A korai magyar történelem a legújabb eredmények tükrében – Régészeti áttekintés

A korai magyar történelem – közismertebb nevén a magyar őstörténet – olyan tudományterület, amelynek eredményeit a magyar társadalom napjainkban is nagy érdeklődéssel követi. Felelős és tudományosan megalapozott művelése ezért a magyar identitás kérdésében is fontos szerepet játszhat. A mai magyarság kialakulásának megfelelő módszertani alapú érdemi és intenzív kutatása vitathatatlanul a hazai kutatás kiemelt feladata. Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy a magyarság eredetének kérdése nem pusztán magyar (és főleg nem érzelmi) belügy, hanem egy nemzetközileg releváns tudományos kérdés, mivel több kelet-európai ország történelmét is érinti. 

Bevezetés és a kutatás módszertani kérdései

A mai magyarság gyökereit több tudományág igyekezett feltárni a 18. század végétől napjainkig. A korai magyar történelem az írásos emlékeket tekintve ugyanis forrásszegény kutatási terület. A régészet azonban folyamatosan, sőt rohamosan gyarapodó forrásanyaggal dolgozó tudományág, így kiemelkedő jelentőséggel bír a téma kutatásában. Bár a régészeti leletek történeti modellekhez és rekonstrukciókhoz való közvetlen felhasználása ma már itthon is sokkal szigorúbb megítélés alá esik, azonban a régészeti hagyatékból a modern természettudományos vizsgálatok, elsősorban az archeogenomika alkalmazásával ma már jóval több és sokrétűbb információt tudunk kinyerni. 

A magyar őstörténet napjainkban leginkább elfogadott régészeti modellje az 1960–1970-es évek szovjetunióbeli ásatási eredményeire épült. A régészet számára a korai magyar történelemmel kapcsolatos alapvető kérdés máig nem sokat változott. Nevezetesen, hogy a korábban nyelvészeti módszerekkel azonosított délnyugat-szibériai őshazától nyugatra eső, tehát az Uráltól a Kárpát-medencéig terjedő terület régészeti hagyatékából mi kapcsolható a magyarság kora középkori elődeihez?  Vajon az írott források és nyelvészeti elvárások alapján feltételezett egyes szállásterületek elhelyezkedése és időrendje mennyivel pontosítható az újabb tárgyi leletek tükrében? Az alábbiakban az elmúlt évek új eredményeit és releváns kérdéseit foglalom össze.

A régészet lehetőségeiről, szerepéről és eredményeiről

A korai magyar történelem régészeti kutatása szorosan összefonódott a Kárpát-medence 1834-ben meginduló magyar honfoglalás kori régészetével. Ez nem csoda, hiszen a magyarok elődeinek régészeti azonosításában mindkét alapvető kutatási szemlélet, az ún. lineáris (az Uráltól a Kárpátokig), illetve a retrospektív (a Kárpát-medence 10. századi emlékanyagából kiinduló, annak keleti előzményeit kereső) számára is elengedhetetlen viszonyítási pont. A 2000-es évek második feléig azonban nem sikerült átütő eredményeket elérni a honfoglalás kori hagyaték eurázsiai régészeti hátterének feltárásában. Ma már tudjuk, hogy ennek oka elsősorban a magyar régészet csekély kutatási intenzitásában keresendő. Az utóbbi években azonban a rendelkezésünkre álló új régészeti adatok alapján biztosan elmondhatjuk, hogy a Kárpát-medence 10. századi régészeti hagyatékának minden kétséget kizáróan vannak 9. századi kelet-európai előzményei, vagyis eurázsiai gyökerei, miként 10. századi analógiái is. Ez utóbbi arra utal, hogy a magyarok a honfoglalást követően egészen a 10. század derekáig megőrizték egykori keleti kapcsolataikat. A honfoglaló tárgyi hagyaték eurázsiai összefüggéseinek feltárása teszi lehetővé a korai magyar történelem régészeti kutatását. A keleti leletpárhuzamokat, kapcsolatokat térképen elemezve következtethetünk a korai magyarok vándorútjára, illetve egykori szomszédaikra is. 

A leletanyagban ismert eurázsiai összefüggések ma már tematikus csoportokat alkotnak, így egyedi leletkölcsönzések helyett többnyire teljes kulturális alegységek átvételével számolhatunk (pl. kazár katonai szövetség: fegyverzet; dél-szibériai nomád szomszédok: lószerszámzat). Újabban már egy-egy földrajzi régió szerint is csoportosíthatjuk a kapcsolatot mutató tárgyak körét. Ennek nyomán pedig a régészeti leletek történeti rekonstrukciós értéke még megbízhatóbb. 

