A Habsburgok felemelkedése

Grófokat, hercegeket, nagyhercegeket, királyokat és császárokat adtak a világnak, számos területet uraltak mind Európában, mind a gyarmatokon; háborúk, hódítások, kongresszusok és politikai intrikák fűződnek a nevükhöz, és még ma is a legismertebb dinasztiák közé számítanak. De honnan is indultak a Habsburgok, és hogyan emelkedett első jelentős képviselőjük, egy „egyszerű gróf” a Német-római Birodalom urává?

A Habsburgok eredete

A közvélemény – az osztrák területek hosszas birtoklása alapján – hajlamos a Habsburgokat eredendően osztrák származásúnak tartani, a dinasztia bölcsőjét azonban valójában Elzászban és a mai Svájc területén kell keresnünk. A nemzetség nyomai a 10. század végéig vezethetőek vissza: jelenlegi tudásunk szerint Gazdag Guntram az első, történeti forrásokkal igazolható ős. A fiához, Ratbodhoz és utóbbi feleségéhez, Lotaringiai Itához köthető a Habsburgok „házi monostorának” (Hauskloster) megalapítása Muriban, ahol a dinasztia korai történetére vonatkozó feljegyzések is születtek. 

A későbbi névadó várat még Ratbod építhette. A svájci Aargauban álló erősség eredeti elnevezése Habichtsburg volt, amelyet egy monda alapján azért kapott, mert Ratbod héjája egy vadászat alkalmával elszökött gazdájától, aki végül egy szikla tetején talált rá. Mivel a szikla stratégiailag igen kedvező helyen volt, itt építette fel a család névadó erősségét, amelyet az eset emlékére Habichtsburgként emlegettek (Habicht=héja). Az erősség első említése 1108-ból származik Havichtsberch alakban, emiatt a nyelvészek sokkal valószínűbbnek tartják, hogy az elnevezés a középfelnémet hab szóra vezethető vissza, amely révet, illetve folyami átkelőt jelent. Ezt az értelmezést az Aare folyó közelsége is alátámasztja. Az elnevezés a 13. századra Habisburch, illetve Habsburc alakra módosult. A várról az első grófként említett II. Ottó nevezte el magát 1108-ban.

A Habsburgok birtokai Elzászban, Svábföldön és a mai Svájc területén feküdtek, központjuknak a Rajna felső vidékét és Zürich környékét tekinthetjük. A 11. és a 12. században több más nemesi családdal (Lenzburg grófjai, Zähringen-dinasztia, Kyburg grófjai és a Regensbergiek) versengtek a vezető szerepért, amelyet végül – nem kis részben a rivális családok kihalásának köszönhetően – a Habsburgok nyertek el. A dinasztia felemelkedésében kulcsszerepet játszó Habsburg Rudolf római király (1273–1291) édesanyja, Kyburgi Heilwig révén szert tett a fiágon kihaló Kyburgi grófok helyi szinten tekintélyesnek mondható birtokaira a Bodeni-tótól délre. Rudolf a Hohenbergi Gertrúddal kötött házasságának köszönhetően további elzászi birtokokkal gazdagodott, ami lehetővé tette egy zárt uralmi terület létrehozását. Összességében a Habsburg grófok a Német-római Birodalom déli részén már a 13. század derekán is jelentős birtokállománnyal és ehhez mérhetően tekintélyes politikai befolyással rendelkeztek.

Habsburg Rudolf felemelkedése

Az 1273-ban római királlyá választott és az osztrák területeket megszerző Rudolf 1218-ban látta meg a napvilágot IV. Albert és Kyburgi Heilwig legidősebb fiaként. Későbbi források szerint keresztapja II. Frigyes német-római császár (1212–1250) volt, ám feltételezhető, hogy ez a híresztelés inkább csak az utólagos imázsépítést szolgálta. Annyi bizonyos, hogy Rudolf az édesapja 1240-ben bekövetkezett halálakor, 22 évesen vette át a Habsburgok birtokainak irányítását, valamint IV. Albert Stauf-táborban elfoglalt helyét. 

