A Habsburg-mellékágak és Magyarország II.

Két cikkből álló sorozatunk első felében a Habsburg-dinasztia mellékágainak létrejöttét, valamint a 18–19. században Magyarországon fontos szerepet játszó főhercegek történetét ismertettük. Jelen írásban a 19. század végi és 20. századi mellékági főhercegek tevékenységét mutatjuk be.

Kik voltak Magyarországon a legjelentősebb Habsburg-mellékági előkelők 1849 után? Mi történt velük az első világháborút követően? Ki volt például József Ágost, Frigyes vagy éppen Albert Ferenc?

Főhercegek Magyarországon 1849 után

Habsburg–Tescheni Albert

Haynau menesztése után, 1851-ben Albert főherceget (1817–1895) nevezte ki Ferenc József Magyarország katonai és politikai kormányzójává. Albert nem vált pozitív személyiséggé a magyar emlékezetben, ugyanis 1848–49-ben erőszakosan kívánta feltartóztatni a bécsi forradalmat, majd Észak-Itáliában, Radetzky hadseregében harcolt hadosztályparancsnokként, Magyarországon pedig a neoabszolutizmus egyik fő reprezentánsaként működött. Kormányzói időszakában számos esetben maga is fölismerte a rendszer túlságosan bürokratikus jellegét, illetve a birodalmi központosítás következtében szűkre szabott hatásköre sem tette lehetővé, hogy meghatározó szerepet játsszon – nem véletlen, hogy az évtized névadójává Alexander Bach belügyminiszter vált, és nem a kormányzó. 

Tisztsége alól 1860-ban kérte felmentését, amit az uralkodó el is fogadott, párhuzamosan a Magyarországon zajló alkotmányos változásokkal. A későbbiekben külön magyarországi megbízatása nem volt. Az uralkodó legfőbb katonai tanácsadójává vált, magyarországi ügyekben rendszeresen kikérték a véleményét. Minthogy egyetlen fia még gyermekkorában meghalt, unokaöccsei, Frigyes és Jenő főhercegek gyámságát és nevelését vállalta magára, akikkel a Tescheni ág már a 20. századba lépett.

Habsburg–Lotharingiai József Károly

A dualizmus korának legkedveltebb magyarországi Habsburg szereplője a magyar ág feje, József Károly (1833–1905) főherceg volt. József nádor harmadik házasságából, Mária Dorottyától született és katonai karriert futott be, ugyanis 1848 után a nádori tisztség lényegében megszűnt, csak a királykoronázások napjára választottak egy-egy alkalommal nádorhelyettest a miniszterelnök személyében (1867-ben Andrássy Gyulát, 1916-ban Tisza Istvánt). József Károly a kiegyezés után a Magyar Honvédségnek – az Osztrák–Magyar Monarchia hadereje második vonalának – lett az első parancsnoka, de az országos közéletben számos jótékonysági, illetve egyéb társadalmi kezdeményezés védnökeként is szerepelt (pl. az Adriai-tenger partján, Crikvenicában rászoruló gyermekek számára szervezett üdültetést). 

Nagy gondot fordított birtokai fejlesztésére, kiváló gazdálkodó volt, mi több, ő vásárolta meg a budai várban a Teleki-palotát. Ezt jelentősen átépítve született meg a József főhercegi palota, amelynek újjáépítése napjainkban zajlik. 

