban, azok szerint Nostradamus mindent pontosan megjósolt. Az idősebb királyon, az „öreg oroszlánon” egy fiatalabb harcos halálos sebet ejt, „ketrecnek” nevezett, aranyozott sisakrostélyán keresztül megsebzi a szemét, s még azt is megírta, hogy szegény király hosszas szenvedés után pusztul el. Csakhogy a 16. század második felében senki sem értelmezte így Nostradamus versét. A királyt sohasem nevezték oroszlánnak. VIII. Károlynak a Nap volt a szimbóluma, XII. Lajosnak a sün, I. Ferencnek a szalamandra. A kakas is a francia királyt jelképezte, hiszen latinul a gallus szó egyszerre jelent kakast és Gallia lakóját. Az is nyilvánvaló, hogy a korabeli költők „két osztály” vagy „két flotta” néven a két egyházat, a protestánst és a katolikust emlegették. Oroszlánnak az angol királyt nevezték, s nagyon valószínű, hogy Nostradamus VIII. Henrik király és kancellárja, a katolicizmushoz ragaszkodó Morus Tamás konfliktusát dolgozta fel versében. Az ifjú „oroszlán”, az angol király legyőzte az öregembert, a kancellárt, a Tower (az „aranyketrec”) sötét tömlöcébe záratta, ahol semmit sem láthatott, mintha csak a szemeit tépték volna ki. Nostradamus zsidó volt ugyan, de családja régóta áttért a katolikus hitre, s ő nyilván a katolikus Morusszal rokonszenvezett. Az utolsó sor arra utal, hogy két egyház közül csak az egyik győzhet, a másiknak meg kell semmisülnie.

Egy biztos: aki a 16. századi Franciaország számára vért, halált, tüzet és szenvedést jósolt, azt biztos lehetett benne, hogy prófétának tekintik. A következő évben a protestánsok összeesküvéssel próbálták befolyásuk alá vonni a fiatal királyt, de kísérletüket véresen megtorolták. 1562-ben pedig Guise herceg követői hajtottak végre mészárlást Vassyban a protestánsok körében, s ez megindította a francia vallásháborúk elhúzódó társadalmi-politikai válságát.