Majténynál a kurucok leteszik a fegyvert

1711. április 30-án tette le a fegyvert a mintegy 12 000 főből álló kuruc hadsereg a majtényi síkon, befejezve az 1703 óta tartó, II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc küzdelmeit. 

Az első szakaszban kiegyenlített küzdelem magyar reményeit 1707-től már beárnyékolta a spanyol örökösödési háborúban kialakuló angol–osztrák fölény, aminek következtében a Habsburgok egyre nagyobb erőket tudtak Rákóczi ellen fordítani. Nyilvánvalóvá vált, hogy Rákóczi és kurucai önerőből nem lesznek képesek győzelmet aratni a császáriak ellen, ezért a fejedelem minden eszközt megragadott, hogy francia, holland és svéd szövetségeseit támogatásra ösztönözze. Az 1707-es ónodi országgyűlés Habsburgokat trónfosztó törvényével (1707. június 13.) Rákóczi legfőbb célja az volt, hogy elérje a francia–magyar szövetség hivatalossá tételét, és Magyarország szabadságharca része legyen az általános európai háborúnak. Ez pedig azt eredményezhette volna, hogy a függetlenedési szándékát kinyilvánító ország sorsa nemzetközi konferencián dőlhetett volna el. A XIV. Lajos francia király (1643-1715) által küldött támogatás azonban folyamatosan csökken. 

Mindeközben Rákóczi sikertelenül próbált az ország trónjára megfelelő jelöltet találni. A nagyharsányi csatában és Nándorfejérvár visszavételében komoly érdemeket szerzett Miksa Emánuel bajor választó a franciák tanácsára elutasította a felkérést. Rákóczi második választottja, Frigyes Vilmos porosz trónörököse sem vállalta a jelölést. Róla azt feltételezte a fejedelem, hogy abban az esetben elfoglalja a magyar trónt, ha az 1708-ban tervezett morvaországi és sziléziai hadjáratban a Habsburgok elleni győzelmekkel rá tudja bírni őt a magyar korona elfogadására. A porosz trónörökös azonban kockázatosnak tartotta Rákóczi tervét,  mert az óhatatlanul további konfliktusokhoz vezetett volna az időközben megerősödött Habsburgokkal. 

Ennek ellenére a kuruc seregek megindultak a morva határ felé, de az 1708. augusztus 3-án vívott trencséni ütközetben katasztrofális vereséget szenvedtek. Pedig a trencséni ütközet szép reményekkel indult: a császári sereget vezető Siegbert Heister tárbornokot a felvonulás közben sikerült többször is megtéveszteni: emiatt az osztrák seregek visszavonultak a ténylegesnél jóval erősebbnek látszó fejedelmi csapatok elől. Rákóczi vezérkara azonban túl sokáig tétlenkedett, végül csak Pekry Lőrinc gyalogosai indultak meg Heister ellen, de ők is bátortalanul nyomultak előre. A kifejlődő csata alakulását és a kurucok vereségét az is befolyásolta, hogy a fejedelem lova egy szerencsétlen ugratás közben nyakát szegte. Rákóczit ugyan Bercsényi László kimentette az ellenséges rohamból, de a kurucok közül sokan azt hitték, hogy a fejedelem életét vesztette. Emiatt lendületük megtört, s így végül Pálffy János és Heister könnyen felülkerekedtek, több ezer fős veszteséget okozva a felkelőknek. 

A trencséni vereség után Rákóczi maradék reménye is elveszett a győzelemre, a kudarc után számos vezér állt át a labancok oldalára (leghíresebb közülük Ocskay László), ráadásul 1709-ben meghalt Bottyán János, a fejedelem egyik legeredményesebb hadvezére is. A harcok megritkultak, a fejedelem pedig Nagy Péter orosz cárt (1682-1725) próbálta megnyerni a magyar felkelés támogatására, sikertelenül. 1710-ben a francia és svéd csapatokkal megerősített kuruc sereg a szabadságharc utolsó jelentős ütközetében, Romhánynál is vereséget szenvedett. A nyolcadik éve tartó háború végkimenetelét a Magyarországon dúló pestis és a lakosságot sújtó éhínség is erősen meghatározta. 

Rákócziék ekkorra a Kassa, Munkács, Ungvár, Tokaj váraival körülhatárolt területre, a felkelés egykori kiindulópontjára hátráltak. A fejedelem időhúzás céljából engedélyezte Károlyi Sándor generálisnak, a kuruc sereg főparancsnokának, hogy felvegye a kapcsolatot Pálffy János horvát bánnal, aki 1710 őszén Bécs döntése alapján átvette a magyarországi császári hadak főparancsnokságát. 1711 januárjában tárgyalások kezdődtek Vaján, melyek Rákóczi irreális követelései miatt nem vezethettek eredményre. Károlyi Sándor azonban a fejedelemmel ellentétben igazi békét akart, ezért márciusban titokban hűséget esküdött I. Józsefnek, és Rákóczi tudta nélkül alkudozásokba kezdett Pálffyval. Közben a fejedelem Husztra hívott össze országos gyűlést fogyatkozó népe számára, majd április 6-án lengyel földre távozott, hogy az északi háború során a Prut mentén harcoló Nagy Péter segítségét kérje. Károlyi Sándor viszont Szatmárra hívta össze a kuruc rendek országos gyűlését, hogy nyilvánosságra hozza a Pálffyval kötött titkos alkut, aminek ekkor már a kuruc seregben is számos híve akadt. 

Rákóczi Lengyelországból hasztalan küldte a háborúra buzdító kiáltványát, ennek már nem volt hatása, április 29-én Károlyi megegyezett Pálffy Jánossal a fegyverszünet legfontosabb pontjairól. A 12 000 fős kuruc had 1711. április 30-án a majtényi síkon tette le a fegyvert, hűségesküt téve I. József királynak, akiről aztán kiderült, hogy 37 éves korában, 1711. április 17-én már elhunyt. A 151 osztagvezető aláírásával ellátott aláírt szatmári béke értelmében a felkelők amnesztiát kaptak, hazatérhettek és amennyiben nemesek voltak, korábbi birtokaikat is megtarthatták. Ez még Rákóczira is vonatkozott, ő azonban nem tért haza Magyarországra, hanem emigrációba vonult, hogy 1735-ben bekövetkező haláláig küzdjön a szabadságharc újrakezdésének érdekében. 

Az uralkodó a szatmári békében – I. József halála után III. Károly – ígéretet tett arra, hogy a magyarokat sértő idegen intézményeket megszünteti, összehívja az országgyűlést, valamint tiszteletben tartja Magyarország és Erdély szabadságjogait. A Lengyelországban tartózkodó II. Rákóczi Ferenc Károlyi Sándor fővezért tettét árulásnak minősítette és kevesellte az elért eredményeket. Reálisan szemlélve az alkut, Pálffy János a Habsburg-haderő fölényének birtokában igencsak kedvező békét ajánlott, amivel szemben a háború folytatása a kurucok számára többé már nem volt elfogadható alternatíva. Az április 29-én Nagykárolyban aláírt szatmári béke végre biztosította a török és kuruc háborúkban kimerült ország számára a nyugodt fejlődést a 18. század során, ugyanakkor megtartotta a magyar emlékezetben a messzi földön bujdosó, az igaz ügyért végsőkig küzdő fejedelem romantikus képét.