A keleti, eurázsiai kapcsolatokat mutató 10–11. századi jelenségek közé sorolhatjuk többek között a temetkezési szokások számos elemét (pl. részleges lovastemetkezések, szarvasmarha-temetkezés, a kurgán alá vagy korábbi sírhalmok betöltésébe való betemetkezések, padmalyos sírgödrök stb.).

A Káma-vidékhez és az Urál nyugati előteréhez kapcsolódnak a halotti maszkok és szemfedők, számos keleti tarsolylemez, továbbá bimetál csiholók, a bronz tarsolymerevítők, az ötkarikás hajfonatkorongok, az ezüstszerelékes kések is.

A dél-szibériai szrosztki kultúra hatását elsősorban a 10. századi lószerszámzat esetében mutathatjuk ki az egykori magyar őshaza közvetlen szomszédságából (pl. növényi mintás lószerszámveretek, kúpos farmatringdísz, csavart, illetve háromtagú szájvassal rendelkező zablák, csont zablapálcák és hevedercsatok, csont nyeregdíszek és a hurkos fülű kengyelek).

A honfoglalás kori fegyvereknél a párhuzamok többsége a Kazár Kaganátus felé mutat (pl. markolatléces íjak, tegezöv, a balták és fokosok legtöbb típusa, az egyenes pengéjű szablyák, az ujjelosztós szablyamarkolat és a körte alakú markolatgomb, a szablyamarkolat halbőrborítása). A kazárokhoz köthető szaltyivi régészeti kultúrkör hatása a fegyverleleteken kívül a gömbsorcsüngős fülbevalók, a hólyagos fejű gyűrűk, az áttört bronz korongok, a csontfésűk és csipeszek, fülkanalak, valamint peremveretes faedények, illetve szaluk esetében említhető. 

A régészeti hagyaték fenti tételes és folyamatosan bővülő, illetve revideált áttekintése ma már világosan kirajzolja azt a 9. század végi eurázsiai kontextust, amelyből a korai magyarok a Kárpát-medencébe érkeztek. Az importtárgyak esetében ráadásul az egykori szomszédokkal való kapcsolataik is egyértelműen megmutatkoznak. 

Etelköz és a szubbotci-típusú leletkör

Míg korábban a keleti régészeti párhuzamok hiányára panaszkodtunk, addig ma azt látjuk, hogy az Urál és a Kárpátok közötti régió hagyatékában már jól kirajzolódnak olyan lelőhelycsoportok, melyek egyszerre mutatnak kapcsolatot a Kárpát-medence 10. századi, illetve a Volga–Urál-régió kora középkori hagyatékával. A Dnyeszter-vidéken ilyen a Szlobodzeja, Glinoje, Plavnyi és Frumușica lelőhelycsoport. A Dnyeper középső folyása mentén szintén ismertek ilyen lelőhelyek (Szubbotci, Katyerinovka, Korobcsino stb.). A régészetben ezeket összefoglalóan – az Ingul-folyó menti névadó lelőhely után – szubbotci-típusú lelőhelyeknek hívjuk. A kelet-európai régészeti kutatás 2011 óta ezt önálló régészeti leletkörként kezeli.

Az ide sorolt temetkezések esetében a szomszédos szaltyivi kultúrkörrel (Kazár Kaganátus régészeti hagyatéka) mutatkozó leletpárhuzamok aránya csekély, miközben a térben és időben távolabbi, Volga–Dél-Urál-vidéki kapcsolatot mutató leletek markánsan kirajzolódnak. Érdekes megfigyelés, hogy a Dnyeszter és az Al-Duna közötti régió szubbotci hagyatékában még a Dnyeper-vidékihez képest is archaikusabb, közvetlen uráli vonásokkal találkozunk (pl. északi sírtájolás). Az archeogenetika igazolta azt is, hogy a szubbotci-típusú lelőhelyek ugyanúgy magukba foglalnak melléklet nélküli, vagy szerény melléklettel rendelkező sírokat, miként a honfoglalás kori hagyaték is. 

A szubbotci-leletkör időrendjét több laborban elvégzett radiokarbon vizsgálatok pontosították, melyek megerősítették a hagyományos régészeti kronológiát, vagyis nagy biztonsággal keltezhetjük azt a 9. század derekára, második felére. 