A várbeli palotán kívül igen nagy becsben tartotta kistapolcsányi kastélyát is (az első világháború után Tomáš Garrigue Masaryk, Csehszlovákia első elnöke vette birtokba nyári rezidenciaként), illetve Fiuméban is vásárolt egy nyaralópalotát, közvetlenül a kormányzói palota szomszédságában. A közéletben műkedvelő tudósként is észrevétette magát. Botanikai kutatásai mellett a cigány nyelv megismerése terén ért el komoly eredményeket: cigány nyelvtana és szótára máig fontos alapműnek számít. A gyakorlatban is próbálkozott a cigányok segítésével egy letelepítési program keretében, ám e kísérlete végül sikertelen maradt. A főhercegről talán Jókai Mór adja meg a legjobb jellemzést: „Birtokain kitűnő gazda, házában boldog családapa, dolgozószobájában alapos tudós, elemi csapásoknál buzgó segélyhozó, a közéletben nyájasságával példaadó polgár, egész nagyságában nézve a magyar ősi harci erények regenerátora, harmadfélszáz ezernyi csatakész honvédségnek főparancsnoka és önfeláldozó vezére.” 

Habsburgok Magyarországon az első világháború után

A történelmi emlékezet éles cezúraként tartja számon az 1918-as évet és az I. világháború végét – joggal. Ugyanakkor Magyarországon 1919-ben az ellenforradalmi berendezkedés kerekedett felül, így a társadalmi struktúrák folytonossága sok tekintetben megmaradt. A Habsburg-dinasztia uralkodói főága az 1921-es trónfosztó törvény következtében végérvényesen kiszorult Magyarországról, de ez korántsem igaz a mellékágakra, ugyanis a rövid jogszabály nem utasította ki a Habsburgokat, még csak a trónigény nyilvános feladását sem várta tőlük, sőt az ország legmagasabb rangú arisztokratáiként a társadalmi élet csúcsán folytathatták életüket idehaza. 

Az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamaiban körbetekintve szembetűnik, hogy a Habsburg-család tagjainak messze Magyarországon volt a legjobb a helyzete. A szomszéd országok vagy az Osztrák–Magyar Monarchia ellen harcoltak a világháborúban (Szerbia, Románia), vagy annak ellenében jöttek létre (Csehszlovákia), így ezekben az államokban érthető módon nem termett babér az uralkodócsalád tagjainak. Ausztriában a híres, 1919-ben megalkotott Habsburg-törvény (Habsburger-Gesetz) értelmében csak azok a Habsburgok maradtak, akik lemondtak trónigényükről és vállalták, hogy a köztársaság hű polgárai lesznek, ráadásul csak a saját magántulajdonukat tarthatták meg, a családi alap földjeit, tulajdonát az új köztársaság kisajátította.

Ezzel összehasonlítva Magyarországon sokkal kedvezőbb helyzet alakult ki a Habsburgok számára. Bár a trianoni békediktátum területi döntései az ő birtokaikat is érintették, hiszen mind a Tescheni ág béllyei uradalma, mind a magyar ág kistapolcsányi birtoka határon túlra került és odaveszett, a magyarországi földjeik megmaradtak, ami továbbra is arisztokratához méltó, magas státuszú életet tett számukra lehetővé. A legfontosabb különbséget az okozta, hogy Magyarországon helyreállt a királyság és a hagyományos társadalmi berendezkedés, így a meglehetősen szűkre szabott trónfosztó törvényen kívül a Habsburg-családot más negatív szabályozás nem érintette. Jól kifejezi az itthon élő Habsburgok státuszát az 1926. XXII. törvénycikk, amely a felsőház visszaállításáról szól. A jogszabály 12. §-ában a következőképpen fogalmaztak: „A felsőháznak tagjai a Habsburg–Lotharingiai családnak azok a férfi tagjai, akik a huszonnegyedik életévüket betöltötték és állandóan az ország területén laknak.” 

Tehát Ausztriával összehasonlítva a különbség kiáltó: nemhogy birtokok elkobzása vagy trónigényről való nyilvános lemondás, hanem a legmagasabb társadalmi presztízs jutott osztályrészül a Magyarországon élő Habsburgoknak. Sőt, a trónfosztó törvény (1921. XLVII. tc.) végső soron azt sem zárta ki, hogy egy későbbi időpontban, a trón betöltésekor akár a Habsburg-családból válasszanak új királyt.

