A Tuileriák bevétele

A nagy francia forradalom első, 1791-ben elfogadott alkotmányával nem sikerült megszilárdítani az alkotmányos monarchiát. XVI. Lajos és családja szökési kísérlete miatt ez év nyarán Párizs újra forrongott, s egy szűk körű, republikánus mozgalom is kibontakozott. A radikalizálódás megelőzésére az Alkotmányozó Nemzetgyűlés visszaültette a királyt a trónra, a nemzetőrség pedig július 17-én a párizsi Mars-mezőn tüzet nyitott a király felelősségre vonását követelő petíció aláíróira. Az alkotmányt azonban nem sikerült konzervatív szellemben módosítani. Az októberben összeült Törvényhozó Nemzetgyűlésben (1791–1792) a Hazafias Párt mérsékelt, alkotmányos monarchistái már háttérbe szorultak a radikálisabb, az utókor által Gironde névre keresztelt képviselőcsoport mögött. 

A király szökési kísérlete után II. Lipót császár és a porosz király egy semmire sem kötelező nyilatkozatot adott ki Pillnitzben XVI. Lajos támogatására, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy Franciaországban elterjedjen a fenyegetettség érzése. Az általános gyanakvás légkörében még azt a minimális együttműködési készséget sem sikerült fenntartani a törvényhozó és végrehajtó hatalom között, ami egy alkotmányos monarchia működésének elemi feltétele. Bár XVI. Lajosnak az alkotmány szerint joga volt megvétózni a Törvényhozó Nemzetgyűlés egyes rendeleteit, mégis nagy felháborodást keltett, amikor megtette. A képviselők pedig nem bíztak meg az általa kinevezett miniszterekben. A polgárháború új régiókra terjedt át: 1791 augusztusában Saint-Domingue gyarmaton (a mai Haiti területén) rabszolgafelkelés tört ki, októberben pedig a forradalom avignoni hívei öltek meg hatvan embert, s holttesteiket a pápai palota La Glacière nevű tornyának mélyébe vetették. A vidéki zavargások folytatódtak, a közellátás nehézségei fokozódtak.

A Törvényhozó Nemzetgyűlés a bűnbakkeresés politikájához folyamodott: minden nehézségért az arisztokratákat, a papokat, a királyi udvart és az emigránsokat okolta. Mindebből logikusan következett az emigránsokat befogadó külföldi fejedelmek megfenyegetése, és 1791 őszétől már a legkülönbözőbb politikai csoportosulások egyaránt a háborúval keresték a kiutat a belpolitikai válságból. Az agitációban a Gironde képviselői játszottak vezető szerepet, akik a háborútól a forradalom ellenségeinek lelepleződését, vívmányainak megszilárdítását és saját hatalmuk megerősödését remélték. 

Bár az európai nagyhatalmak egyáltalán nem akarták megtámadni Franciaországot, a Törvényhozó Nemzetgyűlés 1792. április 20-án hadat üzent a Habsburg Monarchia uralkodójának, akinek szövetségese, a porosz király is hadba lépett. A háború azonban, ahelyett, hogy megszilárdította volna az alkotmányt, inkább „forradalmasította a forradalmat”. Új szimbólumok születtek meg: a leghírhedtebbé a guillotine vált, amely az egyenlőség nevében kiterjesztette a nemesek fájdalommentes büntetését, a lefejezést a közrendűekre is. Ekkor terjedt el szélesebb körökben a vörös, frígiai sapka is, amelyet az ókori Rómában a felszabadított rabszolgák viseltek. Claude Joseph Rouget de Lisle pedig Strasbourg-ban megírta azt a dalt, amely később Marseillaise néven vált közismertté – és nemzeti himnusszá.

A háború megnyitotta a Gironde előtt az utat a hatalomhoz: a monarchia ellenfelei a király miniszterei lettek. A katonai kudarcok felerősítették az ellenségnek tekintett csoportok üldöztetését, és aktivizálták a radikális kisebbséget. Ez utóbbiak szemében immár a Gironde is gyanússá vált – a király azonban június 12-én leváltotta kormányát, és a mérsékeltek közül nevezett ki minisztereket. Ezzel a Gironde visszakerült az ellenzékbe, s támogatta, hogy június 20-án egy fenyegető tüntetéssel próbálják megfélemlíteni az uralkodót. A radikális kisebbség köréből egyre több beadvány követelte a trónfosztást, a Franciaországba nyomuló ellenséges sereg főparancsnokának, Braunschweig hercegének fenyegető kiáltványa pedig tovább fokozta a királyi család iránti gyűlöletet. 

