Formálisan elfogadják az Egyesült Államok alkotmányát

Az Egyesült Államok politikusai számára a függetlenségi háború idején (1775–1783) a zsarnokinak tekintett központi hatalom minél erőteljesebb visszaszorítása volt az elsődleges cél. Ezért 1776-ben egy olyan alkotmányt készítettek el, amely tulajdonképpen nem is állított fel tényleges hatalommal rendelkező központi kormányzatot. A Kongresszus ezt is csak 1777-ben fogadta el, s az államok vonakodása miatt csak 1781-től léphetett életbe.

A Konföderáció Cikkelyei (Articles of Confederation) elnevezésű alkotmány mindössze egy egykamarás Kongresszust állított az Egyesült Államok élére, törvényhozó szervként, nemzeti végrehajtó és igazságszolgáltató szervet azonban nem hozott létre. A Kongresszus bizottságai irányították a külügyet, pénzügyet, hadügyet, tengerészetet és a postahivatalt, de mivel adó- és vámkivetési joguk nem volt, megfelelő jövedelem híján teljesen tehetetlennek bizonyultak.

A Konföderáció Cikkelyei szerint működő Kongresszusnak sikerült rendeznie a gazdátlan területek kérdését, szabályozta földek eladását, és meghatározta az új államok kialakulásának módját: először territóriumok jönnek létre, kinevezett kormányzóval, majd amint lakosságuk eléri a hatvanezres létszámot, egyenjogú államként csatlakozhatnak az Unióhoz. Hamarosan kiderült, hogy a szabadság biztosítása során az amerikaiak lemondtak mindazon előnyökről, amelyeket az erős központi hatalom nyújthat. A külügyi, pénzügyi és társadalmi problémákkal a Kongresszus nem tudott megbirkózni, amíg kezét megkötötték a Konföderáció Cikkelyeinek előírásai.

Az európai nagyhatalmak nem tartottak tiszteletben egy olyan államot, amely nem rendelkezett hadsereggel: Nagy-Britannia északon, Spanyolország pedig délen tartott megszállva olyan területeket, amelyekhez az amerikaiak szerint nem volt joguk. Az államadósság kamatai vészesen növekedtek, az ország hitele megsemmisült, a háború idején kiadott kontinentális kötvények értéke rohamosan csökkent, és az államokat elárasztotta az értéktelen papírpénz. A kongresszusnak azonban nem volt joga adót szedni vagy vámokat kivetni. Amikor pedig Massachusetts nyugati részén Daniel Shays vezetésével 1786-ban fellázadtak az eladósodott farmerek, a konzervatívabb, gazdagabb és tekintélyesebb amerikaiak némi túlzással úgy érezték, hogy az általános anarchia fenyegető veszélyét kell elhárítaniuk. Mindhárom problémát a végrehajtó hatalom megerősítésével akarták megoldani.

Virginia vezető politikusainak kezdeményezésére 1787. május 25-én Philadelphiában összegyűlt tizenkét állam ötvenöt küldötte. Őket nevezi az amerikai hagyomány „alapító atyáknak”. Eredetileg a Konföderáció Cikkelyeit akarták felülvizsgálni, majd úgy döntöttek, hogy inkább egy teljesen új alkotmányt állítanak össze, amelyet az államok speciális ratifikáló konvenciói fogadhatnak el vagy utasíthatnak vissza. Ez az Alkotmányozó Konvenciónak nevezett gyűlés hozta létre 1787. szeptember 17-re az Egyesült Államok mindmáig érvényben lévő, vagyis a világ leghosszabb ideje lényegileg változatlanul működő alkotmányát. (Massachusetts alkotmányát ugyan 1780-ban fogadták el, de ez nem egy független állam alkotmánya.) A szövetségi alkotmány rendkívüli tartósságát valószínűleg annak tulajdoníthatjuk, hogy az „alapító atyák” egy elveiben határozott, részleteiben azonban rugalmasan újraértelmezhető politikai rendszert vázoltak fel, s elfogadták egyik társuk, John Dickinson tanácsát: „Csak a tapasztalat vezéreljen bennünket! Az ész félrevezethet!” Ezzel természetesen nem a racionalitást tagadták meg, hanem az ideális megoldások helyett optimális és pragmatikus célok elérésére törekedtek. 1787 végétől minden államban megindult a küzdelem az új alkotmány ratifikálásáért, s a gazdagabb, műveltebb és politikailag tehetségesebb kisebbség aktív fellépésével 1788. június 21-re sikerült elérni, hogy a kilencedik állam, New Hampshire is ratifikálja az új alapdokumentumot. Életbe léptetéséhez ez elegendő is volt (erre 1789-ben került sor), s a többi négy állam hamarosan csatlakozott.

