A május 1-jei ünnep bonyolult története

Május elsején eredetileg olyan történelmi eseményekről emlékeztek meg – amelyek nem május elsején történtek. Az 1970-es években megjelent Munkásmozgalom-történeti lexikonból is megtudhatjuk, hogy az úgynevezett „chicagói véres eseményekre” csak május elseje után két nappal került sor. 

1886. május 1-én, ezen a szombati napon mindössze annyi történt, hogy Chicago több gyárában leállt a termelés. Ugyanis korábban több amerikai munkás-szervezet felhívást tett közzé, amelyben ezt a dátumot tűzték ki határidőnek a nyolcórás munkanap elfogadására, s általános sztrájkot hirdettek meg. E napon azonban semmilyen incidensre nem került sor.   

Két nap múlva viszont, hétfőn, május 3-án a chicagói McCormick mezőgazdasági gépgyár előtt a rendőrök a sztrájktörőkre támadó, mintegy kétszáz tüntető munkás közé lőttek. Erre egyes munkások is lövésekkel válaszoltak. Hat munkás meghalt, sokan megsebesültek. A Chicago Tribune című lap tízezer verekedő részeggel riogatta a polgárokat, az Arbeiter-Zeitung, a város legbefolyásosabb, német nyelvű lapjának anarchista szerkesztője, August Spies pedig ilyen felszólítást tett közzé egy röplapon: „Munkások, fegyverbe! Gazdáitok elküldték vérebeiket – a rendőröket – akik hat testvéreteket ölték meg a McCormicknál ma délután!” Az anarchisták másnapra, 4-re nagyszabású tiltakozó gyűlést hirdettek meg a chicagói Haymarket térre. 

Ezen a napon a sztrájkok folytatódtak. A meghirdetett gyűlésre a vártnál kevesebben, mintegy háromezren érkeztek meg. Több beszédet is végighallgattak, az eső esni kezdett, és úgy tűnt, semmi sem fog történni.  A jelen lévő polgármester nyugodtan távozott. Amikor a tömeg ötszáz főre csökkent, az utolsó szónok, Samuel Fielden a munka elnyomóit támadó beszédét heves reakciókkal fogadták. „Fojtsd meg! Öld meg!” – kiabálta tömeg. Erre fél tizenegy tájban a rendőrök felszólították a tüntetőket, hogy távozzanak. Ekkor egy ismeretlen személy dinamittal töltött csőbombát dobott az előre nyomuló rendőrök közé. A pánikba esett rendőrök tüzelni kezdtek boldog-boldogtalanra. Hét rendőr és legalább öt munkás halt meg a téren, több tucatnyian pedig megsebesültek. 

Máig nem sikerült meggyőzően megállapítani, hogy ki dobta a bombát. A legtöbben egy Rudolph Schnaubelt nevű egyént gyanúsítottak, akit a rendőrök kihallgattak, elengedtek, és sikerült külföldre menekülnie. Egy levelében azt állította, hogyha ő dobta volna a bombát, büszke lenne rá, és nem tagadná le. Egyesek külföldi anarchistákat, mások a Pinkerton-ügynökség detektívjeit vádolták a merénylettel. A sztrájkokat országszerte elnyomó intézkedések kísérték, Chicago polgárai pedig minden megtorló intézkedést készen álltak elfogadni a munkások ellen, akiket fegyveres felkelés tervezésével gyanúsítottak. (Néhány anarchista valóban ilyesmiről álmodozott.)

