Berzsenyi és a reformkor

Van egy réges-régi vita arról, hogy a magyar reformkornak voltak-e olyan előzményei, melyekből mintegy a történelmi folytonosságot követvén, hirtelen egy olyan politikusi nemzedék lépett a porondra, mely vitái sorozatában képes lehetett a magyar közjogi rendszer teljes újragondolására; vagy pedig az új, modern nemzedék a tétova Széchenyivel, a megfontolt Deákkal és a tevékeny Kossuthtal szinte a semmiből érkezett, hogy új, polgári irányt szabjon a rendi rítusaiba rögzült magyar történelemnek. Folytonosság vagy megszakítottság? A történelem elbeszélése egymást követő történések logikus láncolata – vagy az egyik történet hirtelen szakad meg, hogy átadja a helyét egy modernebbnek? 

Bár a történetírásban az ezzel kapcsolatos viták még a közeli múltban is napirenden voltak, a kérdés közel sem új keletű. Gondoljuk csak meg, hogy Jókai Mór Egy magyar nábob című regényében (1853–54) az eltévelyedő arisztokrácia miként talál vissza történelmi útjára, vagy hogy Vas Gereben Nagy idők, nagy emberek című regényében (1856) életképszerű anekdoták sorozatát olvashatjuk arról, hogy a régi szokások rabjait miként győzik meg a megújuló irodalom hívei – mindkét regényben a történelem folytonossága áll helyre. De olvashatjuk e kérdés fénytörésében Toldy Ferenc irodalomtörténeti szakmunkáit is, amelyekben a nyelvújítás irodalmi munkáját egyszerre tetőzi be az akadémia megalapítása és Vörösmarty Mihály irodalmi megjelenése (mindkettő 1825-ben). Toldy olyannyira radikális, hogy nála nem az irodalom találja meg történelmi küldetését, hanem egyenesen a magyar történelem talál vissza az irodalomhoz, amikor az onnan kezdeményezett folyamatokkal indul el a reformkori országgyűlések története. Azonban önmagában az a tény, hogy a történelem folytonosságát bizonyítani kell, helyre kell állítani, mutatja azt is, hogy mégiscsak történt egy komolyabb léptékváltás a gondolkodásban, mégiscsak átfordult valami a magyar kultúra, társadalom vagy politika történetében.

A niklai remete

Nem csoda hát, hogy amikor a most 250 éves Berzsenyi Dániel életét és művészetét abból a szempontból tesszük mérlegre, hogy miként helyezhető el költői alakja és költészete a reformkort megelőző időszak eszme- és társadalomtörténetében, ellentmondásos képet alkothatunk róla. Berzsenyi életéről igen keveset lehet tudni, s amit tudunk, az is olyasmi, amit a költő magáról mondott – s ráadásul amit mondott magáról, az meg nem egyezik azzal a kevéssel, amit tudunk. Lehet, hogy az ő esete azt mutatja meg, hogy ha alulról, a történelmi szereplő mikroperspektívájából nézzük a történelmet, akkor a folytonosság vagy fordulat kérdése eleve hibás. Művei javát a reformkor előtt alkotta, de pályája benyúlik e történelmi korszakba, s az irodalomtörténet-írás is rendre két korszak határán helyezi el őt.

Röviden rajzoljuk meg Berzsenyi életének és költészetének egy-egy vonását!

Berzsenyi azt állította magáról, hogy ő a „niklai remete”. 1809. január 18-án írta Kazinczy Ferencnek: „Ha máskor nyújtani akarja Uraságod címemet, tituláljon niklai remetének.” Még ma is közkeletű vele kapcsolatban ez a megnevezés, elképzelhetjük a verseit körmölő, magányos embert, aki nem szól senkihez, akivel nem beszél senki. E kép talán azért is tapadhatott a költőhöz oly szorosan, mert amikor 1810 márciusában Berzsenyi Pesten járt, Kazinczy ifjú tanítványai, Szemere Pál, Kölcsey Ferenc, Horvát István és Vitkovics Mihály igencsak csodálkoztak, hogy az az ember, akivel személyesen találkoztak, sem kinézetében, sem viselkedésében nem felel meg annak a költőfigurának, akit a versek alapján ismerni véltek. Hogyan lehetséges, hogy a dübörgő alkaioszi ódákat egy olyan ember írta, aki meglehetősen testes, aki versolvasás helyett szalámit eszik, aki a színház helyett a cigányzenét választja? Berzsenyi Kazinczynak odavetett, ironikus önjellemzése, mellyel mintegy magyarázkodik, hogy miért ilyen későn jelent meg a magyar irodalomban, hirtelen összekapcsolódik egy olyan esettel, amelyben nemzedéki eltérés és kulturális neveltetés különbségei jöttek a felszínre. A „remete” alakja tehát egy ellentmondást hordoz: a közösséget képviselő, minden magyar nevében megszólaló költő visszavonultan él és egyedül van.

