Horváth Mihály és a forradalom

Horváth Mihály alakja ma a feledés homályába vész, jóllehet korának, a 19. századnak egyik legnagyobb és legnépszerűbb történésze volt. Megírta Magyarország történetét, amelyben külön köteteket szentelt a reformkornak és a szabadságharcnak. Kalandos élete során volt vidéki káplán, címzetes püspök és többgyermekes családapa; országgyűlési képviselő, miniszter, majd halálraítélt és jelképesen kivégzett lázadó; száműzött értelmiségi, akadémikus és királyi nevelő. A magyar forradalomról és szabadságharcról kialakított álláspontja sok tekintetben ma is figyelemre méltó és érvényesnek tekinthető.

Horváth Mihály és a franciák

Horváth Mihály (1809–1878) pályafutásának bizonyos elemeivel a francia forradalom leghíresebb papi személyiségeire emlékeztet. Szegény vidéki plébánosként vált híressé írásaival, mint Henri Baptiste Grégoire abbé. A francia abbé az Alkotmányozó Nemzetgyűlés és a Nemzeti Konvent képviselője, illetve a Nemzeti Konvent közoktatási bizottságának munkatársa volt, Horváth Mihály pedig a forradalmi országgyűlés képviselője, a Szemere-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere. Horváth ugyanúgy egy forradalmi kormány oldalára állt, mint Grégoire: 1849-ben a plébánosokat a népfelkelés támogatására szólította fel. Arra kérte őket, hogy „A keresztény vallásnak is kifolyásaként tekintendő három ige, szabadság testvériség és egyenlőség megtestesítésének főtényezői legyenek.” Ezt Grégoire sem fogalmazta volna meg másképpen. Ő 1793-ban konventküldöttként Mont-Blanc megye közigazgatását szervezte meg, Horváth Mihály 1849 tavaszán Kossuth oldalán a katonai táborokat járta, majd nyáron a szegedi sáncokban teljes püspöki díszben szólította harcra a katonákat. Grégoire az állam és egyház szétválasztását sürgette, s 1795-ben el is érte ennek kimondását. Ezt a programot Horváth Mihály is elfogadta, hiszen az egyházzal kapcsolatos nézeteit e szavakkal foglalta össze: „Szabad egyház szabad államban.” Grégoire 1797 nyarán nemzeti zsinatot hívott össze az alkotmányos egyház kérdéseinek rendezésére. Horváth Mihály ugyanerre tett kísérletet 1849-ben, de a katonai vereségek ezt megakadályozták. Grégoire abbé a konzulátus és a császárság évei során következetesen a rendszer ellen foglalt állást, az élethossziglani konzulátus, majd a császárság ellen szavazott – Horváth Mihály ugyanolyan ellenszenvvel tekintett Kossuth Lajos megnövekedett hatalmára, mint a francia abbé Napóleonéra. 1865-ben írta Toldynak: „A nép bálványának lerontására, ha nem is többet, legalább annyi erőt fordítottam, mint a nemzeti jogok sértőinek megrovására.” Grégoire abbé ott volt a Művészetek és Mesterségek Konzervatóriumának megalapításánál és a forradalmi akadémia, az Institut tagja lett. Horváth Mihályt a Magyar Történelmi Társulat és az Akadémia második osztálya elnökévé választotta, és az Országos Közoktatási Tanács elnöke lett. 