II. Frigyes császárral kifejezetten jó kapcsolatot ápolt, így több alkalommal vett részt az általa összehívott különféle gyűléseken. Jelen volt például 1241-ben Itáliában, amikor IV. Béla magyar király (1235–1270) követei kértek segítséget a császártól a Sajó melletti csatában diadalmaskodó tatárok ellen. Kétségbeesésében Béla a támogatásért cserébe hűbérül ajánlotta fel a Magyar Királyságot Frigyesnek, a segédcsapatok elmaradása miatt azonban az ajánlat nem vált valósággá; mindenesetre Rudolf elraktározta emlékezetében az esetet. Szintén ott volt 1245-ben Veronában, amikor II. (Harcias) Frigyes osztrák–stájer herceg (1230–1246) érkezett tárgyalni a császárhoz a hercegségek rangemelésével és unokahúga kiházasításával kapcsolatban, ám végül egyik terv sem valósult meg. A herceg kénytelen volt megelégedni az ún. Privilegium minus megerősítésével. Ez volt az az 1156-ban kiállított kiváltságlevél, amely lehetővé tette az Osztrák Hercegség leányági örökítését, ami a gyermektelen herceg számára nem volt elhanyagolható eredmény. 

A császár 1250-ben bekövetkezett halála után Habsburg Rudolf egyértelműen Frigyes fia, IV. Konrád (1250–1254), majd az ő halála után az unokája, Konradin mögött sorakozott fel, ami szembeállította nemcsak a család másik ágával, a Habsburg–Laufenburgi grófokkal, hanem a pápával is.

A 13. század derekától a központi hatalom szétesése figyelhető meg a Német-római Birodalomban. Már II. Frigyesnek is a vele konfliktusba került pápaság által támogatott ellenkirályokkal – előbb Raspe Henrik türingiai tartománygróffal, majd Hollandiai Vilmossal – kellett szembenéznie, gyakori szicíliai tartózkodásai pedig nem segítették a német területek köz- és jogrendjének fenntartását. A IV. Konrád 1254. évi halálával kezdődő és Habsburg Rudolf 1273. évi megválasztásáig tartó időszakot hagyományosan interregnumnak nevezi a történetírás, amit sokszor egyfajta király nélküli állapotként szokás jellemezni, a valóságban azonban több király is vetélkedett a trónért.

1257-ben a választásra jogosult fejedelmek két jelöltet is római királlyá választottak. A kölni és a mainzi érsek, a rajnai palotagróf és a cseh király az angol uralkodó öccsét, Cornwalli Richárdot (1257–1272), a trieri érsek, a szász herceg, a brandenburgi palotagróf és a cseh király pedig X. Alfonz kasztíliai királyt (1252–1284) emelte trónra. A cseh király, II. Ottokár (1253–1278) tehát két szavazatot adott le, amit egyesek egy szerencsétlen hibának és a korabeli információáramlás lassúságára visszavezethető tévedésnek tulajdonítanak, míg mások szándékos szabotázsnak írnak le. Mindenesetre az említett időszak egyáltalán nem telt király nélkül, azonban olyan uralkodója valóban nem volt a birodalomnak, aki az egész területén meg tudta volna szilárdítani a hatalmát: Cornwalli Richárd az északi részeken rendelkezett ugyan némi befolyással, sőt járt is ott néhány alkalommal, Kasztíliai Alfonz azonban inkább a Staufokkal fennálló rokoni kapcsolataira hagyatkozva a távolból igyekezett támogatókat szerezni, a birodalom területére sose tette be a lábát.