A tüntetés szervezői közül nyolc anarchistát tartóztattak le. Heten nem álltak semmilyen kapcsolatban a bombamerénylettel, Louis Lingg viszont a bomba készítője volt. Öten német bevándorlók voltak, a hatodik pedig német bevándorlók gyermeke, vagyis a megtorlásnak tagadhatatlanul bevándorló-ellenes jellege volt. Még ez év nyarán bíróság elé állították őket. A bírák és az esküdtek úgy vélekedtek, hogyha a gyilkosság vádját nem is hozhatják fel ellenük, összeesküvésért vád alá lehet helyezni az erőszakos eszméket terjesztő anarchistákat. Oscar Neebe-t 15 év börtönbüntetésre ítélték, Albert Parsonst, Adolph Fischert, George Engelt, August Spiest, Samuel Fieldent, Michael Schwabot és Louis Linggt pedig halálra. Ez utóbbi elítélt 1887. november 10-én, egy nappal a kivégzése előtt a börtönében a szájába vett egy becsempészett, kisebb bombát, és felrobbantotta. Illinois kormányzója, Richard James Oglesby életfogytiglani börtönbüntetésre mérsékelte Fielden és Schwab halálos ítéletét. Spiest, Parsonst, Fischert és Engelt azonban 1887. november 11-én felakasztották. 

A közvélemény nem tudta eldönteni, hogy a bombamerénylet volt-e kegyetlenebb és igazságtalanabb vagy a megtorlás. Illinois állam következő kormányzója, John Peter Altgeld 1893 nyarán megkegyelmezett Fieldennek és Schwabnak. Mivel ilyen bátran szembe szállt egy igazságtalannak tartott ítélettel, a következő kormányzó-választást elveszítette, és pár év múlva elszegényedve halt meg.

Az Amerikai Munkaszövetség (AFL) 1888-as Saint-Louis-i konvenciója azt javasolta, hogy a történtek emlékére május 1-én folytassák a harcot a nyolcórás munkanapért. A következő évben az AFL elnöke, Samuel Gompers ezt levélben is megírta a Párizsban megalakuló II. Internacionálénak, amely Raymond Lavigne francia küldött javaslatára elfogadta, hogy május 1-e legyen a munkásosztály nemzetközi ünnepe. Állítólag az is szerepet játszott a dátum kiválasztásában, hogy az egyik legkorábbi munkástüntetésre, az itáliai Luccában 1531. május 1-én került sor.

Magyarországon (akár a többi európai országban) először 1890-ben ünnepelték meg május elsejét. Állítólag 60 000 fő vett részt a városligeti gyűlésen, s a Magyarországi Szociáldemokrata Munkáspárt (MSZDP) I. kongresszusa kimondta, hogy minden évben meg kell ünnepelni ezt a napot. A felvonulást 1899-ben engedélyezték először Budapesten.

Az ünnep az 1890-es évektől fokozatosan elterjedt, bár Angliában és néhány más országban május első vasárnapjára tették a felvonulást, hogy a munkabeszüntetés ne okozzon problémát. Az Egyesült Államokban és Kanadában végül mégsem május 1-e, hanem 1894-től szeptember 1-je lett a munka napja. Május 1-e az első világháború után több országban állami munkaszüneti nappá vált. Mind a fasiszta, mind a kommunista pártok és kormányok kihasználták ezt az ünnepet propagandájuk terjesztésére, s Hitler államában ugyanúgy megünnepelték, mint Sztálinéban.  

A Magyar Tanácsköztársaság ünnepséget rendezett 1919. május 1-én, de a kommunista hagyományok szerint 1945. május 1-ét tekintették „az első szabad május elsejének”, amely hivatalos munkaszüneti nappá vált. Demény Pál, a nem Moszkvából irányított, hanem független magyar kommunista mozgalom vezetője ekkor már le volt tartóztatva. Az ő elbeszéléseiből tudjuk, hogy egykori „harcostársa”, Péter Gábor, aki ekkor még csak a budapesti főkapitányság politikai rendészeti osztályának vezetője volt, kihozatta őt a cellájából, és odatessékelte az ablakhoz, hogy megnézhesse, hogyan térnek vissza a felvonulók a Hősök teréről. Az ÁVO majdani rettegett irányítója úgy vélte, hogy ennyi azért jár Demény Pálnak. Ezután visszavitette a börtönbe, ahonnan csak 1956-ban szabadulhatott ki.