Ülő Bika megadja magát

Az észak-amerikai sziú indiánok leghíresebb főnöke valószínűleg a Missouri és a Grand folyók találkozásánál született, a mai Dél-Dakota állam északi részén, 1831-ben. A sziúk nyugati, titon vagy lakota néven emlegetett csoportjának húgpápá elnevezésű törzsének táborában látta meg a napvilágot. Apja először Ugró Borznak, majd Lassúnak nevezte őt, s csak tizennégy éves korában adta át fiának saját nevét, az Ülő Bikát (angolul Sitting Bull, sziú nyelven Tatanka Ájotanka), amikor a gyermek a varjú indiánok elleni ütközetben végrehajtotta első csapását. A sziú férfiak életét ugyanis ekkoriban a vadászat, a varázslat és a harc töltötte ki (minden más munka az asszonyok feladata volt). A húgpápák is állandóan harcoltak, szövetségben más sziú törzsekkel, valamint az arapahókkal és az északi sájennekkel, hagyományos ősi ellenségeik, a varjúk és az aszinbojnok ellen. 

Ülő Bika a lakoták négy hagyományos erényének, a bátorságnak, az állhatatosságnak, a nagylelkűségnek és a bölcsességnek a megtestesítőjévé vált. Bátorságát több háborús összetűzésben bebizonyította, és a legtekintélyesebb harcosok szövetségei sorra tagjaik közé választották. Kiválóan tűrte a fájdalmat: a naptáncok során úgy fohászkodott az istenséghez, hogy mell- és hátizmait is átszúrta, s így függesztette fel magát a táncoszlopra. Legendásan nagylelkű volt, az elejtett vadakat elosztogatta, szeretettel bánt a gyerekekkel, az öregekkel és az állatokkal. Még az éhes kutyákat is hússal etette. Ráadásul vicsásá vákánnak, szent embernek tartották, aki látomásokat értelmezett és viszályokat csendesített le. Százhetvenöt centiméter magas, izmos testű, széles mellkasú, szúrós pillantású férfi volt, akit 1857-ben a húgpápák harci főnökükké választottak.

Első feleségét Szép Ajtónak (Pretty Door) hívták. Az ő halála után Ülő Bikának két felesége lett: Havas (Snow-on-Her), aki két lányt, és Vörös Asszony (Red Woman), aki egy fiút szült neki. A két asszony között viszály dúlt, végül Havast elűzték, Vörös  Asszony pedig meghalt. 1872-ben Ülő Bika Négy Köntöst (Four Robes) vette feleségül. A többnejűség azért alakult ki, mert az elesett harcosok özvegyeinek is szükségük volt valakire, aki élelmet és védelmet biztosít számukra. Nem egyszer maga a feleség kérte meg a férjét, hogy fogadják magukhoz húgát vagy nővérét. Így történt ez Ülő Bika családjában is: Négy Köntös kérésére hozzájuk költözhetett megözvegyült, két gyereket nevelő nővére, Látta A Nemzet (Seen-by-the-Nation). Ezúttal a két asszony igen jól megfért mind egymással, mind Ülő Bika húgával, Jó Tollal (Good Feather), mind csakúgy, mint Ülő Bika anyjával, Szent Ajtajával (Her-Holy-Door).

Ülő Bika dalokat is írt, népe hagyományaihoz illő énekeket, melyekből többet megőrzött az emlékezet. Ifjú korában így énekelt egy hegytetőn a viharmadárhoz: „Széllel szemben érkezem, / Békepipám keresem, / Esőt hozva érkezem!” Egy fakopáncshoz írta a következő dalt: „Szép madár, te megláttál és megsajnáltál engem, / Valamennyi törzs között az enyémet támogattad, / Legyen minden madártörzs rokonom mostantól!” 

Ülő Bika csak az 1862-es minnesotai sziú felkelést követő években kezdett harcolni a fehér katonák ellen. Vörös Felhő háborúja (1866–1868) után a sziúk egy része békét kötött a fehérekkel, akik elhagytak három erődöt, hatalmas rezervátumot jelöltek ki a sziúk számára a mai Dakota állam Missouritól nyugatra fekvő részén, és ahhoz is hozzájárultak, hogy a sziúk továbbra is vadásszanak az ettől nyugatra fekvő húzódó területeken. Ülő Bika azonban úgy érezte, hogy semmi köze a mások által megkötött szerződéshez, s a lakoták egyharmada és a húgpápák fele is úgy döntött, hogy nem törődnek a fehér emberekkel. Ezek a rezervátumon kívül élő csoportok 1869 táján a Rosebud-pataknál Ülő Bikát az egész sziú nép háborús főnökévé választották. A független törzsek folytatták vadászataikat és háborúikat, nyaranta szervezett naptáncaikra pedig gyakran azok a rokonaik is gyakran eljöttek, akik a rezervátumi életmódot választották. 

