A francia népfront kormánya 1936–1937

A nagy gazdasági világválság hatása kissé megkésve, csak 1931-ben érte el Franciaországot. Ekkor azonban esni kezdtek az árak, és beköszöntött a munkanélküliség. Az 1932-es francia választásokon a baloldal győzött, de a szocialisták nem vettek részt a radikálisok kormányaiban, amelyek így meglehetősen tehetetlennek bizonyultak a pénzügyi és politikai nehézségekkel szemben. Megerősödtek a parlamentarizmus jobboldali ellenfelei, mint a fasiszta tűzkeresztesek vagy a monarchista Action française (Francia Akció) szervezete. 

Botrány és politikai válság

A politikai válságot egy bűnügyi botrány robbantotta ki. Egy orosz származású szélhámos pénzember, Alexandre Stavisky hamis részvényeket forgalmazott, és kiderült, hogy ebben több parlamenti képviselő támogatását is élvezte. 1934-es letartóztatásakor állítólag öngyilkos lett, de a széles körben elterjedt pletyka szerint valójában meggyilkolták, hogy ne tudjon beszélni. Miután ezt követően az államügyészi hivatal egyik munkatársa is rejtélyes gyilkosság áldozata lett, a szélsőjobboldal a parlamentáris rendszer és a köztársaság elleni támadásra próbálta kihasználni a botrányt. Az Action française, az olasz fasiszták mozgalmát utánzó Jeunesses Patriotes (Hazafias Ifjúság), a világháború veteránjainak „tűzkeresztesei” és más jobboldali szervezetek 1934. február 6. estéjére nagyszabású tüntetést szerveztek. Még a kommunista vezetésű „régi frontharcosok” is csatlakoztak. Harmincezres tömeg gyűlt a képviselőház köré, majd véres utcai harcokba bocsátkozott a környéket megszálló rendőrökkel, akik kénytelenek voltak tüzet nyitni. A lövöldözésnek 17 halottja és mintegy 2300 sebesült áldozata volt.

Gaston Doumergue nemzeti egységkormány alakításával nyugtatta meg azokat, akik nem rendszer-, hanem csak kormányváltást követeltek. A baloldal pedig úgy értelmezte a történteket, hogy fasiszta államcsíny veszélye fenyegeti az országot, s ezért pártjai vitáikat félretéve megkísérelték az együttműködést. 1935. július 14-én a kommunista Maurice Thorez, a szocialista Léon Blum és a radikális Édouard Daladier pártvezetők mögött már több százezer tüntető vonult vörös és háromszínű zászlók alatt a Bastille térről a République térre. Immár nem az antiklerikaliznus, hanem az antifasizmus egyesítette a baloldalt.

A népfront létrejötte

A hitlerista Németország fenyegető lépéseinek hatására Sztálin külpolitikája s ennek következtében a francia kommunista politika irányvonala is megváltozott. A Kommunista Internacionálé 1935-ös kongresszusán felhagytak azzal a jelszóval, hogy „a fasizmus és a szociáldemokrácia ikertestvérek”, s arra a következtetésre jutottak, hogy a kommunistáknak mindenhol szövetségre kell lépniük nemcsak a szociáldemokratákkal, de még a radikálisokkal, liberálisokkal és a konzervatívokkal is, hogy közös népfrontot alkossanak a fasizmus ellen.

1936 januárjában közzétették a népfront programját. Külpolitikai téren a kollektív biztonság és az 1935-ös francia–szovjet szerződés megerősítése volt a cél, a belpolitikában pedig a szélsőjobboldali szövetségek feloszlatása, valamint a gazdasági és szociális reform. Jelszava ez volt: „Kenyér, béke és szabadság!” Mivel Pierre Laval kormánya (1935–1936) deflációs pénzügyi intézkedésekhez folyamodott, nőtt a munkanélküliség és csökkentek a bérek. A szocialista párt vezetőjét, Léon Blumot az Action française tagjai megsebesítették, s ezzel megteremtették a népfront mártírját. A jobboldal így az erőszakos akciókkal azonosult a közvélemény előtt, a baloldal viszont a békés reformok és a hazafias egység jelszavait hangoztatta.

