Románia különbékét köt a központi hatalmakkal

„Mi a román királyság Erdély nélkül? Földrajzi abszurdum. Egy földcsík megcsavarva és félkörbe hajlítva.”

(Nicolae Filipescu román nacionalista politikus)

Az összes román lakta terület egyesítése és egy nagy nemzetállam létrehozása az 1840-es évek óta központi helyet foglalt el a román közgondolkodásban. Az első világháború előtt Filipescu és a hozzá hasonló nacionalisták nyíltan hangoztatták céljaikat. A románok Besszarábiára és Erdélyre is igényt tartottak. A háború előtt Besszarábiában esély sem nyílt a nemzeti törekvések kinyilvánítására, mert a cári Oroszország politikája ezt nem tette lehetővé, illetve az elit itt orosz vagy zsidó volt.

 Az 1878. évi  berlini kongresszus döntése következtében a románok megkapták Konstancát, a fekete-tengeri kikötőt és a bolgár többségű  Észak-Dobrudzsát. Az 1881-ben kikiáltott Román Királyság élén álló Hohenzollern–Sigmaringen-ház uralkodói az 1859 óta létező új államot folyamatosan igyekeztek gyarapítani. Kezdetben – a román közvélemény elől is titkolva – a hármas szövetséghez csatlakoztak, mert tartottak az orosz törekvésektől. A Balkán-háborúkba Bulgária ellen léptek be, amely a központi hatalmaknál keresett védelmet. A központi hatalmak is érzékelték, hogy Románia megbízhatatlan szövetséges, hiszen minden lehetséges partnerével vitában állt ebben a térségben. Igaz, az oroszokkal is, de Erdély és Bukovina megszerzésének vágya mindig felülírta a románok számára a Besszarábiára formált igényt.

A román törekvéseket és magyarellenes propagandájukat igencsak gyengítették a tények. A Dobrudzsa területén élőknek török uralom alatt jóval több joguk volt, mint román fennhatóság alatt. A nem románoknak nem volt választójoga, nem viselhettek hivatalt, nem lehettek iskoláik és nem is tanulhattak az anyanyelvükön. Mindezen intézkedések és a velük párhuzamosan zajló betelepítési mozgalom eredményeként a 20. század elejére Észak-Dobrudzsa már román többségűvé vált.

Erdélyben azonban a román görögkeletiek és görögkatolikusok  rendelkeztek egyházi autonómiával  és az egyházak által működtetett román tannyelvű  iskolákkal. A nemzeti mozgalom pedig élénk román politikai, kulturális és művelődési életre támaszkodhatott. 1914 előtt több mint kétezer  román tannyelvű iskola működött a Magyar Királyság területén. A felmérések szerint a románok alig 4-5 százaléka tudott magyarul. Azaz épp az ellenkezőjét tapasztalhatták a románok, mint ami Dobrudzsában jellemezte politikájukat. 

Irredenta propagandájuk elsősorban az antant államokban volt sikeres. Franciaországban a szabadság és testvériség kifejezések sajátos román értelmezésben jelentkeztek. Az elnyomás alóli felszabadulás, a latin népek testvérisége – ez volt az ütőkártya Olaszországban is, kiegészülve a dákoromán elméletben gyökerező közös történelmi múlt hangsúlyozásával – és a különböző országokban élő román népek testvéri közösségének hangsúlyozása eredményezte a propaganda sikerét. Németországban és a Monarchia Magyarországon kívüli területein a magyarok németellenességének hangoztatása révén értek el eredményeket. 

Az erdélyi  román célok nagy része azonban csak Bukarest támogatásával lett volna megvalósítható. A Monarchiát megőrizni ás átalakítani próbáló korabeli román törekvések közül Aurel C. Popovici tervét kell  kiemelni. Az általa elképzelt – nemzeti alapon föderalizált – Nagy-ausztriai Egyesült Államok (1906) egyesíthette volna a Monarchiához, s annak részeként a Magyar Királysághoz  tartozó románságot, saját nemzeti területet biztosítva nekik a Habsburg-dinasztia jogara alatt. A magyar politikai elit azonban mind a román irredentizmust, mind a föderalizációs terveket elutasította. 

Az első világháború kitörése után a Hohenzollern-házból származó I. Károly visszautasította szövetségesei kérését a háborúhoz való csatlakozásra, majd a királyi nagybátyja által örökbe fogadott I. Ferdinánd került a trónra 1914 októberében.  I. Ferdinánd király kivárt, és fenntartotta a semleges állapotot. A bukaresti és általában a regáti román közvélemény antantbarát volt, miközben a politikai életben volt egy erős Monarchia-barát irányzat is (Petre Carp, Alexandru Marghiloman), amely tartott a központi hatalmak erejétől és inkább megőrizte volna a semlegességet. Csábító ajánlatok érkeztek: az oroszok a Monarchia román többségű területeit ígérték, a Monarchia viszont Besszarábiát, Bukovina egy részét.  Tisza István magyar miniszterelnök pedig 1913-1914-ben az erdélyi és kelet-magyarországi románok helyzetének javítását szorgalmazta. 