Az első világháború után ezért a család azon két ága maradt Magyarországon, amelyek jelentősebb birtokuk miatt kötődtek az országhoz: az egyik magától értetődő módon a magyar ág (alcsúti és budai központtal), a másik pedig a Tescheni ág volt (Mosonmagyaróváron). A család két ága közül egyértelműen a magyar ág volt népszerűbb, hiszen a 19. századi története okán is sokkal inkább beágyazódott a magyar közéletbe. 

Habsburg–Lotharingiai József Ágost

A család feje József Ágost főherceg volt, aki várbeli palotájában élve a magyar politika és közélet egyik központi alakja volt. Az I. világháború végén a tábornagyi rendfokozatot is elérte, ráadásul igen népszerű volt magyar katonái körében (József apánknak nevezték), így nem csoda, hogy szinte minden I. világháborús megemlékezés, emlékműavatás „kötelező” díszvendége, védnöke volt. A Horthy-korszak kezdetén neve többször fölmerült akár lehetséges királyként, akár kormányzóként is (mi több, ez utóbbi lehetőséget kifejezetten ambicionálta is), mígnem végül kénytelen volt elfogadni, hogy Horthy Miklós távol tartja a hatalomtól. A felsőházi tagság (azon belül pedig a Véderő Bizottság elnöksége) mellett legfontosabb tisztsége a Magyar Tudományos Akadémia elnöki tisztje volt, melyet 1936–1944 között töltött be.

A főherceg által betöltött közéleti tisztségekből fakadó jelentősége mellett létezett valamiféle íratlan szokásjog is, amely a Horthy-korszak egyik főméltóságává emelte. Ennek megfelelően a mindenkori újonnan kinevezett miniszterelnök a kormányzó után mindig rögtön hozzá érkezett tisztelgő látogatásra, pedig semmiféle közjogi viszony nem állt fönn közöttük. Gyakran az új külföldi követek is lejelentkeztek nála, jelezvén, hogy külső hatalmak is bizonyos jelentőséget tulajdonítottak személyének. Mindez végső soron talán nem is tekinthető meglepőnek, figyelembe véve, hogy a korabeli közgondolkodás a hagyományos társadalmi kategóriák szerint működött, így az ország legmagasabb rangú arisztokratája (az uralkodócsalád tagja), egyben egyetlen élő tábornagya esetében szinte természetszerűnek tekinthető az óriási társadalmi súly és tekintély.

Ha nem is annyi alkalommal, mint a családfő, de felesége, az I. világháborús jótékonysági és ápoló tevékenységéről („a magyar hadsegélyezés védangyala”) ismert Auguszta Mária Lujza főhercegnő szintén a különböző sajtótudósítások, társadalmi rendezvények fontos szereplője volt. Fiuk, József Ferenc főherceg a Tanácsköztársaság idején a Gyűjtőfogházat is megjárta, de a Horthy-korszakban apjához hasonlóan a felsőház tagja volt és élénk társadalmi életet élt. A ’30-as években versesköteteket és drámákat is megjelentetett, felolvasóesteket tartott. 

Habsburg–Tescheni Frigyes 

A Tescheni ág feje 1936-os haláláig Frigyes főherceg volt. A dinasztia ezen ága esetében korántsem volt egyértelmű, hogy Magyarországon telepednek le, hiszen korábban – bár fontos birtokuk volt – nem Mosonmagyaróvár számított a család központjának, ám számot vetve a Monarchia összeomlása utáni helyzettel Frigyes racionális döntést hozott, amikor Magyarországra költözött. A dinasztia hadvezéri ágának tagjaként nem meglepő, hogy Frigyes főherceg a Monarchia haderejének főparancsnokaként vált ismertté, ugyanis a nyolcvanadik életévén túl járó Ferenc József a Nagy Háború közben nem vállalta az uralkodói tisztéből következő ilyen irányú feladatokat. A hadsereget lényegében Conrad vezérkari főnök irányította, Frigyes inkább csak reprezentatív feladatokat látott el. Az I. világháború után visszavonult, gazdálkodó életet élt Mosonmagyaróváron, ugyanakkor a helyi társadalom körében nagy közkedveltségnek örvendett. Nem csoda, hogy alakja máig nagy tiszteletben áll a városban, padon ülő szobra is megtalálható a település központjában, csakúgy, mint sírja a Szent Gotthárd-templomban.

