Egy amerikai gengszter történelmi szerepéről

Lucky Lucianót, az amerikai alvilág fejét 1936-ban állították bíróság elé. Alkoholcsempészet, kábítószer-kereskedelem, zsarolások, gyilkosságok sora fűződött a nevéhez; végül a prostitúcióra kényszerítést tudták rábizonyítani, amiért harminctól ötven évig terjedő fegyházbüntetésre ítélték. Ennek ellenére még tíz esztendőt sem töltött börtönben, az amerikai hatóságok ugyanis 1946 elején szabadon engedték, kitoloncolták és szülőhazájába, Olaszországba szállították. Megérkezésekor hiába faggatták az újságírók, arra a kérdésre, hogy mivel érdemelte ki börtönbüntetése enyhítését, Luciano nem volt hajlandó válaszolni.

Egy gengszterkarrier története

Charles Lucianót születésekor, 1897-ben Salvatore Lucania névre keresztelték a szicíliai Lercara Friddi nevű városkában. Családja tíz év múlva emigrált, és New York Cityben telepedett le. 

Charles nem vesztegette az időt: már tizenéves korában saját bandát alapított. Nemcsak olasz barátai voltak, mint Vito Genovese és Frank Costello, de összebarátkozott fiatal zsidó bűnözőkkel is: a később nagy hírnévre szert tett Meyer Lanskyval és Benjamin „Bugsy” Siegellel. A „Lucky” (Szerencsés) nevet vagy a Lucania családnév eltorzításával kapta, vagy pedig azért, mert túlélt egy késeléssel egybekötött, kegyetlen verést. Húsz év alatt huszonötször tartóztatták le. Az 1920-ban életbe lépő szesztilalomnak köszönhetően gazdagodott meg, mivel a szeszcsempészettel 1925-re már több mint 12 millió dollárt keresett évente. 

Sorra szabadult meg az öregebb, hagyománytisztelő, kizárólag olaszokkal együttműködő főnököktől, akiket megvetően „bajszos Pete” néven emlegettek. 1931-ben Giuseppe Masseriát meghívta ebédelni a Coney Island-i, Nuova Villa Tammaro nevű vendéglőbe, s mialatt Luciano kiment a mosdóba, meghívottját négy fegyveres agyonlőtte. Pár hónap múlva a teljhatalomra törő Salvatore Maranzanóval végeztek a New York Central Building nevű irodaházban. Ezzel Lucky Luciano vált az amerikai alvilág elismert vezetőjévé – bár óvatosságból nem vette fel a capo di tutti i capi, vagyis „minden főnökök főnöke” címet. Az olasz hagyományokat megőrizte, fenntartotta a Maranzano által megszervezett, „öt család” nevű szervezetet, de két zsidó barátja, Lansky és Siegel volt a legközelebbi bizalmasa és tanácsadója. Szervezete nemcsak zsarolással, szerencsejátékkal, alkohol- és kábítószer-csempészettel foglalkozott, de nagy befolyásra tett szert a New York-i dokkmunkások, építőmunkások és szállítók szakszervezeteiben is. A bandaháborúk elkerülésére olyan bizottságot állított fel, melyben a New York-i, philadelphiai, buffalói, Los Angeles-i, chicagói, detroiti és Kansas Cityben működő bűnszövetkezetek is képviseltették magukat. 

Amikor úgy látta, hogy egyes alárendeltjeinek akciói veszélyeztetik a nyugodt „üzletmenetet”, kíméletlenül végzett velük. Dutch Schultz például meg akarta öletni New York megye főügyészét, Thomas E. Dewey-t. Luciano ezt megtiltotta neki, mert súlyos rendőri megtorlástól tartott. Schultz makacskodott, s ezért 1935-ben lelőtték egy newarki vendéglőben. Ezzel a történettel Francis Ford Coppola Gengszterek klubja (Cotton Club, 1984) című filmjében ismerkedhetünk meg.

Dewey-nak 1936-ban sikerült rács mögé juttatnia Lucianót, prostitúcióra való kényszerítés vádjával. Harminctól ötven évig terjedő fegyházbüntetésre ítélték, s ő ezek után a börtönből irányította tovább bűnszövetkezetét. 