Végül 1916-ban a románok az antant oldalán léptek be a háborúba, de az augusztusi erdélyi betörésüket német segítséggel a Monarchia rövid időn belül felszámolta, és a Román Királyság hamar vereséget szenvedett. A német, osztrák–magyar és bolgár csapatok August von Mackensen és Erich von Falkenhayn német tábornokok irányításával 1916 decemberére már Bukarestet is elfoglalták. Nem véletlen, hogy egyes erdélyi román politikusoknál ismét felerősödött a Nagy-Ausztria gondolata, amely egyben megoldhatta volna a románok egyesülését is. 1917-ben Moldvában francia segítséggel egy darabig még sikerrel védekeztek, de 1918-ra a bolsevik hatalomátvétel és az orosz front megszűnése miatt két tűz közé kerültek: a szovjet-oroszok Besszarábiában, a központi hatalmak Havasalföldön álltak, így Bukarest békekötésre kényszerült. 

A bukaresti békében a románok megkapták Besszarábiát (az egyesülést már korábban, áprilisban kimondták), de elvesztették Dobrudzsát, amelyet megszálltak a bolgárok és a központi hatalmak. A Kárpátok hágóit Ausztria–Magyarországhoz csatolták (2-10 km széles sávról volt szó). Hasonló módon tették védhetőbbé Bukovinát is. A Dunát a Fekete-tengerig a központi hatalmak hadihajói ellenőrizték, és nem lehetett őket elzárni a Fekete-tengertől. A vallásfelekezetek egyenjogúságát is el kellett ismerniük, így az eddig idegennek tekintett zsidóságot is. A román gazdaság pedig gyakorlatilag német ellenőrzés alá került. A hadikárok megtérítéséről külön szerződés rendelkezett. Elhatározták a román haderő leszerelését, létszámát 32 000 főben korlátozták. A központi hatalmak megszálló egységeinek költségeit Romániának kellett volna fedezni. 

Besszarábia – illetőleg a mai Moldova – kérdése állandó feszültségforrás maradt. A románok természetes egyesülésnek értelmezték a bukaresti béke előírásait, míg a szovjet, majd az orosz történetírás inkább megszállást emlegetett, amely alól 1940-ben történt meg a „felszabadítás”. A Szovjetunió felbomlása óta Moldova  két részre bomlott: Moldovától különvált az oroszbarát szakadár Transznisztria. Ráadásul a románok Besszarábia és Bukovina kapcsán a formálódó ukrán állam törekvéseivel is szembekerültek, nemcsak 1918-ban, hanem a Szovjetunió felbomlása után is. 

Románia államisága azonban nem szűnt meg a bukaresti békével,  minthogy  a béke megalkotóinak nem a teljes megalázás és megsemmisítés volt a szándéka.Ezzel együtt 1918  májusában rövid ideig úgy tűnt, Erdély  Románia számára  elveszett. Tulajdonképpen  1918 előtt aligha lehetett reális román forgatókönyv Besszarábia és Erdély egyidejű megszerzése, hiszen az egyik Oroszországé, a másik a Monarchia részét alkotó Magyar Királyságé volt. Végül mindkét féltől –  a központi hatalmak oldalán vereséget szenvedett és felbomlott Osztrák-Magyar Monarchiától, illetve  az antant oldalán harcolt, de ugyancsak vereséget szenvedett Oroszországtól is –  meg tudta szerezni az óhajtott  területet. Mindez a világháborúnak a Románia számára kivételesen kedvező végeredménye alapján történhetett meg. 

A bukaresti béke az akkor még  győztesnek számító központi hatalmak erőfölényének megfelelően, de a román kormány bevonásával készült. A területi kérdésekben hozott döntések is azt tükrözték, hogy a Monarchia nem terjeszkedni akart, hanem a támadások elleni hatékony védekezésre törekedett. A román vezetés azonban ügyesen elszabotálta a békeszerződés ratifikálását. Így azután a központi hatalmak háború végi összeomlásának idején Clemenceau francia miniszterelnök és Lansing amerikai külügyminiszter biztatására Bukarest 1918. november 9-én ultimátumot adott a központi hatalmaknak, majd újra belépett a háborúba. 

Bukovina szinte azonnal kimondta csatlakozását Romániához, így a románoknak az utolsó pillanatban sikerült visszalépni a háborúba, és megindítani a támadást az éppen akkor önállósuló Magyarország ellen,  Erdély megszerzéséért.  A bukaresti béke ily módon szinte meg nem történtté vált, hiszen a háborúba való újbóli román belépés a korábban Bukarestnek  ígért területek megerősítésével járt. A Monarchia összeomlása miatt  végül nem volt szükség több százezer katona életének feláldozására: a területi gyarapodást, Erdély és Kelet-Magyarország katonai elfoglalását és megszerzését Románia 1918-1919 telén nagyobb ütközetek  nélkül elérte. Miként Petre Carp korábbi román miniszterelnök a háború végén megfogalmazta: „Romániának akkora szerencséje van, hogy politikusokra sincs szüksége.”