Horváth Mihály életútjáról Talleyrand pályafutása is az eszünkbe juthat. Csanád püspöke (Horváth Mihály) ugyanolyan meggyőződéses liberális volt, mint Autun püspöke (Talleyrand). Mindketten úgy látták, hogy a társadalmi és politikai átalakulást el kell fogadni, az idejétmúlt kiváltságokat fel kell számolni. Talleyrand ezt írta a francia forradalom első évében az egyik levelében: „Egy igazságot be kell látnia, a forradalom, amely ma Franciaországban lejátszódik, elkerülhetetlenné vált a dolgok azon állapotában, amelyben élünk, és e forradalom végső soron hasznos lesz [...] Nagyon is ideje volt, hogy kitörjünk az elbizakodottság és kényelem szűk köréből, hogy szélesebb összefüggéseikben vizsgáljuk meg a dolgokat, és felmérhessük az új korszakot, amelybe belépünk.” Horváth Mihály is így vélekedett: „A hitet, a vallást a szabadság és egyenlőség eszméje váltotta fel az uralomban: ez a kor bálványa.” Talleyrand megpróbált ragaszkodni a reakció és a radikalizmus közötti, mérsékelt reformpárti, középutas politikához: „A mai szerencsétlenségek és zavargások abból származnak, hogy egyesek meg akarják akadályozni [a reformot – H. P.], mások pedig siettetni próbálják.” Ugyanígy vélekedett Horváth Mihály is: „Midőn az új eszmék bajnokai s az ódon rend védői egymás ellen halálharczot vívnak, a társaság két mélység közt halad: a kényuralom és a szabadosság mélységei között; honnan a jól rendezett szabadság honába csak keskeny ösvény vezet.” 

Horváth Mihály ugyanúgy elítélte a nyilvánosság előtt az antiszemitizmust, mint Talleyrand. Püspökként ugyanazokat az intézkedéseket sürgette, mint ő: az állam és egyház szétválasztását, a polgári házasságkötés bevezetését, az egyházi birtokok állami kisajátítását. Mindketten rendkívül toleránsnak bizonyultak vallási ügyekben. Talleyrand részt vett az Emberi és állampolgári jogok nyilatkozatának megszerkesztésében, Horváth Mihály pedig tagja volt a Függetlenségi nyilatkozat szerkesztőbizottságának. Horváth Mihály elfogadta a katolikus papok házasságának a lehetőségét is, sőt, Talleyrand-hoz hasonlóan egykori püspök létére ő is feleségül vett egy asszonyt. A magyar szabadságharc bukása után ugyanúgy el kellett hagynia a hazáját, mint Talleyrand-nak 1792-ben. A szabadságharc leverését követően az osztrák haditörvényszék halálra ítélte és in effigie fel is akasztatta őt. Hazatérése esetén ugyanúgy halál várt volna rá, akárcsak az emigránssá nyilvánított Talleyrand-ra. A katolikus egyház pedig mindkettejüket életük végéig támadta és bírálta.

Mindezen párhuzamokat azonban csak azért érdemes felvázolni, hogy jelezzük: a katolikus egyház hasonló problémákkal küszködött Franciaországban és Magyarországon, s mindkét társadalomban akadtak olyan bátor és határozott papi személyiségek, akik kiálltak a szükségesnek vélt reformok mellett. 

Történeti munkái – a reformkor és a szabadságharc

Horváth Mihály azonban elsősorban történész volt, s nem politikus, mint Grégoire és Talleyrand. Neki a történelmi kutatás töltötte ki az életét. Először a magyar ipar és kereskedelem történetét írta meg, majd hozzálátott a teljes magyar történelem feldolgozásához az ősidőktől az 1820-as évekig. Előbb négy, később hat s élete végén nyolc kötetben mutatta be egyre részletesebben Magyarország történelmét. Emigrációja idején előbb Brüsszelben közzétette a magyar történelemre vonatkozó dokumentumokat, majd Genfben 1864-ben kiadta a Huszonöt év Magyarország történetéből című könyvet, melyben az 1823 és 1848 közötti magyar történelmet írta le három kötetben. (Javított és bővített kiadása 1886-ban jelent meg Budapesten.) Egy év múlva pedig, 1865-ben Genfben három kötetben kiadta az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc történetét.

Rendkívül merész vállalkozás volt ez: még két évtized sem telt el a szabadságharc leverése óta, a szerző külföldön élt, a magyar és osztrák levéltárakat nem használhatta – ráadásul a könyv megjelenése idején még úgy tűnhetett, hogy a kötetek kiadása miatt nem is térhet vissza egyhamar hazájába. A könyv mégis rendkívül nagy sikert aratott, s azóta is a szabadságharc egyik legrészletesebb és legalaposabb feldolgozásának tekintik, amelyre a legújabb történelmi művek is gyakran hivatkoznak.

