Nelson születése

Horatio Nelson 1758. szeptember 29-én született a norfolki Burnham Thorpe anglikán papjának, Edmund Nelsonnak családjában. Az apának tizenegy gyermeke volt, s amikor feleségét is elveszítette, nyolc még mindig élt közülük. Sógora, Maurice Suckling kapitány azzal próbált segíteni rajta, hogy tizenkét éves Horatio nevű unokaöccsét bejuttatta a brit haditengerészethez. 1770-ben lépett szolgálatba tengerészkadétként. Részt vett a kelet- és nyugat-indiai szigetekre, valamint az északi sarkkörre irányuló expedíciókban, vadászott jegesmedvére, szenvedett maláriától, s kitanulta a haditengerészet mesterségét.

Saját bevallása szerint 1776-ban, az Indiai-óceánról hazafelé tartva, a Dolphin nevű hajón döntött úgy, hogy rendkívüli ember lesz belőle. Ettől kezdve ehhez is tartotta magát. Végtelenül önfeláldozó, s végtelenül nagyképű férfi lett belőle. Szinte kihívta a veszedelmet, s ugyanakkor azt is jelezte, hogy ő, a hős, olyasmit is megtehet, amit mástól nem tűrnének el. Néha harmadik személyben emlegette önmagát, így: „a Nagy Én”.

Az amerikai függetlenségi háborúban hadnagyként (1777), majd kapitányként (1779) vett részt. Jó kapcsolatokat épített ki a királyi család egyes tagjaival, s a whig politikusoknál csak a franciákat gyűlölte jobban. Merev, beteges, barátságtalan, humortalan személyiséggé vált, de azt mindenki elismerte, hogy a szakmájának mestere.

1785-ben a karib-tengeri brit gyarmaton, Nevis szigeten ismerkedett meg a huszonhét éves Frances Nisbettel. 1787. március 11-én házasodtak össze, s Nelson elégedetten írta meg egyik barátjának, hogy „szeretetre méltó asszonyt” vett feleségül, aki „erkölcsileg minden bizonnyal továbbra is boldog emberré tesz hátralévő napjaim során.” A házaspár Angliában telepedett le, s az admiralitás egy ideig nem adott megbízatást a túl sokat panaszkodó tisztnek.

A francia forradalmi háborúk miatt azonban újra szükség volt a tehetséges tengerésztisztekre, és 1793-ban Nelson hajóra szállhatott. Szeptemberben a kormány azzal bízta meg, hogy hajózzon Nápolyba, és szilárdítsa meg a Francia Köztársaság elleni brit-nápolyi szövetséget. Nelson természetesen felkereste a Sessa-palotában élő brit nagykövetet is, Sir William Hamiltont – akinél rátalált élete nagy szerelmére. Hamilton felesége ugyanis egy szépséges, alacsony sorból származó kalandornő volt, Amy Lyon, aki Emma Hart néven vált híressé. Mária Karola nápolyi királyné barátnője lett, aki rajta keresztül tárgyalt a brit nagykövettel, megkerülve a királyt. 

Nelson elfoglalt több korzikai kikötőt, s 1794 nyarán egy ágyúlövés annyi törmeléket juttatott a jobb szemébe, hogy ezután ezzel csak a fényt és a világosságot tudta megkülönböztetni. 1796 márciusában előléptették hajóosztály-parancsnokká. A St. Vincent-foki csatában (1797. február 14.) maga ugrott át elsőként karddal a kezében egy spanyol hajóra. A győzelem után lovaggá és ellentengernaggyá nevezték ki. A Santa Cruz de Tenerife melletti ütközetben (1797. július 24.) úgy megsérült, hogy amputálni kellett a jobb karját. Harmincnyolc éves korában már sok fogát elveszítette, s haja annyira megőszült, hogy nem volt szüksége rizsporra. 

1798-ban nem tudta elfogni a Földközi-tengeren a Bonaparte tábornok által irányított, óriási francia flottát, az abukiri öbölben azonban sikerült megsemmisítenie vagy elfognia csaknem valamennyi francia sorhajót és fregattot (1798. augusztus 1—3.). Az ellentengernagy nem tért haza Angliába, hanem Nápolyban kötött ki, ahol a királyi család hősként ünnepelte őt. De senki sem rajongott érte olyan lelkesen, mint Lady Hamilton. Nelson negyvenedik születésnapján Hamiltonék 1740 személyt hívtak meg a bálba, s a Lady olyan szöveggel énekelte el a brit nemzeti himnuszt, amely az ellentengernagy dicsőségét zengte, s csak az utolsó sor utalt a királyra. 