Habsburg Rudolf az eddigi politikai orientációját folytatva a Stauf-unoka, Kasztíliai Alfonz mellett kötelezte el magát. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy utóbbi nem kíván komolyabb lépéseket tenni birodalma tényleges megszerzésére, Rudolf IV. Konrád kiskorú fiába, Konradinba helyezte bizalmát. Konradin 1267-ben lépett ki a nagypolitika színpadára, amikor többek között II. Lajos, IV. Meinhard görzi gróf (1258–1271) és Habsburg Rudolf társaságában Itáliába vonult, hogy visszaszerezze Anjou Károlytól jogos(nak vélt) örökségét. IV. Konrád halála után ugyanis a Szicíliai Királyságot II. Frigyes törvénytelen fia, Manfréd vette irányítása alá látszólag a kis Konradin nevében, 1258-ban azonban önállósította és szicíliai királlyá kiáltotta ki magát. Terjeszkedése a pápa haragját is kiváltotta, aki később a francia király öccsét, Anjou Károlyt koronázta Szicília uralkodójává (1266–1282). A két fél 1266. február 26-i összecsapásából Beneventónál utóbbi került ki győztesen, ami cselekvésre késztette a birodalmi Stauf-pártot. Az ígéretesen induló vállalkozás gyorsan vesztett lendületéből: a pénzügyi és ellátási problémák miatt támogatói többsége – köztük Habsburg Rudolf is – hazatért, így Konradin egy kisebb, zömében itáliaiakból álló sereg élén nyomult be Szicíliába, ahol 1268. augusztus 26-án Tagliacozzónál döntő vereséget szenvedett. Az elfogott ifjút Anjou Károly október 29-én Nápolyban nyilvánosan kivégeztette.

Konradin halálával a Német-római Birodalom történetét hosszú évtizedekig meghatározó Stauf-dinasztia uralma is megszakadt, az egykori Stauf-támogatók pedig kénytelenek voltak beállni valamelyik választott római király mögé. Utóbbiak között volt főhősünk is, akinek a tragikus végkimenetel ellenére is jövedelmezőnek bizonyult a vállalkozás, hiszen ennek kapcsán került szorosabb kapcsolatba II. Lajossal és IV. Meinharddal, ami néhány év múlva komoly szerepet játszott felemelkedésében. Az esetet követően mindazonáltal Rudolf egy időre elfordult a nagypolitikától, és saját birtokainak növelésére, illetve a helyi hatalmasságokkal – a bázeli és konstanzi püspökkel, Bázel városával és saját rokonaival, a Habsburg–Laufenburgokkal – folyó magánháborúira koncentrált.

Amikor 1272. április 2-án Cornwalli Richárd elhunyt, a birodalmi fejedelmek többsége egy új és mindenki által elismert római király megválasztása mellett tette le a voksát, és a szándékuk találkozott a pápai akarattal is. A lehetséges jelöltek között ugyan III. (Merész) Fülöp francia király, II. Ottokár cseh király és II. Lajos felsőbajor herceg neve is felmerült, ám végül Siegfried anhalti fejedelem és Habsburg grófja között dőlt el a verseny. 1273. október 1-jén Frankfurtban egyhangúlag római királlyá választották Rudolfot, kevesebb mint egy hónap múlva pedig az aacheni koronázására is sor került. A választás még így sem nevezhető tökéletesnek, mivel az ideálisnak tartott hét szavazat helyett Rudolfnak csak hatot sikerült megszereznie, a cseh király képviselője ugyanis – realizálva, hogy a többi választó az előzetes tárgyalásaiknak és egyezségeiknek megfelelően ugyanazon jelöltre adta le a szavazatát – tiltakozások közepette egyszerűen kivonult a választásról, és érvénytelennek nyilvánította azt. Ekkor a többiek XIII. Henrik alsóbajor hercegre ruházták át a cseh király szavazatát, mondván, korábban is megesett már, hogy részt vett a római király megválasztásában.