Hogyan jellemezhetjük Horváth Mihály történelemszemléletét? A modern magyar eszmetörténet egyik kiváló szakértője, Takáts József szerint a 19. század elején „négy nyelven, illetve ezek keverékén volt lehetséges magyarul politikáról beszélni [...] E négy nyelv vagy beszédmód a republikanizmus, az ősi alkotmányra hivatkozás politikai nyelve, a felvilágosult kormányzás nyelve és a csinosodás nyelve.” Horváth Mihály a második beszédmódból indult ki, s ezt fejlesztette tovább liberális, majd konzervatív irányban. Az „ősi alkotmány” természetesen nem egyetlen írott szöveget jelentett, hanem a szokásjog hagyományát, az évszázadok során felgyűlt törvények és eljárások összességét. Mint más kortárs politikai gondolkodók, például Wesselényi Miklós, Horváth Mihály liberális módon próbálta átértelmezni a régi hagyományokat. Azt állította, hogy az ősi alkotmány egyáltalán nem akadálya a modernizációnak, hiszen a lényegét liberális sajátosságok alkotják: a törvényhozó és végrehajtó hatalom elválasztása, a hatalmak korlátozása, a helyi önkormányzat, a személyes biztonság és a tulajdon biztonsága. Ezért nem arra van szükség, hogy ezt az alkotmányt megsemmisítsék, hanem csak arra, hogy módosítsák, hogy liberális vonásait megerősítsék: a nemesség szabadságjogait ki kell terjeszteni a teljes társadalomra. Egy 1841-ben írott cikke (A demokratia kifejlete hazánkban) szerint Horváth Mihály ismerte Tocqueville könyvét az amerikai demokráciáról, és elfogadta következtetéseit. Tocqueville így fogalmazta meg ezeket: „A társadalmi rendek egyenlőségének fokozatos kibontakozása a gondviselés műve; ezért egyetemes, ezért tartós, ezért esik kívül az ember hatalmán; minden esemény, minden ember a javán munkálkodik.” Horváth Mihály szinte szó szerint átveszi Tocqueville megállapítását, amikor ezt írja: „a rendi egyenlőség fokozatos kifejlése a gondviselés határzata”. A „demokrácia” fogalma tehát az ő számára is az életkörülmények kiegyenlítődésének folyamatát jelentette, akárcsak Tocqueville számára.

Liberalizmus, konzervativizmus

A magyar társadalom fő problémája szerinte az elmaradottság mellett az a tény volt, hogy az ország egy olyan monarchiához tartozott, amelynek a másik felét abszolutisztikus vagy éppen despotikus eszközökkel kormányozták. Ezt nevezte köteteiben „vegyes házasságnak”, felemás monarchiának: a Habsburg Monarchia egyik fele (a magyar) alkotmányos alapokon nyugodott, a másik, az úgynevezett örökös tartományok pedig „despotikus” kormányzás alatt álltak. A hazafias Horváth Mihály és kortársai szemében természetesen az lett volna a legjobb megoldás, ha a magyarországi kormányzati rendszert honosítják meg a birodalom nyugati felében is. Azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a Monarchia központját áttegyék Magyarországra, és a fővárosává Budapestet nevezzék ki. A reakció bécsi győzelme miatt azonban ezt nem lehetett megvalósítani. A reakció megszilárdulását pedig Horváth Mihály a francia forradalom hatásával magyarázza.

A francia forradalomnak szerinte igen nagy eredménye volt, hogy felszámolta az önkényuralmat és az úgynevezett hűbériséget, ugyanakkor megsemmisítette a trónust és az oltárt is, és ezzel mind a magyar nemesség egy részét, mind a Habsburg-kormányzatot a reakció felé taszította. Horváth Mihály tulajdonképpen megelőlegezte a 20. századi magyar politikai gondolkodás egyik leghíresebb személyiségének, Bibó Istvánnak az eszméit. Bibó azt állította, hogy a francia „forradalmi terror volt az, amely mind a mai napig kiható hatállyal létrehozta azt az azelőtt nem ismeretes, két teljesen terméketlen emberfajtát, amelybe azóta az európai gondolkodás be van zárva mereven és reménytelenül: a hivatásos reakcióst és a hivatásos forradalmárt. […] azt, amelyik mindent görcsösen őriz, és azt, amelyik mindent eszeveszetten támad.” I. Ferenc osztrák császár Horváth Mihály szerint a reakció képviselőjévé vált, aki „az ellenforradalom, a helyben maradás és legitimitás elvét tűzte ki […] mind magára a monarchiára, mind […] általában is Európára nézve a kor politikájának czélpontjává”. Természetesen a magyar nemesség is hozzájárult a reakció győzelméhez, hiszen kiváltságaihoz ragaszkodva sokáig nem volt hajlandó elfogadni a jogi egyenlőség eszméjét. A főbűnös azonban mégiscsak Metternich és I. Ferenc császár volt, hiszen a nemesség országgyűlés és modern politikai fórumok híján sokáig „alkalmat sem nyert” a helyzet megváltoztatására.