Nelson vette rá IV. Ferdinánd nápolyi királyt a francia megszállás alatti Róma ellen intézett támadásra, majd a nápolyi sereg veresége után, a benyomuló franciák elől a flottáján Szicíliába menekítette a nápolyi udvart és a külföldi nagyköveteket. A megszálló franciák 1799. január 26-án Nápolyban kikiáltották a Parthenopéi Köztársaságot, de már május elején kivonultak, hogy szembeszálljanak az osztrák és orosz hadseregekkel. Nápolyt az ellenforradalmár Fabrizio Ruffo bíboros csapatai foglalták vissza, kegyelmet ígérve a francia-barát, nápolyi jakobinusoknak. Nelson flottája júniusban visszatért a királyi családdal, s az ellentengernagy kiélhette a franciák és támogatóik iránti gyűlöletét. Megtagadta a Ruffo által aláírt egyezséget, s a királyt megtorlásra ösztökélte. 

Nelsont még hosszasan ünnepelték Nápolyban, majd Hamiltonékkal együtt tért vissza 1800-ban, a német államokon keresztül utazva. Szeptember 6-án ellátogattak az Esterházyak kismartoni kastélyába is. Emma ekkor már terhes volt, s 1801. január 29-én Angliában egy kislánynak adott életet. A gyermek a Horatia nevet kapta, nehogy bárki is kételkedhessen abban, hogy ki az apja. A „Hős” elfoglalhatta helyét a Lordok Házában, de tapintatlanul viselkedett a király fogadásán, ahol nem csak angol kitüntetéseit tűzte ki, de a szultántól és a nápolyi királytól kapott rendjeleket is. A királyné nem volt hajlandó fogadni Lady Hamiltont, III. György pedig Nelson egészsége iránt érdeklődött, majd otthagyta. 

Lady Nelsonnak ettől kezdve pokollá vált a házassága. A férje az angol felső rétegek szemében szégyenletes és erkölcstelen magánéletét kizárólag azzal tehette elfogadhatóvá önmaga és mások előtt, ha bebizonyítja, hogy felesége tökéletesen méltatlan egy „Hős” szerelmére, Lady Hamilton viszont minden erény megtestesülése. 

1801-ben Nelson már altengernagyként vett részt a semlegességre törekvő Dánia elleni támadásban, amelyben tétovázó parancsnokával szembeszállva aratott győzelmet. Ezután a La Manche-csatornán cirkáló flotta főparancsnoka lett. Ez évben megkapta a Nílusi és Burnham Thorpe-i viscount címét, de Londonban már karikatúrák jelentek meg róla és Lady Hamiltonról. 

Az 1802-es brit-francia amiens-i béke némi nyugalmat biztosított a számára, s egy Merton nevű faluban berendezhetett egy udvarházat Lady Hamilton és férje számára. Amikor az angol városok között utazgattak, mindenhol nagy tömeg ünnepelte az altengernagyot. Fogadókat, versenylovakat és gyermekeket neveztek el róla, a színházakban pedig vadul éljenezték. Hamilton 1803. április 6-án halt meg, hetvenkét évesen, felesége ölében, Nelson kezét fogva.

1803-ban Nagy-Britannia hadat üzent Franciaországnak. Nelson a Földközi-tengeri flotta főparancsnoka lett, s megkapta zászlóshajóként a haditengerészet legnagyobb sorhajóját, a 104 ágyús Victoryt. A következő másfél évet azzal töltötte, hogy blokád alatt tartotta Toulon kikötőjét. 1805 első felében pedig a Gibraltári-szoroson kihajózó francia flottát üldözte a nyugat-indiai szigetekig, de nem sikerült harcra kényszerítenie. 

1805. október 21-én, két nappal azután, hogy Napóleon császár Ulmnál kapitulációra kényszerített egy 33 000 fős osztrák hadsereget, Nelson huszonhét sorhajóval rátámadt a Cádiz és Gibraltár közötti Trafalgar-foknál a Pierre Charles de Villeneuve altengernagy irányítása alatt álló tizennyolc francia és tizenöt spanyol sorhajóból álló flottára. A rendkívül véres ütközetnek 458 brit, 2218 francia és 1025 spanyol áldozata volt, s mintegy 3000 fogoly megfulladt a csatát követő viharban. Tizenhárom francia és kilenc spanyol hajó süllyedt el, a britek egyetlen hajót sem veszítettek. Nelson minden kitüntetését magára tűzte a csata előtt, s ezért feltűnt egy francia mesterlövésznek, aki a Redoutable nevű hajóról halálosan megsebesítette. Három órás szenvedés után meghalt, s utolsó szavaival Lady Hamiltont és lányát, Horatiát emlegette.

Mivel a győzelem végleg elhárította az invázió veszélyét, s ezután bármilyen győzelmeket is aratott Napóleon a kontinensen, a tengereken Nagy-Britannia maradt az úr, Nelson végleg bevonult a brit történelem legnagyobb hősei közé.