X. Károly lemondása

Szinte valamennyi tankönyv felidézi a régi szólást, mely szerint a Bourbonok, akik Napóleon bukása után visszatértek Franciaországba, „semmit sem felejtettek és semmit sem tanultak.” Hatásos megállapítás ez, csak éppen semmi köze a valósághoz. Az 1814-ben megkezdett, majd Napóleon waterlooi veresége után 1815-ben folytatott restauráció nem a reakció és az ellenforradalom győzelme volt, hanem nagyvonalú kísérlet a régi rend, a forradalom és a császárság örökségének összeegyeztetésére. XVIII. Lajos uralkodása idején került sor Franciaország első tartósabb képviseleti kormányzatára, amely jóval liberálisabb volt Napóleon császárságánál.

XVIII. Lajos a szenátus által készített alkotmányt elutasította ugyan, de az általa elkészíttetett alkotmány, a „Charta” nem sokban különbözött a szenátusétól. Kétkamarás törvényhozást állítottak fel, kinevezett felsőházzal és választott alsóházzal. Biztosították a közteherviselést, a jogi egyenlőséget, a személyi és sajtószabadságot. Az adót a törvényhozás szavazta meg, a császári nemesség megőrizhette címeit, és az egyházi földek felvásárlóit sem zaklatták. A katolicizmust államvallássá nyilvánították, de továbbra is folyósították a protestáns lelkészek állami fizetését. Azok a férfiak kaptak választójogot (kb. 90 000 fő), akik legalább évi 300 frank adót fizettek. A megválaszthatók aránya még csekélyebb volt: a legalább évi 1000 frank adót fizető férfiak lehettek képviselők (kb. 15—16 000 fő). Megőrizték a polgári törvénykönyvet, s megtartották a centralizált császári közigazgatást is. Tulajdonképpen az történt, hogy a modern társadalmi, politikai és jogi berendezkedés fölé elhelyeztek egy „isteni jogon” kormányzó uralkodót, aki az alkotmány hírhedt 14. cikkelye szerint rendkívüli helyzetben a kamarák nélkül is kormányozhatott – volna. XVIII. Lajos azonban sohasem próbált élni ezzel a lehetőséggel. (Öccse már nem volt ilyen bölcs.) 

A király minisztereinek 71 %-a szolgálta korábban a forradalmat vagy a császárságot. Chateaubriand, a híres író helyeselte ezt: „A király nem tesz különbséget azok között, akik őt, és akik a hazát szolgálták.” Az új rendszernek persze voltak népszerűtlen és irritáló intézkedései is, mint a fehér (királyi) lobogó használata, az emigránsok kormánykézen maradt földjeinek visszaadása, a katonák egy részének nyugdíjazása, és főleg a szélsőséges királypárt  fenyegetőzése. Csakhogy XVIII. Lajos még 1815-ös menekülése és a waterlooi csata után sem volt hajlandó változtatni az alkotmányon, továbbra is a kiegyezésre, a társadalmi és politikai béke helyreállítására törekedett. Gazdasági téren lassú, de biztos gyarapodásra került sor. A konkordátumot nem vonták vissza, de a kormány helyreállította a katolikus egyház anyagi bázisát, több ezer templomot újra megnyitottak, és megfiatalították az egyház személyi állományát. Rendkívüli kulturális virágzásra került sor: a francia tudomány és a romantikus művészet sikeresebb hódítónak bizonyult a napóleoni hadseregeknél.

A restauráció alkotmányos monarchiája végül nem azért bukott meg, mert a francia társadalom szembefordult vele, hanem azért, mert a tehetséges XVIII. Lajost alkalmatlan utód követte a trónon 1824-ben: öccse, X. Károly. A jobboldal valamennyi ágazatát egyesítő, erős, de az alkotmányt tiszteletben tartó, királypárti kormányzatot szeretett volna létrehozni, de ezt politikai és pszichológiai érzék nélkül kísérelte meg, megriasztva a közvéleményt. Mivel gyengének találta Martignac vikomt minisztériumát (1828—1829), 1829-ben a rendkívül népszerűtlen Jules de Polignacot nevezte ki miniszterelnökké.

Az új kormányfő Marie-Antoinette egykori királyné kegyencének volt a fia, emigráns, aki összeesküvés miatt tizenkét évet töltött Napóleon börtönében. Ráadásul a hadügyek élére Bourmont grófot állította, aki a waterlooi csata előestéjén dezertált, a belügyminisztérium élére pedig La Bourdonnaye grófot, az 1815-ös ultra-reakciósok vezetőjét. A Le Journal des Débats című lap le is vonta a következtetést: „Koblenz, Waterloo, 1815! Íme, ez a minisztérium három elve, három személyisége…”

Polignac nacionalista külpolitikával akarta lefegyverezni ellenfeleit. Az algíri francia konzul ekkoriban olyannyira felbosszantotta az algíri bejt, hogy az arcul csapta a legyezőjével. A francia kormány ki akarta használni az alkalmat, és 1830-ra elfoglalta Algéria három városát. Az afrikai gyarmatbirodalom megalapozásával azonban egyelőre senki sem törődött. A király egy fenyegető hangulatú trónbeszédére adott válasz miatt feloszlatta a képviselőházat, csakhogy a kormánypárt az új választásokon is vereséget szenvedett. A makacs X. Károly nem látta be, hogy senki sem kíván rendszerváltozást, csak Polignacot kellene menesztenie, és a nyugalom máris helyreállna. Július 25-én újra feloszlatta a képviselőházat, módosította a választójogot, és sajtócenzúrát vezetett be. Ezzel pedig kirobbantotta a forradalmat.

Amit tett, ahhoz az alkotmány 14. cikkelye szerint joga volt, csakhogy immár mindenki azzal gyanította, hogy fel akarja számolni a képviseleti kormányzatot. A liberális újságírók tiltakozását tüntetés és felkelés követte. A júliusi forradalom „három dicső napja” során (27—29.) a párizsiak elfoglalták a Városházát és a főbb középületeket. X. Károly csak megkésve engedett, s mire augusztus 2-án lemondott unokája javára, a mérsékelt liberálisok (Thiers, Perier, La Fayette) már a további radikalizálódás elkerülésének céljával a Bourbon-ház Orléans-ágából származó Lajos Fülöpöt támogatták. X. Károly a családjával együtt méltóságteljesen Nagy-Britanniába távozott, Lajos Fülöpöt pedig az öreg La Fayette a háromszínű lobogó alatt megcsókolta a Városháza erkélyén, s így kiáltott: „Íme, itt a legjobb köztársaság!” A nép éljenzett, az ideiglenes kormány szerepét játszó párizsi közigazgatási bizottság a királyság főparancsnokává (augusztus 1.), a nemzetgyűlés pedig királlyá választotta (augusztus 7.).

Ami történt, még megismétlődik párszor a 19. században: az aktív, forradalmár kisebbségek fellépése mindig aggodalmat váltott ki a franciák többségből, s az első lelkes hetek vagy hónapok elmúltával mindig konzervatív rendszerek kerültek hatalomra.