Az előzmények fényében Habsburg Rudolf 1273-as római királlyá választásakor korántsem volt a 13. századi politikai élet súlytalan figurája, és az ellenségei által terjesztett „egyszerű, szegény gróf” képét is ki kell törölnünk a köztudatból. Ha a késő középkori és a kora újkori genealógiai hamisításokban hangoztatott, Caesarra, Aeneasra, a Colonnákra vagy éppen Noéra visszavezethető ősökkel nem is büszkélkedhetett, családja majd háromszáz éves múltra tekintett vissza, távolról rokonságban állhatott a Stauf- és a Welf-dinasztiával, valamint az előbbiek támogatójaként és a bizonyos értelemben továbbra is viszonyítási alapnak tekintett II. Frigyes harcostársaként páratlan politikai tapasztalattal rendelkezett. Az viszont tagadhatatlan, hogy Habsburg grófja nem volt birodalmi fejedelem (Reichsfürst), tehát nem volt beleszólása a római király megválasztásába, és úgynevezett nagyobb birodalmi hűbérbirtokokat sem kaphatott. Ezzel a rangbeli deficittel azonban nem állt egyedül a római királyok sorában: a később uralkodó Nassaui Adolf és Luxemburgi Henrik is hasonló cipőben járt trónra kerülésekor.

Rudolffal kapcsolatban több tévhit is él a köztudatban, amelyek közül a legtöbbször hangoztatott az, hogy megválasztását súlytalansága mellett magas korának köszönhette: a választófejedelmek tulajdonképp abban reménykedtek, hogy hamarosan bekövetkező haláláig nem fogja tudni kézbe venni a birodalom gyeplőjét, de legalábbis nem kell sokáig tűrniük a római királyi/császári hatalmat. Valójában az állítás mindkét része téves. Rudolf ugyan középkori mércével mérve nem volt fiatal – az 55. évében járt –, ám vénembernek se titulálhatjuk, ráadásul kifejezetten jó egészségi állapotnak örvendett, rendszeresen vett részt ütközetekben, ostromokban, személyesen irányítva haderejét. Jellemző, hogy a megválasztásáról szóló hírt a bázeli püspökkel és Bázel városával folytatott háborúja kellős közepén, a város ostroma közben kapta a nürnbergi várgróftól. A választók céljait figyelembe véve a ránk maradt források alapján éppen az mondható el, hogy egy olyan erőskezű, tettre kész vezetőt kerestek, aki képes és hajlandó fellépni a túl hatalmassá vált II. Ottokár cseh király ellenében, és aki orvosolni tudja az interregnum idején történt igazságtalanságokat és törvénysértéseket.

Bár több korabeli és még több kései forrás úgy állítja be, mintha Rudolfot teljesen váratlanul érte volna megválasztása, valószínűbb, hogy a szavazatok leadása előtt bizonyos ígéretekre sok került. Legalábbis erre utalnak azon dinasztikus kapcsolatok, amelyeket Rudolf rögtön a megválasztása és koronázása után kötött. Matilda nevű lányát II. Lajoshoz, Ágnest pedig II. Albert szász herceghez (1260–1298) adta feleségül. Nem sokkal később, 1274-ben elsőszülött fia, Albert vette feleségül a már említett IV. Meinhard leányát, Erzsébetet. Utóbbinak ugyan Rudolf megválasztásában nem volt szerepe, ám egyrészt a frigyet már 1273 előtt elhatározták, másrészt a II. Ottokárral érlelődő konfliktusban kulcsszerep hárult rá.

Az Osztrák és a Stájer Hercegség megszerzése

A választók egyik fő elvárása tehát Rudolffal szemben a II. Ottokár cseh király elleni fellépés volt. Utóbbi ugyanis a Cseh Királyság mellett az 1250-es években szert tett az ún. Babenberg-örökségre, amely a Harcias Frigyes 1246. június 15-i halálával fiágon kihalt Babenberg-ház által uralt Osztrák és Stájer Hercegségeket foglalta magában. Ehhez társult később, III. Ulrik karintiai herceg (1256–1269) 1269-ben bekövetkezett halálával a Karintiai Hercegség és Krajna területe, amelyeket Ottokár egy örökösödési szerződésre hivatkozva vett birtokba. Ezeken felül kiterjesztette a fennhatóságát Friaulra és az Aquileiai Patriarchátusra, de az általa uralt területeken fekvő vagy ott birtokos egyházak – Salzburgi Érsekség, Passaui, Freisingi, Seckaui, Gurki, Lavanti Püspökség – sem mentesültek a befolyása alól. Az 1270-es évek elejére minden túlzás nélkül Ottokár uralta a birodalom keleti felét, ami nem meglepő módon több környékbeli világi és egyházi fejedelem ellenérzéseit kiváltotta.