Július 30-án (a romantikus történetírók szerint villámoktól és menydörgéstől kísérve) bemasíroztak Párizsba a marseille-i önkéntesek, azt az indulót énekelve, amelyet először három év múlva, majd nyolcvanhét év múlva újra Franciaország nemzeti himnuszává nyilvánítanak. Augusztus 3-án Pétion polgármester 47 párizsi szekció nevében a dinasztia trónfosztását, ideiglenes végrehajtó kormánytanács kinevezését és egy új alkotmányt létrehozó konvent összehívását követelte a nemzetgyűléstől. A választ augusztus 9-re ígérték, s mivel a gyűlés e napon passzív maradt, éjfél körül megszólaltak a vészharangok. A felkelők megrohanták a Tuileriák palotáját, a királyi család pedig a Törvényhozó Nemzetgyűlésbe menekült. Mintegy 7000 párizsi nemzetőr és vidéki önkéntes gyilkos küzdelmet vívott a palotát védelmező 2—3000 svájci testőrrel és királypárti nemessel.  A felkelésnek jóval több halálos áldozata volt, mint a Bastille 1789-es bevételének..

A történteket Michel Winock francia történész foglalta össze legérzékletesebben: „A forradalom fő színpada Párizs volt, e hatalmas, hatszázezer lakosú város, amely csak szórványosan tükrözte az ország egészének társadalmi és politikai valóságát. Itt koncentrálódtak a forradalmi szélsőségesség legerőszakosabb megnyilvánulásai. Szélsőségesek mindenhol akadtak Franciaországban, de sehol sem voltak olyan sokan, mint abban a városban, amely a politikai hatalom székhelye volt. Itt néhány tízezer militánsnak több súlya volt, mint az ország egész területén szétszóródott, több tízmillió honfitársuknak. A fővárosban gyorsan felizzottak a szenvedélyek, a nemzetgyűlések befolyás és ellenőrzés alatt álltak, s párszáz személy végrehajthatta történelmünk egyik legrettenetesebb mészárlását. «A forradalom eleven lelkét, írta Edgar Quinet, kis csoport képviselte.» Minden jó és rossz következményével együtt.”

A több mint huszonnyolcmilliós ország hatszázezer lakosú fővárosának párezer fős kisebbsége néhány száz, a front felé vonuló marseille-i önkéntessel összefogva megváltoztatta azt az államformát, amelyet a társadalom többsége szentnek és sérthetetlennek tekintett. „Nem a demokrácia liberalizmus feletti győzelmét kell ebben látnunk, ahogy egy bizonyos történetírás oly sokáig állította – írta Jean-Christian Petitfils francia történész, – hanem inkább egy új legitimitásét, amely a közjó és a fegyveres nép nevében a nemzet választottjainak helyére lép. Azt az eszmét képviselte, hogy a felkelés a forradalom permanens állapota. Valójában nem a népszuverenitás győzedelmeskedett, hanem erőszakos és intoleráns csoportok szövetsége… amely elbitorolta a jogot, hogy a nevében beszéljen.”

Az államhatalom összeomlott, az 1791-es alkotmány érvényét veszítette, s vele szűnt meg a Törvényhozó Nemzetgyűlés legitimációja, amely ezért elrendelte egy új alkotmányozó testület, a Nemzeti Konvent megválasztását. 1792 szeptemberének első hetében az ellenséges csapatok közeledése miatti pánikhangulatban Párizsban börtönmészárlásokra került sor. A mintegy 1200–1400 áldozat túlnyomó többsége egyszerű köztörvényes vagy fiatalkorú bűnöző, adósság miatt bebörtönzött személy vagy prostituált volt. A nyolcvankét királyi gárdistán és kétszázhuszonhárom papon kívül legfeljebb nyolcvan áldozat tekinthető politikai fogolynak. 

A valmy-i ágyúpárbajra korlátozódott csatában szeptember 20-án sikerült visszavonulásra bírni az országba betört osztrák, porosz és emigráns hadseregeket. A háborús és polgárháborús viszonyok közepette azonban a Nemzeti Konvent választásain a társadalomnak csak egy radikális kisebbsége, legfeljebb tizennyolc százaléka vett részt. 1792. szeptember 21-én, amikor a képviselők többsége még nem is érkezett meg, e kisebbség által megválasztott Nemzeti Konvent jelen lévő kisebbsége felszámolta a királyságot, s másnap kikiáltotta a köztársaságot. 

Ezzel – meglehetősen baljóslatú körülmények közepette – új korszak vette kezdetét a forradalom történetében.