A háborús főnökség nem azt jelentette, hogy személyes harcban kell bátorságot mutatni (Ülő Bika ezt már számtalanszor megtette), hanem azt, hogy bölcs tanácsokkal kell ellátni a harcosokat, és példát kell mutatni nekik. A főnök parancsokat nem osztogathatott, aki ott akarta őt hagyni, szabadon megtehette. Az indiánok nem azért követték, mert ez volt a kötelességük, hanem kizárólag azért, mert tisztelték. 1870 őszétől Ülő Bika már nem is vett részt több támadásban. Bátorságának és a fehérek iránti megvetésének azonban továbbra is több tanújelét adta. 1872. augusztus 14-én, a Northern Pacific Vasúttársaság vonalának megépítése elleni harcok során, az Arrow-patak melletti csatában például kiült a két hadsereg közé, és békésen elszívott egy pipát a fehér katonák golyózáporában. Két sziú és két sájenn harcos még csatlakozott is hozzá, és a katonák egyiküket sem tudták eltalálni.

1874-ben szárnyra kapott a hírek terjedtek el, hogy aranylelőhelyre bukkantak a dél-dakotai Black-hegységben. A kormány megpróbálta megvásárolni a sziúktól a hegységet, ők azonban nem akarták eladni. Az általuk Páhá Szápának nevezett terület egyrészt misztikus, szent hely volt, másrészt élelemraktárnak és ideális téli táborhelynek tekintették. A régióba özönleni kezdtek az aranyásók, és az összecsapások elkerülésének érdekében a kormány elrendelte, hogy 1876. január 31-ig valamennyi indiánnak egy-egy ügynökség közelébe kell vonulnia, különben a katonák megindulnak ellenük. A törzsek nem nagyon értették, mit jelentenek az efféle határidők, ezért nem is engedelmeskedtek, s 1876. február 1-jén kitört a nagy sziú háború (1876–18—7).

A hadsereg három oldalról próbálta bekeríteni a mai Montana állam területén vándorló indiánokat. Csakhogy egyre több rezervátumi indián is megjelent a szabadon kóborlók táboraiban, a dús fű és a sok bölény pedig lehetővé tette, hogy a növekvő közösségek huzamosabban együtt maradjanak. Naptáncot rendeztek, amelyre Ülő Bika igen alaposan felkészült. Először egy álmot látott, amelyben homokvihar csapott össze egy fehér felleggel, de a felleg sértetlen maradt. Ezt úgy értelmezte, hogy a katonák nem árthatnak az indiánoknak. Majd egész bölényt áldozott a sziúk istenségének, Vákántánkának, mindkét karjából kivágott ötven-ötven húsdarabot, és hosszasan táncolt a Napba nézve. A várt látomás megérkezett: Ülő Bikának úgy tűnt, hogy fejjel lefelé katonák és lovak hullottak egy indián falura. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a katonák rá fognak támadni az egyre népesebb táborra, de valamennyien el fognak pusztulni. Amikor elterjedt a látomásának híre, a harcosokat eltöltötte a legyőzhetetlenség érzése. Először június 17-én arattak taktikai és stratégiai győzelmet a Rosebud-pataknál, George Crook tábornok katonáival szemben. Egész napra lekötöttek, és visszavonulásra bírtak egy saját létszámuknál kétszer nagyobb hivatásos hadsereget. Majd június 25-én a Little Bighorn-folyó mellett szembeszálltak George A. Custer alezredes 7. lovasezredével. 

A sziúk és északi sájennek tábora ekkorra már hétezer fősre duzzadt, ami azt jelentette, hogy mintegy ezernyolcszáz-kétezer harcos kelhetett családtagjaik védelmére. Egy csapatot az indiánok feltartóztattak, Custerét pedig bekerítették, és szinte az utolsó emberig elpusztították. Ülő Bika előbb a Marcus A. Reno zászlóalja ellen vonuló harcosokkal tartott, majd a nőket és a gyermekeket őrizte. Ez volt az indiánok egyik legnagyobb győzelme a történelmük során.  

A háború végül azzal zárult le, hogy a sziúk többségét az éhség kapitulációra kényszerítette. Ülő Bika azonban ezer követőjével együtt nem adta meg magát, hanem 1877-ben átvonult „a Nagymama Földjére”, a Viktória brit királynő fennhatósága alatti álló Kanadába. A lovasrendőrség tisztjei barátságosan viselkedtek vele, védelmet ígértek neki, és megengedték, hogy szabadon vadásszon. Csakhogy a bölények egyre fogytak, s a sziúk újra meg újra átcsaptak amerikai területekre, diplomáciai konfliktusokat okozva. Végül a kanadai kormány is belátta, hogy vissza kell küldenie a sziúkat, akik hosszas huzavona után, 1881 nyarán vissza is tértek a Dakota Territóriumon kialakított rezervátumba, a Standing Rock Ügynökség területére. Az ünnepélyes megadási szertartásra 1881. július 20-án került sor.