Rudolf taktikusan járt el: bár egyértelmű volt, hogy a cseh király elleni fellépés előbb-utóbb fegyveres konfliktusban fog kicsúcsosodni, először a törvény erejével igyekezett magának jogi alapot biztosítani. Az 1274-ben Nürnbergben összeülő birodalmi gyűlés felhatalmazta a római királyt az 1245 óta törvénytelenül elidegenített birodalmi javak felkutatására és akár erőszakkal történő visszavételére, aminek Rudolf a lehető legteljesebb mértékben igyekezett megfelelni. A legjelentősebb elidegenítettnek minősített birodalmi javak között találjuk a Habsburg grófjának trónra lépését továbbra sem elismerő Ottokár országait is: Cseh- és Morvaország esetében az új római királytól történő hűbérül vétel megtagadását, az Osztrák és a Stájer Hercegség esetében a korábbi, még Cornwalli Richárdtól történő hűbérül vétel titkosságát, míg a karintiai és a krajnai területekkel kapcsolatban a hűbérül vétel teljes elmaradását kifogásolták. Rudolf emiatt hűbéri pert indított a cseh király ellen, amelynek során a II. Lajos elnöklete alatt összeülő döntőbírák a római király számára kedvező ítéletet hoztak. Ottokárnak vissza kellett adnia az Osztrák, a Stájer és a Karintiai Hercegségeket, valamint Krajnát a birodalomnak, örökletes területeit pedig minél hamarabb hűbérül kellett vennie a római királytól, illetve magyarázattal tartozott az eddigi késlekedéséért. 

II. Lajos egyúttal 1275 januárjára Würzburgba idézte a cseh királyt, hogy előadja magyarázatát, ő azonban nem jelent meg, ahogy a májusra összehívott augsburgi gyűlésen sem, így Rudolf és az összegyűlt fejedelmek minden országától megfosztották Ottokárt. Mivel a cseh király ennek dacára sem volt hajlandó átadni területeit, júniusban kimondták rá a birodalmi átkot, majd Rudolf elkezdte megszervezni a katonai fellépést Ottokárral szemben. Ennek során kulcsfontosságú volt egy új szövetség megkötése IV. (Kun) László magyar királlyal (1272–1290), aminek záloga Habsburg Klemenciának és László öccsének, András hercegnek a kilátásba helyezett eljegyzése volt.

Mire a római király hadai 1276 szeptemberében Bécs felé vették az irányt, az osztrák, stájer és karintiai nemesség, valamint a térségben jelentős birtokállománnyal rendelkező egyházak, sőt a délcseh nemesség egy jelentős része is Ottokár ellen fordult, és sorra csatlakoztak a Duna vonalán haladó birodalmi sereghez. Október 18-án megkezdődött Bécs ostroma, amely a cseh király hűségén megmaradó vezető réteg miatt már öt hete tartott, mire Ottokár beismerte tehetetlenségét és beleegyezett a békekötésbe. A döntésében minden bizonnyal nagy súllyal esett latba, hogy Kun László hadserege is megjelent az osztrák–magyar határon.

Az ekkor megkötött béke szerint Ottokár teljes egészében elvesztette a hercegségeket, Cseh- és Morvaországot pedig kénytelen volt a korabeli szabályoknak megfelelően hűbérül venni Rudolftól, ami egyet jelentett Rudolf római királyként való elismerésével. Emellett kilátásba helyezték két-két gyermekük jövőbeni összeházasítását is. Természetesen mindkét fél tisztában volt vele, hogy ez csupán egy ideiglenes megoldás, és a felmerülő súrlódások rendezésére tett diplomáciai erőfeszítések dacára mindketten a végső összecsapásra készültek, amelyre 1278. augusztus 26-án került sor. A második morvamezei csata néven elhíresült ütközet Dürnkrut és Jedenspeigen között zajlott le Habsburg Rudolf és fő szövetségese, Kun László, valamint Ottokár között. 