Tűz a New York-i kikötőben

Az Egyesült Államok 1941-ben belépett a II. világháborúba, s az amerikai társadalomban terjedni kezdett a rettegés náci kémektől és szabotőröktől. Pár héttel a Pearl Harbor elleni japán támadás után, 1942. január 2-án több mint 300 év börtönbüntetést osztottak ki Frederick Joubert Duquesne német ügynök kémszervezetének 33 tagja között. Pár nap múlva mégis rejtélyes tüzek ütöttek ki a New York-i rakpartokon, február 9-én pedig használhatatlanná vált a Normandie, a korszak egyik legnagyobb és leggyorsabb óceánjárója. 

A több mint 300 méter hosszú hajót 1932-ben Franciaországban építették meg és bocsátották vízre, és képes volt négy nap alatt átszelni az Atlanti-óceánt. A háború kitörése után francia tulajdonosai New York City 88-as számú dokkjában helyezték biztonságba. A Pearl Harbor-i támadás után az amerikai haditengerészet kisajátította a hajót, átkeresztelte Lafayette-re, és csapatszállításokra akarta felhasználni. Az átalakítási munkálatok során azonban egy hegesztés szikrái lángra lobbantottak egy halom, fagyapottal töltött mentőmellényt. A belső oltórendszer ki volt kapcsolva, ezért a tűz gyorsan elterjedt, és a partról annyi vizet fecskendeztek a hajóba, hogy az kezdett oldalra dőlni. Tervezője, Vladimir Yourkevitch azt javasolta, hogy árasszák el az alsó fedélzetet, „ültessék le” a hajót a fenékre, majd a vizet kipumpálva emeljék fel. Adolphus Andrews ellentengernagy azonban nem hallgatott rá, s ezért éjfél után az óriási óceánjáró az oldalára fordult. Az Egyesült Államok legnagyobb, 56 millió dollárt érő csapatszállító hajója ott maradt a kikötőben, az oldalán fekve a háború végéig, amikor ócskavasként eladták. 

Bár a vizsgálat bebizonyította, hogy baleset történt, rengetegen gyanakodtak arra, hogy a tüzet náci szabotőrök lobbantották fel. Alfred Hitchcock 1942-ben készült, Szabotőr című filmjének 93. percében a menekülő címszereplő egy taxiból gúnyos és elégedett pillantást vet az oldalán fekvő Normandie-ra. Az amerikai haditengerészeti minisztérium még tiltakozott is a Universal filmstúdiónál ezért a pár másodperces jelenetért, amely azt sugallta, hogy a hajó szabotázs áldozata lett. 

A maffia és a hírszerzés

A haditengerészeti hírszerzés ezután mindenre készen állt, hogy elkerülje a szabotázsakciókat. Roscoe C. MacFall százados, a New Yorkot magában foglaló 3. tengerészeti körzet hírszerzésének parancsnoka vetette fel, hogy ügynökeinek alvilági kapcsolataikat is fel kellene használniuk a dokkok biztosítására. Mivel az olasz maffiának rendkívül nagy befolyása volt a kikötőkben, először Joseph A. „Zoknis” Lanzával vették fel a kapcsolatot. Az olasz maffiózók amerikai hazafiaknak tekintették magukat, és utálták Hitler szövetségesét, Mussolinit, akinek a rendőrsége elüldözte őket Szicíliából. Csakhogy egy maffiózó kizárólag főnökei tudtával és engedélyével működhetett együtt a hatóságokkal, különben besúgással gyanúsították volna. Lanza ezért felvette a kapcsolatot Meyer Lanskyval, majd Frank Costellóval, s arra a következtetésre jutottak, hogy New York „első számú közellenségének”, a börtönbe zárt Lucky Lucianónak kell rábólintania a haditengerészeti hírszerzéssel való együttműködésre.

A hatóságok is belátták, hogy Lucky Luciano közreműködésével lehetne a leghatékonyabban biztosítani a New York-i dokkok védelmét s jelentéseket gyűjteni minden gyanús eseményről. Lucianót átköltöztették a dannemorai, Clinton nevű börtönből a comstocki Great Meadow fegyházba, s itt kereste fel őt Lansky és Moses Polakoff, egykori ügyvédje a haditengerészeti hírszerzés ajánlatával. Luciano – büntetése csökkentésének reményében – felajánlotta a segítségét, csak azt kérte, ezt tartsák titokban. Attól tartott ugyanis, hogyha büntetését kitoloncolásra változtatják, Olaszországban úgy tekintenek majd rá, mint a maffia árulójára. A haditengerészeti hírszerzés pedig úgy vélekedett – ahogy egy jelentésében megfogalmazta –, hogy „rendkívüli körülmények között, válsághelyzetben vagy háborúban jogos felhasználni minden lehetséges adatforrást, amellyel megismerhetők és megelőzhetők a várható vagy valóságos veszélyek”.