Az 1936 áprilisában megtartott választásokon a népfront képviselői 5,4 millió szavazattal megszerezték a győzelmet. A legnagyobb nyertesek a kommunisták voltak, majd utánuk a szocialisták. A radikálisok ugyan elveszítettek néhány mandátumot, de szövetségeseik nélkülük mégsem biztosíthatták volna az abszolút többséget. A jobboldal és a közép mindössze 200 ezer szavazattal vesztette el a választást, az eredmény tehát nem tartós társadalmi-politikai balratolódásra mutat, hanem inkább a pillanatnyi politikai helyzetre. Minimális módosulások, kisebb parlamenti csoportok által végrehajtott fordulatok is elegendőek voltak a mérleg nyelvének ellenkező irányba billentésére, a labilis belpolitikai helyzet megváltoztatására. A parlamentbe a népfront 380 képviselőt küldhetett, a jobboldal 220-at.

Léon Blum kormánya

A zsidó származású, egykori Dreyfus-párti szocialista, az elegáns, magas Léon Blum kapott megbízást kormányalakításra. Azon kevesek közé tartozott a baloldalon, akiket nem tévesztett meg a kommunista propaganda. Elutasította a leninizmust és a hatalom erőszakos megragadásának stratégiáját. A Szovjetunió ipari fejlődésének alaposan eltúlzott és megszépített eredményeit azzal a kijelentéssel fogadta, hogy „rabszolgamunkával persze nem nehéz piramisokat építeni”. Szocialista és radikális párti politikusokból állította össze szokatlanul népes (35 fős) népfrontkormányát (1936–37), amelyet a kommunisták „részvétel nélkül” támogattak. A francia történelemben első alkalommal asszonyok is helyet kaptak a kormányban (Cécile Brunschvicg, Suzabbe Lacore és Irène Joliot-Curie). Bár csak miniszterhelyettesek voltak, ez nagyon merész újítás volt, hiszen a nők ekkoriban még nem kaptak választójogot.

A baloldal választási győzelme gyárfoglalásokkal együtt járó, országos sztrájkhullámot vont maga után, mert a munkások biztosítani szerették volna, hogy az új kormány ne feledkezhessen meg róluk. Júniusra mintegy kétmillió textilipari, vegyipari, építőipari és kereskedelmi dolgozó szüntette be a munkát. Blum összehívta a munkaadók és a szakszervezetek képviselőit a Matignon-palotába, s közösen új törvényeket dolgoztak ki. A munkások jogot kaptak két hét fizetett szabadságra, szakszervezethez való csatlakozásra és kollektív szerződések megkötésére. A munkahét ezután negyven órából állt, a tíz főnél több munkást foglalkoztató üzemekben „munkásdelegátusokat” választottak. A szakszervezetek lemondtak a gyárak megszállásáról, a béreket pedig 7–15%-kal megemelték. Ezután viszont már a kommunista Thorez is azt hangoztatta, hogy „tudni kell befejezni egy sztrájkot, miután céljait elérte”.

Állami tulajdonba vették a hadiüzemeket, búzaügyi hivatalt hoztak létre a gabona árának szabályozására, s 14 éves korig kötelezővé tették az iskolai oktatást. Még júniusban feloszlatták a jobboldal félkatonai szervezeteit is. A nemzeti bank 200 legnagyobb részvényeséből álló tanácsát egy valamennyi részvényest magában foglaló tanáccsal váltottak fel.

A társadalom egy része lelkesen ünnepelte a szociális vívmányokat, mások a barbárok inváziójához hasonlították a munkások megjelenését a tengerparti üdülőhelyeken, és azt suttogták, hogy a zsidó Blum átadta a kommunistáknak Franciaországot. A jobboldali sajtó meghirdette, hogy „inkább Hitler, mint Blum!”, és rágalmazásaival öngyilkosságba kergette Roger Salengro belügyminisztert. 