Az más kérdés, hogy igen keveset lehet tudni arról, hogy a saját helyi közösségében ki is volt ez az ember. Somogyban táblabíró, de nem veti bele magát a vármegyei politikába. Gazdálkodik inkább körülbelül 1000 holdas birtokán, s próbál fennmaradni a nehéz időkben. Büszkélkedik ugyan Kazinczynak, hogy jobb gazda, mint a tulajdon édesapja, de a francia háborúkban súlyos vereséget szenvedő Habsburg Birodalom pénzügyi nehézségei romba döntik lehetőségeit. 1811. június 5-én írja Kazinczynak: „a márciusi pátens is nagy csapás volt nékem, oly csapás, mely életemnek egész plánumát egykorig lerontotta s legkedvesebb törekedésemnek, kinézésemnek gátat vetett. Vas vármegyei jószágocskámat visszaváltani akarván csaknem minden marhámat pénzzé tettem, s már indulóban voltam, midőn a pátens jött. Gondolhatod zavarodásomat! Nagy volt károm, de az mind semmi volna, csak célomnak elvesztése szívemet oly igen ne nyomná. Somogy nékem csak számkivetésnek helye, feloldhatatlan kötelek vonnak azon földhez, mely az én szebb korom napjait látta. Le nem írhatom Néked kedvetlenségemet.” Tehát az 1811. március 15-én kihirdetett királyi pátens a pénz devalvációjáról keresztülhúzza számításait, hiszen éppen pénzzé tette mindenét, éppen szabadulna a niklai birtoktól, s hazaköltözne Vas megyébe. Berzsenyi egy olyan korban gazdálkodott, amikor nem volt könnyű helyzetben a kisbirtokos nemesség – s végül levonhatjuk a mérleget: ő sokakkal ellentétben meg tudta tartani birtokait, házat épített, s négy gyermekére maradt utána értékelhető vagyon. 

Ez a küzdelmekkel teli, a napi gazdasági ügyekben elvesző férfi vajon remete volt? Aligha. Inkább lehet azt mondani, hogy a költői imágója nem volt teljes összhangban a mindennapi rutinjával.

A határköltő

A másik olyan pont, ahol a folytonosság és megszakítottság kérdése felmerül, már inkább az irodalomtörténészekre látszik tartozni. Csak látszólag van ez így persze. Arról van szó, hogy Berzsenyi költészete, mely nagyon sok mindent megmozgat a korabeli neoklasszicista poétikák világából (például közismerten Horatiust követi és rengeteg antik mitológiai utalást bedolgoz a verseibe), nyelvi teremtő erejével, merész képzettársításaival, a különböző metaforák szertelen összekapcsolásával, a maga sokértelműségével utat nyitott egy olyan romantikus poétika felé, amely aztán majd Vörösmarty Mihály nagyszabású költészetében fog kiteljesedni. Nemes Nagy Ágnes így ír az Osztályrészem remek elemzésében: „Klasszikus-e inkább Berzsenyi, vagy romantikus? – kedvelt kérdése ez irodalomtörténetünknek. A válasz természetesen: is-is; éppannyira határköltő ő irodalomtörténetileg, mint – mutatis mutandis – Csokonai.”