Habsburg–Tescheni Albert Ferenc 

Frigyesnél jóval ellentmondásosabb szerepet játszott a két világháború közötti Magyarország közéletében fia, Albert főherceg, aki mögött anyja, Croy-Dülmen Izabella főhercegnő ambíciói is fölsejlenek. A becsvágyó asszony a Nagy Háború előtt szociofotósként is hírnévre tett szert, a világégés után legfőbb törekvése fia trónra segítése volt, többek között arra hivatkozva, hogy a családja egészen az Árpád-házig vezethető vissza. A magyar királyi trónra pályázó Albert főherceg legerőteljesebb támogatói körét a fajvédő, radikális ellenforradalmár politikai erők jelentették. Ennek megfelelően 1925-ben megválasztották a Társadalmi Egyesületek Szövetsége tiszteletbeli elnökévé, ekkor azonban belekeveredett a frankhamisítási botrányba. Máig sem lehet pontosan tudni, hogy milyen mértékben volt a botrányos eset részese, mindenesetre több jel utal arra, hogy az előkészületekről tudomása volt. Ezután trónralépési esélyei jelentősen csökkentek, és a közéletben inkább megbotránkoztató magánéletével vétette magát észre: 1930-ban egy polgári származású, elvált nőt, Lelbach Irént vette feleségül. A rangon aluli házasság okán Frigyes ki is tagadta a családi örökségből. 1937-től első feleségétől elválva ismét megházasodott, egy kisnemesi származású tanítónőt, Bocskay Katalint vette feleségül, akitől két gyermeke született. Később – már a II. világháború után, az emigrációban – újra elvált és harmadszorra is megnősült.

Albert ambíciói 1941-ben erősödtek föl ismét. Egyfelől sérelmezte, hogy a Délvidék visszacsatolása után nem kapta vissza a család béllyei uradalmát (vitézi telepesek között osztották szét), másfelől a kormányzóhelyettes választásakor saját magát tekintette a legalkalmasabb jelöltnek. Politikailag főképpen az Imrédy Béla által vezetett Magyar Megújulás Pártja támogatta. Minthogy Horthy Istvánt választották meg a tisztségre, Albert nem is palástolta ellenérzéseit. A szélsőséges németbarát erők támogatójaként közreműködött az újvidéki razzia fő vádlottjainak, Feketehalmy-Czeydner Ferencnek és Grassy Józsefnek az ítélet elől Németországba történő megszöktetésében. Minthogy azonban sem a német megszállás, sem a nyilas hatalomátvétel nem hozta meg számára a várt érvényesülést, hasonlóan József főherceghez emigrációba vonult és Dél-Amerikában telepedett le. Buenos Airesben hunyt el, 1955-ben.

Utószó

Jó ideig úgy tűnt, hogy a Habsburg-család és Magyarország közös története a szovjet megszállással, illetve az azt követő kommunista diktatúrával végleg véget ért. A rendszerváltoztatás után azonban nemcsak a családfő, Habsburg Ottó látogatott haza rendszeresen, de a magyar ág is újra megjelent itthon. A legaktívabb szerepet Habsburg–Lotharingiai Mihály főherceg játszotta, aki a Mindszenty Alapítvány elnökeként nagyon sokat tett a bíboros boldoggá avatásáért, emlékének ápolásáért. Habsburg-Lotharingiai Eduárd, József Ágost dédunokája pedig 2015-től 10 éven át töltötte be a szentszéki magyar nagyköveti tisztséget, így tehát a Habsburg–magyar kapcsolatok a 21. században is működnek, a sok évszázados alapokon.