A szubbotci leletanyagban főként import kerámialeletek alapján tükröződnek a szomszédos, elsősorban az északi, szláv, illetve a déli, krími–bizánci kultúrkörrel létrejött kapcsolatok, melyekről az írott források is megemlékeznek. A névadó lelőhely egyik sírjából ráadásul egy 9. századi Kárpát-medencei lelet, egy másodlagosan felhasznált morva arany díszgomb is előkerült. Ez olyan területről származik, ahol az írott források szerint a magyarok hadserege már a 895-ös honfoglalási év előtt megfordult. A szubbotci hagyaték jellege tehát kifejezetten összhangban áll azzal a képpel, melyet az írott források tükröznek a magyarok 9. századi elődeiről. A fenti jellemzők alapján elmondhatjuk, hogy a szubbotci-típusú lelőhelyek igen nagy valószínűséggel rajzolják ki az írott forrásokból ismert egykori Etelköz területét. Nem véletlen tehát, hogy az ukrán és moldovai szakemberek napjainkban már komolyan számolnak magyar komponenssel a Kárpátok–Dnyeszter/Dnyeper régió 9–10. századi történelmében. 

Több jel utal arra, hogy a Kárpátok külső pereme mentén feltűnő magyar jellegű lelőhelyek esetében a megtelepedés hátterében az állt, hogy a magyar harcosok rusz zsoldba léptek. Ugyanakkor az itteni közösségek a 10. század derekától fontos szerepet játszhattak a korábban feltételezett határvédelem (hágók őrzése) mellett a kereskedelmi utak ellenőrzésében is. A kelet‒nyugati kereskedelmi úthálózat jelentőségét a magyarok már korábbi, etelközi tartózkodásuk során felismerték, amit számos import- és exportlelet támaszt alá. A legfrissebb kutatási eredmények alapján ezeket a kapcsolatokat a 10. század első felében még a Kárpát-medencéből is igyekeztek fenntartani.

Térben és időben tovább haladva kelet felé Etelköz után a Levédia néven ismert szállásterület lokalizálásának kérdésébe ütközünk. A Don–Szeverszkij-Donyec-vidéken – ahová Levédiát a hazai kutatásban többnyire helyezték – nincs régészeti nyoma olyan népmozgásnak, amely valamikor a Kr. u. 6–8. század során az Urál vidékéről költözött volna oda, majd a 9. század közepén nyugatabbra vándorolt. A magyar törzseknek a Kazár Kaganátus területén való több száz éves tartózkodását régészeti elemzések nem támasztják alá. A korai magyarok szaltyivi jellegű tárgytípusokkal a Kazár Kaganátus szomszédságában is megismerkedhettek. Hangsúlyozni kell, hogy ez a megfigyelés nem tagadja a kazár–magyar kapcsolatok írott forrásokban világosan megőrzött tényét. Pusztán arra mutat rá, hogy a szaltyivi/Don-vidéki Levédia-lokalizáció zsákutcának bizonyult. Régészetileg ma minden érv amellett szól, hogy Levédiát a Volgától keletre lokalizáljuk. Ez az elképzelés a VII. (Bíborbanszületett) Konstantin művével, a DAI adataival összeegyeztethetőnek tűnik, mivel felmerült, hogy a bizánci császár által Levédia vízrajzánál említett egyik folyó a prémkereskedelemben kulcsfontosságú Káma lehet. 

Az Alsó-Volga vidékén – elsősorban a mai Szamara város környékén – a Volga bal partjáról ismerünk néhány ígéretes lelőhelyet keletre a Cseremsan-alföld irányába. A szamarai mikrorégió egyébként a Volgán való átkelés helyének meghatározása szempontjából is jelentőséggel bír. Keletebbre, a Dél-Urál tágabb térségében a kusnarenkovói (Kr. u. 6–8. sz.) és karajakupovói (Kr. u. 8–10. sz.) régészeti kultúrák leletanyagát hozhatjuk összefüggésbe a korai magyarokkal. Ez az emlékanyag az utóbbi évtizedekben Tatárföld területén sajnos nem bővült, azonban Baskíriában számos új, ide sorolható emlék vált ismertté. 