Közreműködött-e a maffia a szicíliai invázióban?

Az 1943 januárjában megrendezett casablancai találkozón a szövetségesek vezetői úgy döntöttek, hogy hamarosan partraszállást hajtanak végre Szicíliában. Mivel az amerikai haditengerészetnek nem volt elegendő adata a hatékony tervezéshez, újra a szicíliai származású amerikai állampolgárokhoz folyamodtak. Csaknem másfél száz nyomozó gyűjtötte az adatokat és képeket a szicíliai terepről, a kikötőkről és utakról. Lansky személyesen kutatott fel több olasz menekültet, s ha nem akartak adatokat szolgáltatni, közölte velük, hogy ennek Luciano nem fog örülni. Erre még a vonakodók is készségessé váltak. 

Luciano kissé el is bízta magát. Lansky később azt mesélte, hogy csatlakozni akart az inváziós hadsereghez, mert az ő jelenléte biztosíthatta volna a szicíliaiak együttműködését. Állítólag azt is vállalta volna, hogy ejtőernyővel ledobják a szigetre. A haditengerészeti hírszerzés komolyan felvetette, hogy a partraszállás után kapcsolatba lehetne lépni a szeparatista csoportokkal, a helyi radikálisokkal és a maffiával is, szabotázsakciók és gerillacsoportok szervezése céljából. A szicíliai maffiózók pedig úgy érezték, hogy itt az alkalom egy saját ország megalapítására, amelyet ők kormányozhatnak. Abban reménykedtek, hogy a partra szálló szövetségesek a szicíliai önállóságot követelő, szeparatista politikusokat fogják támogatni.

A történelmi legendák szerint 1943 júliusában egy amerikai vadászgép szállt el a szicíliai Villalba falu felett. Aranysárga zászló lobogott rajta, amelyen egy fekete L betű volt látható. A helyi maffia főnökei, Calogero Vizzini és Giuseppe Renco Russo azonnal megértették az üzenetet: Lucky Luciano, a híres gengszter azt üzeni Amerikából, hogy mindent tegyenek meg a partra szálló szövetségesek támogatására.

Michele Pantaleone olasz szocialista újságíró terjesztette el ezt a történetet 1962-ben megjelent könyvében. Mint oly sok legendának, ennek is van némi alapja – csak éppen azt a következtetést nem vonhatjuk le belőle, amit a szerző sugall: hogy a szövetségesek a maffia segítségével foglalták el Szicíliát. 

A Husky hadműveletnek elkeresztelt partraszállás ugyanis, amely 1943. július 9–10. éjszakáján kezdődött meg, sokkal nagyobb szabású hadművelet volt annál, hogy a maffia fegyveresei bármilyen csekély szerepet is játszhattak volna benne. A szigetet 230 000 olasz és mintegy 50 000 német katona védelmezte, s bár az előbbiek többsége gyorsan kapitulált, a harcedzett németek Albert Kesselring tábornagy vezetésével komoly ellenállást fejtettek ki. Az amerikai George S. Patton és a brit Bernard Montgomery tábornokok irányítása alatt végül 467 000 szövetséges katonára volt szükség ahhoz, hogy augusztus 17-re elfoglalják Szicíliát. 

Tim Newark brit történész és újságíró alapos kutatómunka után arra a következtetésre jutott A maffia és a háború című könyvében (Bp., 2008, GABO), hogy a maffiának nem sok köze volt Szicília elfoglalásához. „Amikor elkezdődött a partraszállás, az amerikai haditengerészeti hírszerzésnek négy, mindössze négy ügynöke volt jelen az invázió első napjaiban. Hozzájárulásuk a partraszálláshoz elenyésző volt, habár hasznos, de az semmiképp se mondható, hogy nagyban befolyásolta volna a hadjárat folytatását.” Más amerikai hírszerző szolgálatokkal együtt összesen nyolcvan elhárító ügynök tevékenykedett Szicíliában, de semmi bizonyíték nincs arra, hogy együttműködtek volna a maffiával. Mindössze javaslatok hangzottak el a kapcsolat felvételére a maffiával, ezeket azonban nem valósították meg.  