Az ipari termelés még mindig alatta maradt az 1929-es szintnek, a munkaidő leszállítása miatt nem is növekedhetett meg, a munkanélküliség pedig semmit sem csökkent. A sztrájkok is újrakezdődtek. Blum a vásárlóerőt szerette volna növelni, de csak megkésve, 1936. október 1-én szánta rá magát a frank népszerűtlen, de elkerülhetetlen leértékelésére, ennek mértéke azonban távolról sem volt elegendő. Az arany és a tőke továbbra is kiáramlott az országból. 

A Blum-kormány európai szövetségeseinek passzivitása és a francia tisztikar kelletlensége miatt semmit sem tehetett a korábban demilitarizált Rajna-vidékre bevonuló német csapatok ellen. A spanyol polgárháború kirobbanásakor a baloldal a köztársaságpártiak, a jobboldal Franco támogatását követelte. A pacifizmus régi, szocialista hagyományaihoz ragaszkodó Blum számára a be nem avatkozás elvének meghirdetése tűnt az egyetlen kompromisszumos megoldásnak, amit az angolok is megkönnyebbülten elfogadtak. 

A Blum-kormány bukása – kommunista előretörés

1937 elején a lakosságot újabb erőszakos incidensek és sztrájkok nyugtalanították. Március 16-án kommunisták zavartak meg egy szocialista rendezvényt, s a rendőrség fegyveres beavatkozása öt halálos áldozatot követelt. Temetésükön a tömeg a „lövető Blumot” gyalázta. A jobboldal rasszista hangvételű támadásaival egyöntetűen a népfront ellen foglalt állást, a baloldal pedig a Spanyolországgal kapcsolatos viták miatt nem védelmezte meg a kormányt. Az alapvetően konzervatív, stabilitásra vágyó francia társadalomban elterjedt az a meggyőződés, hogy a népfront csak zűrzavart, sztrájkokat, gazdasági hanyatlást és külpolitikai kudarcokat okozott. Amikor Blum megpróbálta ellenőrzése alá vonni a pénzpiacot, a szenátus radikális párti tagjai a jobboldallal együtt elutasították javaslatait, és 1937 júniusában le kellett mondania. Vagyis a radikálisok bizonytalansága miatt a jobboldal újra kormányra kerülhetett – új választások nélkül.

A népfront külpolitikai kudarcai miatt sokak számára úgy tűnt, hogy a kommunista párt és a mögötte álló Szovjetunió képes a leghatározottabban megvédelmezni a demokráciát a nemzetiszocialista és fasiszta veszéllyel szemben. A francia kommunisták száma 30 ezerről (1933) 300 ezerre nőtt (1937), pártjuk a baloldal legerősebb pártjává vált. Az antifasiszta harc következtében a baloldalon szinte lehetetlenné vált a szovjetrendszer bírálata – aki szóba hozta a szovjet munkatáborokat, az elnyomást és a koncepciós pereket, arra könnyen ráfoghatták, hogy a nácik oldalán áll. 

Átalakult a francia jobboldal is. A betiltott „tűzkeresztesek” létrehozták a Francia Társadalmi Pártot, amelyhez több mint kétmillióan csatlakoztak, az egykori kommunista, Doriot pedig a fasiszta jellegű Francia Néppártot, több mint 200 ezer taggal. A francia társadalom jobboldali csoportjainak egy része a népfront hatására immár jobban félt a megerősödő baloldaltól, mint az ősi ellenségtől, a németektől, és nyíltan kiegyezésre törekedett Hitlerrel.

A szociális vívmányok egy része megsemmisült, a bérek csökkenni kezdtek, a fizetett szabadság azonban megmaradt. Blum a II. világháború után különleges elismerésben részesült. Egy tisztítóba adott kabátja zsebében a következő, névtelen üzenetet találta: „Köszönet a fizetett szabadságért!”