Természetesen minden ilyen kérdés valamennyire csapda is. Hiszen minden költő „határköltő” bizonyos értelemben: művészetébe építi mindazt, ami a hagyományból elért hozzá, majd épp az ő műveinek feldolgozása lesz a hagyomány egy következő nemzedék számára. Az, hogy ez a folyamat nem zökkenőmentes, szinte természetes. Tudni lehet, hogy Berzsenyi milyen idegenkedéssel fogadta Vörösmarty költészetét. A Délsziget című kiseposzról írja például, hogy „a tárgy oly végtelen és fejthetlen allegóriákba van merítve, hogy azt inkább csak sejteni, mint látni lehet, s megvallom, hogy az egész műnek nagyobb része reám nézve érthetlen”. S hát az sem lehet véletlen, hogy Berzsenyiről meg szinte éppen ugyanezt mondja az akkor még neoklasszicista poétikák bűvöletében élő, ifjú Kazinczy-tanítvány, Kölcsey Ferenc: „a poétai kitételekben gazdag Berzsenyi gyakran dagályos, feleslegvaló s értelemtől üres expressziókra téved el”. A neoklasszicizmus felől nézve Berzsenyi érthetetlen, s ugyanez a Berzsenyi nem érti a romantikus Vörösmartyt. Az irodalmi hagyomány megértése tehát nem egyenletes, abban poétikai és nemzedéki törésvonalak húzódnak.

Remény és végzet

A Berzsenyi-poétika talán legnagyobb újdonsága (s ebben majd az érett Kölcsey is követni fogja), hogy versei nyitottak az értelmezésre. Ezalatt azt kell érteni, hogy az olvasónak nagy mozgástere van abban, hogy miként is érti a költeményt, annak megoldásai több irányba mutatnak. Ezzel a technikával tulajdonképpen le lehetett írni a régi nagyság iránti csodálatot („A derék nem fél az idők mohától”, Felsőbüki Nagy Pálhoz), az ország adottságainak mély tiszteletét („Itt, a kék Balaton partja virányain, / Hol minden mosolyog, mint az aranyvilág”, Keszthely), de meg lehetett fogalmazni a változás iránti igényt („Felkél az ébren-szunnyadozó Magyar”, A felkölt nemességhez), valamint morális üzenetként tudott mesélni a jelen morális zülléséről („Most a gyászos romladékon / Bús éjszakák borongnak”, Mulandóság). Berzsenyi a korabeli nemesség republikánus történelemképének különböző elemeit keverte tehát: a ciklikusan visszatérő történelmi nagyság lehetőségét („Nem sokaság, hanem / Lélek ’s szabad nép tesz csuda dolgokat. / Ez tette Rómát föld urává, / Ez Marathónt s Budavárt hiressé”, A magyarokhoz 1807) a szükségszerű történelmi léptékű pusztulás mellé tette („Felforgat a nagy századok érckeze / Mindent; ledűlt már a nemes Ílion, / A büszke Karthágó hatalma, / Róma, s erős Babilon leomlott”, A magyarokhoz). Róma tehát egyszerre a nagyság ígérete és a hanyatlás lehetősége. Berzsenyi verseinek hatása tehát nem abból eredt, hogy egyetlen dolgot mondott ki határozottan, hanem abból, hogy a végletes, egymásnak ellentmondó lehetőségek nála egyszerre voltak jelen.

Jellemző, hogy miközben Széchenyi István Hitelét Berzsenyi azért tartotta nagyra, mert jövőbeli lehetőségeket nyitott a magyar történelem új irányaira, addig Széchenyi, aki szintén becsülte a költőt, nem feltétlenül értette a Berzsenyi-versek e belső feszültségét. Amikor a gróf magyarul nem tudó feleségének lefordította A magyarokhoz óda imént idézett zárlatát, az utolsó két versszakot elhagyta, mondván, hogy azok nyilván a cenzúra miatt kerültek oda. Nemcsak a cenzurális beavatkozás téves azonosítása érdekes itt (az a két versszak bizony ott van az eredeti kéziratokban), hanem hogy a gróf nem értette meg, hogy a vers indulatos hangon felvázolt beszédhelyzete (a mostani magyarok „romlásnak indultak”, de ha meghallják e figyelmeztetést, visszatérhetnek régi erkölcseikhez) váratlanul rezignált lemondásra vált, s fejet hajt a történelem szabályai előtt („De jaj, csak így jár minden az ég alatt!”). Széchenyi számára egyszerűen megfoghatatlan volt, hogy a nemzeti perspektívából a vers miként vált világtörténelmi léptékre, s miként oltja ki a reményt a szükségszerűség végzete.

Pedig, legalábbis ami a közösség sorsát taglaló költészetet illeti, ez lesz egy modern kor művészeti köznyelve.