Horváth Mihály kissé idealizálta a magyar nemességet, amelyről azt állította, hogy „általában forró honszeretet s a szabadság iránti hűség jellemzé minden időkorban”. Annyi bizonyos, hogy a társadalmi és politikai reformok bázisa a magyar köznemesség volt. „Az alkotmányos, szabadelvű szellem lassanként a közép és kis nemességben testesedett meg leginkább, s ez képezte aztán azon élénk, megtörhetetlen phalanxot a kényuralom ellen.” Az újjászervezést azonban Horváth Mihály szerint feltétlenül „erőszakos rázkódások nélkül” kellett megvalósítani. Az ő számára ugyanis nem a radikalizmus és a demokrácia számít a reakció ellentétének, hanem a mérsékelt és józan, lassú és óvatos reformok. Az egész 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik legfontosabb tanulságának a következő megállapítást tekinti: „A mérséklet, higgadtság és eszély a jogok legerősebb védőpajzsa; a szenvedély, a mindent kockáztató elbizakodottság a hullámos tengeren könnyen hajótörésre vezethet.” Azt mondhatjuk, hogy Horváth Mihály céljai liberálisak: polgárosodás, parlamentarizmus, jogi egyenlőség, közteherviselés, szabad kereskedelem, hatékony közoktatási rendszer, a kiváltságok felszámolása – eszközei azonban konzervatívok, hiszen szerinte kizárólag az „ősi alkotmány” óvatos módosítása bizonyulhat eredményesnek. 

Egyik kötetében még azt a mélységesen konzervatív gondolatot is megfogalmazza, hogy a forradalmi szélsőség és az ellenforradalmi reakció nagyon is közel áll egymáshoz, hiszen mindkettő távol áll az észszerű politikától: voltaképpen mindkettő forradalmi magatartásnak tekinthető. „Az udvar, a kormány eddigelé tulajdonképpen nem conservativ, hanem bár reactionarius, de egyszersmind forradalmi elveket képviselt, örökös czélja lévén megcsorbítani, lerontani a történelmi jogot s azon alapuló alkotmányos elveket s intézményeket; kényuralmat, absolutismust állítani az alkotmányosság helyébe.” Ez a gondolat meglehetősen elterjedt volt az 1849 utáni magyar konzervatív politikai gondolkodók körében. Somssich Pál fogalmazta meg 1851-ben a leghatározottabban, hogy ha a forradalmat legyőző hatalom nem tér vissza a forradalom előtti állapothoz, hanem erőszakos eszközökkel maga is egy új állam felépítésével kísérletezik, akkor tulajdonképpen maga is forradalmárrá válik, mert semmibe veszi a történelmi jogokat, s el kívánja szakítani egymástól a múltat és a jövőt. Horváth Mihály tehát egyetért konzervatív kortársaival abban, hogy a társadalmaknak megvan a maguk békés fejlődési üteme, amelyet ugyanolyan helytelen dolog siettetni, mint fékezni. Forradalom és ellenforradalom tehát ugyanazt a hibát követi el. 