A Volga–Urál vidékéről kiinduló korai magyar elvándorlás okát és pontos idejét ma még nem ismerjük. A magyarok elődeinek a Volgától nyugatra történő Kr. u. 5–8. századi feltűnése kapcsán azonban az eddig publikált elképzelések a kelet-európai régészeti eredményeket teljes egészében figyelmen kívül hagyó „víziók” csupán. A régészeti hagyatékot vizsgálva azt látjuk, hogy az Urál keleti előterében a 9. század folyamán az Ob-vidék felől megjelenő keleti eredetű szrosztki kultúra leletei nyugaton egészen a Káma–Belaja folyókig kimutathatók. A Dél-Urál vidéki szrosztki jellegű leletek olyan változásokra utalnak a térségben, amelyek a korai magyarok nyugati elmozdulásához vezethettek. 

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a 9. század elejénél korábbi kazár szövetségben végbement volgai átkeléssel jelenleg nem számolhatunk. Ezt a szovjet-orosz, illetve ukrán kutatás már korábban is így feltételezte. A korábbi elméletekhez képest későbbre (a 9. század első harmadára) datálandó volgai átkelés lehet a legkézenfekvőbb magyarázata annak, hogy Kelet-Európában a magyarok elődeiről nincs Kr. u. 836-nál korábbra keltezhető, biztosnak tűnő írott forrásadat. Az utóbbi években pedig az archeogenetikai kutatások igazolták a keleten maradt magyarok kérdését is, vagyis kijelenthetjük, hogy a Julianus barát elbeszélésére épülő Riccardus-jelentés hiteles adatokat őrzött meg. Az elválást követően a Káma alsó és középső folyása mentén a csijaleki régészeti műveltségben mutatható ki a 10. századtól folyamatosan iszlamizálódó keleti magyarság hagyatéka. Asszimilációjuk a régióban egészen a 15–16. századig elhúzódott. 

Az őshaza kérdése 

A déli Urálontúl füves sztyeppi régiójának északi részén Szinyeglazovo és Ujelgi lelőhelyek azok, melyek magyar szempontból régészetileg ismertek és jelentősek. Az utóbbi esetében kimutattak a Kárpát-medencei honfoglaló magyarsághoz fűződő biológiai, sőt, közvetlen rokoni kapcsolatokat is.

A hegység keleti oldaláról nyugatra történő korai magyar átköltözéssel a hagyományos elképzelés a 6. század derekával számolt (az avar népvándorlás északi hatásaként). Az Urál nyugati előterében az urálontúli eredetű kusnarenkovói (Kr. u. 6–8. sz.) és karajakupovói (Kr. u. 8–10. sz.) régészeti kultúrákat kötötték a magyarság elődeihez.

Újabban több kutató is érvelt az Urált déli irányból megkerülő, az Urál-folyó völgyében végbement vándorlás mellett, melynek végpontja közvetlenül a Középső-Volga-vidék lehetett. Az uráli átkelés időpontjára időrendileg is új koncepció fogalmazódott meg: a Kr. u. 6. század közepe helyett a 9. század legeleje. Ebben a kérdésben komoly előrelépést csak az Urál keleti és nyugati előterében ismert kora középkori régészeti kultúrák új, a korábbinál pontosabb időrendi szinkronja hozhat. 

Ez az időrendi adat nyelvészeti szempontból is új kutatási lehetőségeket vet fel. Két szempont is különösen fontos lehet. Az egyik, hogy bár az ugor nyelvi egység Kr. e. 1200–500 körül felbomlott, a magyarok elődei még további 1000 évet éltek a proto-obi-ugorok (közvetlen?) szomszédságában. Az areális kapcsolatok kulturális háttere régészeti alapon adatolhatónak tűnik (vö. Ujelgi temető szubtajgai eredetű kerámialeletei). Talán még fontosabb, hogy a magyar nyelv ótörök jövevényszavait illetően is felmerül egy nyelvészetileg megfontolásra érdemes régészeti-történeti szempont. A délnyugat-szibériai magyar őshaza tágabb régiójában már a hun kortól altaji eredetű török nyelvű nomád népek jelentős beköltözésével számol a helyi régészet. A Kr. u. 4–7. században ez folytatódott; a Dél-Urál keleti területén biztosan kimutatható az I. Türk Kaganátus kulturális hatása (vö. ún. „bajszos” kurgánok elterjedése). A régészeti leletanyag alapján tehát igen jelentős mennyiségben mutathatók ki török nyelvű nomád népekre jellemző tárgyak a magyar őshaza keleti és déli szomszédságában, egészen az Ob középső szakaszáig. A honfoglalás kori régészeti hagyatékban kimutatható szrosztki hatás és a csontanyagból azonosított néhány belső-ázsiai eredetű genetikai nyom egyaránt felveti ezt a lehetőséget. A magyar nyelv ótörök jövevényszavainak átvétele ezért akár már a nyugat-szibériai őshaza területén megkezdődhetett. A jövevényszavak hátterében feltételezett kétnyelvűség valójában az anyagi műveltség terén egykor volt kulturális „kétnyelvűséggel” áll összefüggésben. 