Mint az széles körben ismert, Ottokár nemcsak a csatát veszítette el, de életét is, ami anarchiához hasonló állapotot okozott a Cseh Királyságban. Az már azonban kevéssé köztudott, hogy maga Rudolf személyesen vett részt a csatában, saját csapatainak – amelyek a svájci, sváb és a szövetséges német fejedelmek katonái mellett főleg az osztrák, stájer és karintiai területek lakosságából kerültek ki – utolsó egységét maga vezette. A roham közben ráadásul egy ellenséges vitéz rátámadt és kivetette a nyeregből, minek következtében egy patakba zuhant. Szerencséjére Ramschwagi Valter lovag időben észrevette, és újból lóra segítette, amiért később illő jutalomban részesült. A korszakban általánosan jellemző volt az uralkodók részvétele a csatákban, kivételt csak betegség esetén, illetve az életkorra tekintettel tettek. Az éppen csak nagykorúvá nyilvánított Kun László emiatt egy dombról nézte végig a küzdelmet, testőrei társaságában. 

A hathatós magyar és kun segítség dacára sem volt előre megírva a Habsburg–magyar győzelem. Az egymással szemben álló seregek harcértéke inkább Ottokár javára billentette a mérleg nyelvét, éppen ezért óriási jelentősége volt Rudolf merész hadicselének. Serege felállításakor ugyanis Kapellani Ulrik parancsnoksága alatt elrejtett egy 60 nehézfegyverzetű lovagból és a hozzájuk tartozó kíséretből álló kontingenst, amely a megfelelő pillanatban meglepetésszerűen oldalba kapta az Ottokár seregének második vonalát alkotó szövetséges német csapatokat. Utóbbiak az ekkor támadt zűrzavarban végül menekülőre fogták a dolgot, magukkal sodorva a bevetésre várakozó harmadik vonalat is. Mivel a 13. században a lovagi hadviselés, az egymás ellen szemtől szembe való kiállás, illetve párviadalok vívása volt az elfogadott harcmodor, a titkos csapat elhelyezése és az ellenség csapdába csalása – ugyan nem példa nélküli, de – kirívó és kifejezetten lovagiatlan manővernek számított, Rudolf számítása azonban gyönyörűen bevált. Győzelme Ottokár felett immár teljes volt, ráadásul az utolsó összecsapáshoz nem vette igénybe a birodalom támogatását, így később könnyedén hivatkozhatott arra, hogy tulajdonképpen saját erőből szabadította fel a hercegségeket.

A cseh király holttestét a római király emberei a csatatéren felkutatták, majd több hétig közszemlére tették Bécsben, nehogy később felrebbenhessen visszatérésének híre. A hercegségek egy időre Rudolf személyes ellenőrzése alá kerültek. A római király 1276 óta folyamatosan Bécsben tartózkodott és igyekezett konszolidálni a viszonyokat az új helyzetben, valamint előkészíteni a hercegségek átadását fiai számára. Mivel ez nagyban megnövelte volna a Habsburgok politikai súlyát és területeik nagyságát, Rudolfnak meg kellett szereznie a birodalmi fejedelmek beleegyezését is, ami ügyes diplomáciával 1282-re sikerült. Az ekkor összeülő augsburgi birodalomi gyűlés előtt Rudolf hűbérül adta fiainak, Albertnek és Rudolfnak az Osztrák, Stájer és Karintiai Hercegséget, egyúttal pedig birodalmi fejedelmi rangra is emelte őket.

A Karintiai Hercegséget ugyan később, 1286-ban – az előzetes egyezségek szellemében – átadták régi harcostársuknak és egyben Albert apósának, IV. Meinhardnak, ám az osztrák és a stájer területek így is komoly nyereséget jelentettek. A két herceg együttes uralkodása azonban nem várt ellenállást váltott ki a helyi elit részéről, így 1283. június 1-jén Rudolf változtatott a helyzeten: innentől kezdve egyedül Albert bírta hűbérül a két hercegséget, míg ifjabb Rudolf egyelőre kénytelen volt egy jövőbeni fejedelemség ígéretével beérni.