Horváth Mihály hősei

Ebből a szemléletből következik, hogy Horváth Mihály az 1848-as vívmányokat (jogegyenlőség, jobbágyfelszabadítás, népképviselet, közteherviselés, felelős, parlamentáris kormányzat) nem egy forradalmi folyamat következményének tekinti, hanem békés fejlődés eredményeinek. 1848 márciusának eseményei ezért nem is az 1848–49-es eseményeket ismertető három kötetébe kerültek bele, hanem a magyar reformkort ismertető kötetekbe, a Huszonöt év Magyarország történelméből című munkába. A „forradalom” véres, erőszakos, tömeges akciókat jelent a 19. század történészei számára, s mivel efféle megmozdulásokra csak a horvát támadás után, 1848 őszén került sor – a következetes Horváth Mihály az áprilisi törvényeket nem tekinti egy forradalom következményeinek. Azt hangsúlyozza, hogy a magyar nemesség önként mondott le kiváltságairól, „a nemesség lett a jobbágyság bajnokává”. Az átalakulás lényegében nem az 1848. márciusi bécsi és pesti forradalom következménye volt, hanem egy hosszú, békés fejlődésé. E fejlődést pedig az 1840-es években egyszerre fenyegették két oldalról: a reakciós kormány adminisztrátorai és a radikális Kossuth agitációja. Az 1848-as események ismertetése során egy helyen azt írja, hogy „a forradalmi ösztön […] mintegy ragályként kezdé megszállni a kedélyeket”. A forradalom tehát az ő számára ragály, betegség, vagyis nemkívánatos jelenség. Az 1848. március 15-i események ismertetésére, amelyek másfél évszázada a forradalmi megemlékezések központi elemét képezik, és amelyeket minden iskolás gyermek megtanul a magyar történelemből, Horváth Mihály mindössze két oldalt szentel 1500 oldalas kötetében. Még azt is hangsúlyozza, hogy Kossuth Lajos, a reformellenzék vezéralakja is elhatárolta magát a pesti eseményektől, a budapesti ifjak pedig szerinte „túlbecsülték a tőlük eredő pesti mozgalmak fontosságát”. 

E történelemszemléletnek az a következménye, hogy Horváth Mihály számára nem Kossuth Lajos az 1848–49-es események központi személyisége, hanem a mérsékeltebb politikusok. Széchenyi a „juste milieu” képviselője, Deákot már az 1830-as években „az ország bölcsé”-nek nevezi, ő „az ország legmélyebb elméjű államférfia, kinek szava mindig döntött”. Máshol „a magyar közélet Aristídjének” nevezi. Kossuthról viszont azt írja, hogy „a modorban a kellő eszélyt, ildomot megvetette, s kezdője volt azon modornak, mely, hol joga kétségtelen, mérsékletet többé annak kivívásában nem ismer, zajosan követelő, gőgös, hetvenkedő, szenvedélyes és ingerlő; mi által aztán sokszor nem csak a különben elérhető czélt téveszti; hanem könnyen féktelen szellemet, veszélyes irányt is kelthet a vezért követő nagy közönségben.” Kifejezetten azzal vádolja, hogy ő terjeszti a forradalmi szellemet a fiatalabb nemzedék körében.

A másik hőse gróf Batthyány Lajos, az első magyar kormány miniszterelnöke. Ő a méltányosság, loyalitás, észszerűség és a békés fejlődés megtestesítője, akit szembeállít a harcias, fennhéjázó, „enthusiasta” Kossuthtal. Egyes életrajzírói ezt azzal próbálták megmagyarázni, hogy Horváth Mihály a száműzetésben a kivégzett Batthyány Lajos gyermekeinek a nevelője lett, és az arisztokrata család hatása alá került. Ez nem valószínű, Horváth inkább elvi alapokon ragaszkodott Batthyány emlékéhez. Igaz, hogy ő volt a magyar honvédség megteremtője, de mindvégig arra törekedett, hogy a forradalom miniszterelnökeként a békéhez és „a törvényesség ösvényéhez” ragaszkodjon. Minden bizonnyal az ő politikájának tulajdonítható, hogy hazánkban a rendszerváltásra rendezett, parlamentáris körülmények közepette került sor. A királlyal is sikerült szentesíttetnie a társadalmi átalakulás törvényeit, így az új hatalom az egész magyar társadalom szemében megőrizhette legitimitását. Batthyány kormányának valószínűleg az volt a legnagyobb sikere, hogy ameddig megtehette, elkerülte a társadalmi és politikai ellentétek kiélezését, s ezzel biztosította, hogy a nemzeti célok és a nemzeti függetlenség érdekében az ország viszonylag egységesen léphessen fel. 