Végezetül elmondhatjuk, hogy a honfoglalás kori hagyatékból kiinduló régészeti elemzéssel megközelítőleg a Kr. u. 4–6. századig tudunk visszanyúlni a korai magyar történelemben, egészen az Urálontúl és Délnyugat-Szibéria kora középkoráig. A vaskori szargatkai kultúrkör (Kr. e. 4. – Kr. u. 4. sz.) végét nem keltezhetjük a Kr. u. 4. század második felénél későbbre. A szargatkai kerámiatradíciókat hordozó kusnarenkovói kultúra 6. századi kezdete miatt jelentkező kronológiai űrt egy másik, szintén késő szargatkai kerámiatradíciókat hordozó kultúra, a bakaldai műveltség (és/vagy a potcsevasi és molcsanovói kultúrák) közbeiktatásával oldhatjuk fel. A helyi, tyumenyi régészek egy része a magyar etnogenezis legkorábbi, már történetileg-régészetileg is kimutatható időszakát azonban ma már nem keltezi a Kr. u. 8. századnál korábbra. Arra pedig legutóbb az archeogenetikusok mutattak rá, hogy az urálontúli régióban joggal feltételezett magyar őshaza elhagyása és a Kárpát-medencei honfoglalás között 90–120 évnél több idő elteltével nem számolhatunk.

Összefoglalás

Az utóbbi másfél évtized fejleményei alapján megállapíthatjuk, hogy a korai magyar történelem régészeti kutatása jelentős előrelépést hozott. A tárgyi hagyaték komplex természettudományos vizsgálata korábban remélni sem mert lehetőségeket tárt fel.  Az etelközi régészeti leletek és lelőhelyek száma az utóbbi években megtízszereződött, míg a Volga–Dél-Urál vidékén a növekedés öt-hét százalék körüli. Az archeogenetika/genomika területén is jelentős előrelépés történt. Közel 500, teljes mitokondriális genom szintjén vizsgált minta eredménye ismert, vagy áll közvetlenül publikáció előtt. Ezek közül mintegy 60 férfi esetében az apai leszármazási vonalakat is sikerült azonosítani. Ez nemzetközi kitekintésben, világviszonylatban is jelentős szám, miközben a teljes genomos vizsgálatok is megindultak.

Az új őstörténeti eredményekről összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a tudományterületek döntő többségének eredményei egy irányba mutatnak. A honfoglalás kori hagyaték keleti kapcsolatait ott találjuk, ahol más adatok alapján a nyelvészek és a történészek is valószínűsítik. Megkockáztatható a kijelentés, hogy soha nem volt még ekkora összhang a különböző forráscsoportok adatai között. 

A hagyományos régészeti elemzések vezető szerepe a jövőben is megmarad. A különböző forrásokból származó adatok történeti modellé formálásában ugyanis kiemelt jelentősége van az időrendnek, amelyet a régészet képes a legpontosabban meghatározni. Vitán felül áll, hogy a tárgyi hagyaték elemzése jóval finomabb kronológiai felosztást tesz lehetővé, mint pl. a nyelvészeti, esetleg néprajzi adatok történeti megfeleltetése. A természettudományos vizsgálatok eredményei pedig fokozottan hívják fel a korszak kutatóinak figyelmét arra, hogy csak helyesen megfogalmazott, világosan megválaszolható kérdéseket érdemes feltennünk munkánk során. A továbblépés kulcsa a korai magyar történelem modern (régészeti) kutatásánál – a szakadatlan forrásfeltárás mellett – manapság ebben rejlik. 

A kutatás és a tanulmány a PPKE-BTK-KUT-23-3, a PPKE BTK Mester és Tanítvány Kiválósági Program 2026-2027 keretében, illetve az ELTE HTK TTI Magyar Őstörténeti Kutatócsoport 2024–2026 kutatási program támogatásával készült.