Ülő Bika ekkor a következő nyilatkozatot tette közzé: „A fehér ember szeret földet ásni élelemért. Az én népem inkább bölényre vadászik, ahogy atyái tették. A fehér ember szeret egy helyen maradni. Az én népem szereti hol itt, hol ott felállítani sátrait, különféle vadászmezőkön. A fehér ember élete rabszolgaság. Foglyok a városban vagy a farmon. Az élet, amit népem szeretne, a szabadság élete. Semmi olyasmit sem láttam a fehér ember dolgai között, sem házakat, sem vasutat, sem ruhát vagy élelmet, ami van olyan jó, mint vándorolni a nyílt vidéken, és saját szokásaink szerint élni.” Kanadából való visszatérése után ezt a szomorú dalt énekelgette: „Harcos voltam én. / Most mindennek vége. / Nehéz időket élek.”

Ülő Bika ettől kezdve két feleségével és öt gyermekével gerendaházban lakott, állatokat tenyésztett, gabonát termesztett és gyerekeit kongregacionalista iskolába járatta. Nyugodt, falusias vidéki életet élt, s kéthetente szombatonként ő is ellátogatott az ügynökségre, ahol húst kapott. Ez volt az alkalom a társasági életre, a többi indiánnal való tanácskozásra. Nem volt fogoly a rezervátumban: 1883-ban jelen volt Bismarckban, Észak-Dakota fővárosában az állami törvényhozás épületének alapkő-letételénél, 1884-ben pedig St. Paulba, Minneapolisba és New York Citybe is ellátogathatott. 1885-ben több hónapot töltött Buffalo Bill cirkuszánál. Heti ötven dollárt kapott, százhuszonöt dollár osztalékot, és kizárólagos jogokat portréinak és aláírásainak árusítására. Szerepe sem volt megterhelő: csak ellovagolt néhányszor a nézők előtt, vagy pipázva üldögélt sátrában. 1886-ban pedig száz sziú és sájenn kíséretében felkereste a varjú indiánok montanai rezervátumát, ahol nagy ünneplés közepette elásták a csatabárdot. 1888-ban Washingtonban kezet rázhatott Grover Cleveland elnökkel.

Az 1887-es Dawes-törvényt azonban, amely lehetővé tette a törzsek közös földjeinek egyéni birtokokra való felosztását, s a maradék áruba bocsátását, a végsőkig ellenezte. Ezért megromlott a kapcsolata a hatóságokkal. 1890-ben pedig elterjedt a rezervátumban a szellemtánc mozgalom. Wovoka, egy pajút mágus meghirdette, hogy hamarosan új földréteg borul a régire, eltemeti a fehéreket, az indiánok számára pedig újra lesz bőségesen fű és vad. Ehhez pedig nem kell mást csinálni, mint táncolni – esetleg egy „szelleminget” viselve. Az indiánok ettől kezdve nem küldték a gyermekeiket iskolába, mindent elhanyagoltak, s egész nap egy speciális táncot jártak, a Föld megújulásában bizakodva. 

Ülő Bika maga nem táncolt, de bátorította a többieket, és ő értelmezte a látomásaikat. A rezervátum ügynöke arra kérte, ne támogassa a mozgalmat, inkább nyugtassa meg az indiánokat, és térítse vissza őket a munkához.  Ő azonban kijelentette, hogy hisz az új vallásban, s úgy látja, az jót tesz népének. A hatóságok aggódni kezdtek, különösen akkor, amikor meghallották azt a hírt, hogy a „szelleminget” viselőket nem fogja a golyó. Talán mégsem ígérkezik olyan békésnek ez az új vallási mozgalom?

1890. december 15-én a rezervátum ügynöke elküldte az indián rendőrséget, hogy tartóztassák le Ülő Bikát. Hajnalban próbálták meg magukkal vinni, de az öregember a ház ajtajánál megmakacsolta magát, hiába húzták-vonták. Egyre több indián szaladt oda, előbb csak átkozódni kezdtek, majd vad közelharc tört ki, amelyben mind az öreg főnököt, mind tizenéves fiát és hat követőjét megölték. Hat indián rendőr is az áldozatok között volt. Ülő Bika régóta mondogatta, hogy lakoták fogják meggyilkolni – állítólag egy pacsirta közölte ezt vele, amikor a rezervátumba költözött.

Ülő Bikát a Yates-erődnél temették el, de különböző vandálok többször is felnyitották a sírját. 1953-ban a sziúk elrabolták földi maradványait, hogy a Missouri-völgy dombjain, Mobridge város közelében helyezzék azokat örök nyugalomra, húsz tonna acélrúddal és betonnal biztosítva sírját.