Forradalom és radikalizmus

Horváth Mihály azt a következtetést vonta le a szabadságharc történetéből, hogy „a hatalomnak csak a jogtisztelet s a korszerű haladás képezheti tartós, megdönthetetlen alapját; a népszabadság csak az egyenlőség, testvériség és összetartás zászlaja alatt, eszély s mérséklet által vezetve, vírulhat s gyümölcsözhet”. A hangsúly a jogtiszteleten, a korszerű (vagyis fokozatos) haladáson, az észen és a mérsékleten van. Mintha a szerző műve első kiadásában az 1867-es kiegyezést készítette volna elő. Valójában inkább arról van szó, hogy Horváth Mihály nemzedéke számára a francia forradalom radikális, diktatórikus szakasza sohasem volt követendő példa, ez a nemzedék mindig is az osztályok harmonikus együttműködésével kívánta megvalósítani a szükségesnek vélt reformokat. Az ő történelemszemléletük szerint az 1848-as forradalom radikális lépései csak sajnálatos kisiklást képviselnek a békés reformok útján, amelyre a reakciós Habsburg-udvar és a lázadó nemzetiségek kényszerítették rá a magyarokat.

A 20. századi baloldali, marxista történetírás képviselői élesen kritizálták Horváth Mihály interpretációját. Ők azt vallották, hogy a forradalom problémái nem abból származtak, hogy a forradalom radikális lépésekre kényszerült, hanem éppen abból, hogy nem volt eléggé radikális. Egyesek Kossuth Lajos politikáját, mások a tőle is balra álló, nála is radikálisabb baloldali csoportok álláspontját fogadják el, az ő törekvéseiket tartják igazolhatónak nemzeti és társadalmi szempontból. Ahogy az 1848-as események egyik kiváló magyar szakértője, Gergely András megfogalmazta: „Kossuth, illetve 1848–1849 magyar kormánypolitikája aszerint kap pozitív vagy negatív méltatást, hogy mennyire állott közel a radikálisok, s rajtuk keresztül az európai forradalmi baloldal, Marxék politikájához.”

Az utóbbi évtizedekben egy józanabb, realistább értelmezés kezd elterjedni, amely jobban figyelembe veszi a korabeli társadalmi lehetőségeket, s kedvezőbben bírálja el a Batthyány-kormány politikáját. A mai történetírás tehát újra közeledik Horváth Mihály értelmezéséhez. Már Deák István is „törvényes forradalomnak” nevezte 1848 magyarországi eseményeit, mivel az állítólagos forradalom eseményeit tulajdonképpen az utolsó rendi országgyűlés iktatta törvénybe, s azokat a király is szentesítette. Ennek nagyon kedvező következményei voltak: „a törvényessé váló új hatalommal szemben a konzervatív erők nem tanúsíthattak ellenállást, mivel a hatalom legitimitása kikényszerítette a vele nem rokonszenvezők loyalitását”. Mivel Magyarországon a társadalmi ellentétek nem voltak kiélezettek, ezért működhetett az érdekegyesítés mérsékelt politikája, s ezért érhettek el eredményeket a nemzeti egységet megkívánó feladatok végrehajtása során. Az 1848-as pesti és bécsi forradalmi eseményeknek megvolt a maguk funkciója, talán valamivel fontosabb szerepük volt, mint amennyire Horváth Mihály könyveiből kitűnik, hiszen ezek győzték meg a reakciót az ellenállás hiábavalóságáról. Az átalakulás azonban mégis békés eszközökkel és a nemesség vezetésével zajlott le. Ezt a néptömegek is elismerték, amikor az 1848-as országgyűlésre többségében nemesi képviselőket választottak. Ma már újra úgy látjuk, ahogy Horváth Mihály: a bécsi udvar tért le a törvényesség útjáról, s a magyar politika maradt a törvényes alapokon. Ez az út pedig sikeresnek bizonyult, mert Magyarországon nem következett be sem anarchia, sem diktatúra; sőt, lehetségessé vált egy olyan nemzeti összefogás, amelyet azóta is követendő példaként ünneplünk meg valamennyi március 15-én.