Annyi bizonyos, hogy a partraszállás után a szigeten újjáéledt a maffia tevékenysége, ez azonban nem a szövetségesekkel kötött alkuval magyarázható, hanem azzal a hatalmi vákuummal, amely a fasiszta hatóságok menekülése után kialakult. A maffia bűnözői rengeteg élelmet és fegyvert loptak el a szövetségesektől, a brit és amerikai katonai hatóságok pedig mindent megtettek a bűnözés és a feketepiac felszámolása érdekében. A vezető maffiózók 1947-ig a szeparatista politikusokat támogatták, majd miután ezek vereséget szenvedtek a választáson, belátták, hogy nem szakadhatnak el Olaszországtól, és átálltak a kereszténydemokraták oldalára. A kibontakozó hidegháborúban az amerikai kormányzat is a kereszténydemokraták mellé állt, s azt sem bánta, hogy Szicíliában a maffia segíti őket győzelemre. Ebből született meg az a legenda, hogy az amerikai hírszerző szolgálatok támasztották fel a maffiát a háború alatt. Salvatore Lupo olasz történész szerint „az amerikai összeesküvés mítosza azért hosszú életű, mert az »idegen összeesküvés« elmélete szépen leveszi az olaszok válláról a felelősséget…”

Luciano Olaszországban

Lucky Luciano hiába várta a börtönében, hogy felkérjék az inváziós csapatokhoz való csatlakozásra. Amikor Európában véget ért a háború, ügyvédje kegyelmi kérvényt nyújtott be Dewey-hoz, aki immár New York állam kormányzója volt. 1946 januárjában Dewey Olaszországba való kitoloncolásra mérsékelte Luciano és hat másik maffiózó büntetését, arra hivatkozva, hogy hozzájárult a háborús erőfeszítésekhez. Február 9-én két ügynök felkísérte őket a Laura Keene nevű, lisztet szállító teherhajóra. Állítólag egykori gengsztertársai, Lansky, Siegel, Costello és mások pazar búcsúvacsorát rendeztek számára az indulás előtt. Tizenhét napos utazás után a hajó befutott Nápolyba. Luciano jelentkezett a hatóságoknál, az újságíróknak arra a kérdésére azonban nem válaszolt, hogy mivel érdemelte ki börtönbüntetése enyhítését. Szülővárosában nagyszabású ünnepséggel fogadták, ő pedig átalakíttatott egy házat mozivá, ahol bemutathatták Mervyn LeRoy híres gengszterfilmjét, a Kis Cézárt (Little Caesar, 1931). 

1946-ban Kubába utazott, de onnan amerikai nyomásra kiutasították; ezután Olaszországban élt, rendőri felügyelet alatt. Amikor Arthur Miller Vinny Longhi nevű barátjával 1948-ban Palermóba látogatott (ahogy ezt Kanyargó időben című emlékiratában olvashatjuk), a város egyetlen éttermében megdöbbenve ismerték fel Lucky Lucianót. A gengszter nagylelkűen fogadta őket, a vendéglősnek megparancsolta, hogy abból hozzon nekik, amiből ő evett, és kifizette a számlájukat. Majd egy sofőrt bocsátott a rendelkezésükre, hogy beutazhassák Szicíliát – vagyis szemmel tartotta őket, mert nem tudhatta, hogy nem az FBI vagy egy rivális gengszterbanda emberei közé tartoznak-e. 

Luciano az amerikai alvilágot már nem irányíthatta Olaszországból, csak arra volt képes, hogy néha borsot törjön riválisai orra alá. Állítólag ő tudatta a rendőrséggel, hogy a maffiózók vezetői 1957. november 14-én gyűlést tartanak a New York-i Apalachinban, és emiatt az idős bűnözők kénytelenek voltak groteszk módon az erdőbe menekülni. Ez Harold Ramis Csak egy kis pánik (Analyze This, 1999) című filmje mutatta be a legemlékezetesebben. 

Lucky Lucianóval 1962. január 26-án szívroham végzett a Nápolyi Nemzetközi Repülőtéren, ahol Martin Gosch amerikai producerrel tárgyalt, aki filmet akart készíteni az életéről. Nápolyi búcsúztatásán háromszázan, a New York-i Middle Village-ben rendezett temetésén több mint kétezren rótták le tiszteletüket.