Az új szövetségi alkotmány legszembeötlőbb újdonsága az volt, hogy erős központi kormányzatot állított fel. A törvényhozó hatalmat egy kétkamarás Kongresszus kezébe adta, amelynek felsőházába, a Szenátusba minden állam törvényhozása két-két szenátort delegál (hogy a nagyobb államok ne szavazhassák le a kisebbeket), alsóházába, a Képviselőházba pedig az államok népességétől függően választanak képviselőket (hogy a kisebb államok se szavazhassák le a nagyobbakat). E Kongresszusnak már joga volt adók és vámok kivetésére (ezzel vált lehetségessé a hadsereg és haditengerészet létrehozása), s olyan törvények alkotására, amelyek kötelező érvényűek valamennyi állampolgár számára. A végrehajtó hatalmat egy közvetett úton megválasztott elnökre ruházták. A képviselők két, az elnökök négy, a szenátorok pedig hat évig töltik be hivatalukat, hogy ne lehessen a közhangulat pillanatnyi változásai szerint lecserélni az egész kormányzatot. Az igazságszolgáltató hatalom élén a Legfelsőbb Bíróság kilenc bírája áll, akiket az elnök nevez ki, a Szenátus egyetértésével.

Az alkotmányt megfogalmazó „alapító atyákra” nyilvánvalóan nagy hatást gyakoroltak a 17-18. század legnagyobb politikai és jogi gondolkodói: a hatalmak szétválasztásának fontosságát hangsúlyozó John Locke és Montesquieu, valamint a „fékek és ellensúlyok” (checks and balances) jelentőségét kiemelő Bolingbrooke és Blackstone. Ez utóbbi alapelv azt jelenti, hogy valamennyi legfelsőbb kormányszerv ellenőrizheti és korlátozhatja bizonyos mértékben a másik két kormányszerv tevékenységét. Bár a Kongresszus fő feladata a törvényhozás, az elnöki kinevezések szenátusi megerősítésével vagy elutasításával szerepet kap a végrehajtásban, s törvényszékek felállításával vagy az elnök vád alá helyezésével pedig igazságszolgáltatási feladatot is ellát. Bár a Legfelsőbb Bíróság fő feladata a törvények értelmezése és az igazságszolgáltatás, mégis ellenőrizheti a törvényhozás és a végrehajtás intézkedéseit. Bár az elnök fő feladata a törvények végrehajtása, törvénykezdeményezési jogával és vétójogával élve befolyásolhatja a törvényhozó szerv, a bírák kinevezésével és a kegyelmezéssel pedig az igazságszolgáltatás működését. Az elnöki hatalom életre hívása során az alkotmányt megfogalmazó „alapító atyák” valószínűleg New York kormányzójának a helyzetére gondoltak: ez volt az egyetlen kormányzó, akit nem a törvényhozás, hanem a lakosság választott, s azt sem korlátozták, hányszor lehet újraválasztani. Az elnök a szárazföldi és tengeri haderők főparancsnoka, kegyelmi joga van, ő irányítja a külügyeket, ő nevezi ki a főtisztviselőket, nagyköveteket és főbírókat, a Szenátusnak azonban kétharmados többséggel meg kell erősítenie a főbírók kinevezését és a nemzetközi szerződéseket. Speciális ülésre hívhatja össze a Kongresszust, s el is napolhatja üléseit, ha a két kamara nem tud megegyezni az elnapolásban. Szükséghelyzetben rendkívüli hatalmat is gyakorolhat. Az alelnök a Szenátus elnökének tisztségét tölti be, de csak akkor szavazhat, ha a szavazatok egyenlően oszlanak meg.

Igen sokan úgy vélték, hogy olyan nagy hatalmat ruháztak az Egyesült Államok elnökére, amely alkalomadtán veszélyezteti a függetlenségi háború során kivívott szabadságot is. Ezek a személyeket és csoportokat az egyéni és állami jogokat védelmező, Jogok Törvénye néven emlegetett, első tíz alkotmány-kiegészítéssel nyugtatták meg 1791-ben. Ezekben hangsúlyozták a vallás-, szólás-, sajtó-, gyülekezési szabadság fontosságát, és a nép jogot kapott fegyverviselésre.

1789-ben egyhangúlag elnökké választották azt a legtekintélyesebb személyt, akiről senki sem feltételezhette, hogy vissza fog élni a reá ruházott hatalommal: George Washingtont.