A Horthy-korszak választásai, 1926–1939

Az 1922-es nemzetgyűlési választást még rendelet szabályozta. A Bethlen-kormány csak 1925-ben szánta rá magát, hogy a törvényhozás elé vigye a választójogi kérdést, nem véletlenül. A nemzetgyűlés liberális házszabályai mellett ugyanis tartani lehetett attól, hogy a törvényjavaslat végletekig elhúzódó parlamenti vitát eredményez. Ennek elhárítására sikerült keresztülvinni 1924 végén a házszabályok átalakítását, s utána már valóban a kortársak által is legnagyobb horderejűnek tartott reform következhetett. Milyen célok érdekében alkották meg a Horthy-korszak választójogi szabályozását? Mi jellemezte a választásokat, és milyen változások következtek be a harmincas években?

Az 1925-ös választójogi törvény

Az 1925: XXV. tc. a néhány évvel korábbi rendeletre épült, csupán néhány ponton tért el tőle. Egyrészt a titkos választójog csak a több mandátummal rendelkező városokban maradt meg, így a továbbiakban 199 mandátumot nyílt, 46-ot pedig titkos szavazás révén lehetett elnyerni. Másrészt az összes, titkos szavazást lehetővé tevő helyre kiterjesztették a pártlistás, lajstromos rendszert. Harmadrészt a választási bíráskodást kivették a parlament kezéből és egy szaktestület, a Közigazgatási Bíróság hatáskörébe utalták.

A törvény két fő tényezőre épült. A századelőhöz képest jogkiterjesztést jelentett, hogy a választójogosultak arányát az összlakosságon belül 6-ról közel 27%-ra emelte, választójogot adott a nőknek és a nagyvárosokban bevezette a titkos szavazást. Ugyanakkor a Friedrich-féle rendelethez képest – a demokratizálás szempontjából – visszalépésnek tekinthető, különösen a választójogosultak számának csökkentése és a vidéki nyílt voksolás visszaállítása miatt. Utóbbiaknak – más elemekkel kiegészítve – az volt a célja, hogy a parlamenti választásokon mindenképpen hegemóniát biztosítsanak a mindenkori kormánypárt számára és így kizárják az általános értelemben vett váltógazdaság lehetőségét. Ezt a célt egyébként egyértelműen sikerült elérni: az Egységes Párt 1926-ban a mandátumok 69,4, 1931-ben 64,0, míg 1935-ben szintén 69,4%-át szerezte meg.

A választási rendszer azonban a fenti időszakon belül módosulásokat mutatott. A szigorú ajánlási előírások, valamint azok egyoldalú elbírálása miatt gyakran előfordult, hogy csak egy – rendszerint kormánytámogató – jelölt indult, így választásra sem volt szükség. Az úgynevezett egyhangú kerületek száma (összesen 245 mandátumot lehetett kiosztani) 1926-ban 72 volt. Ez a kirívó adat a későbbieken módosult, jelezve a küzdelem enyhe erősödését. 1931-ben 53, 1935-ben pedig 46 mandátum sorsa dőlt el a jelzett módon. Miután egyre többen teljesítették az előírt kritériumokat, a választójogosultak aránya egyértelműen növekedést mutatott és 1935-re elérte az összlakosság 33,7%-át.

Kormánypárt és ellenzék

A három választási győzelem még nem jelentette a kormánypárti képviselőcsoport összetételének teljes megmerevedését. A korábbi állapothoz képest 1931-ben a honatyák 27-28%-a, míg 1935-ben 44%-a új emberekből állt.

A fenti korlátok ellenére távolról sem mindenhol volt eleve eldöntött a kormánypárti jelöltek megválasztása, azért számos esetben meg kellett küzdeni. A választási győzelem részben a helyi erőviszonyokon múlt, illetve azon, hogy a nagy munkaadók ki mellé állnak. Ez azt jelentette, hogy bizonyos kerületekben meg lehetett szorítani vagy esetleg legyőzni a kormánypártiakat, amire az ellenzékieknek a titkos szavazást biztosító városokban volt a legnagyobb esélye. 1931-ben a legitimista ellenzéki Pallavicini György őrgróf nem kisebb ellenfelet győzött le, mint Kállay Miklós államtitkárt, későbbi miniszterelnököt, ráadásul Dombóváron, nyílt szavazású kerületben.

A bethleni szabályozás alapján lebonyolított választások – 1922–1935 között – jelentős politikai átrendeződéssel is jártak, ami leszűkített és torzított módon, de némileg jelezte a választók politikai orientációja terén bekövetkező változásokat. Az 1920-as években a szociáldemokraták, a liberális-demokraták és részben a legitimisták alkották az ellenzék gerincét, jóllehet nemzetgyűlési, majd 1927-től képviselőházi súlyuk ingadozást mutatott. 1922-ben érték el a legjobb, míg 1926-ban a legrosszabb eredményt. Közülük 1931 után a néhány évvel később ellenzékbe vonuló Keresztény Gazdasági és Szociális Párt tűnt a legerősebbnek, de 1935 komoly kudarcot jelentett számára. Ugyanakkor egy új párt, az 1930-ban létrejött Független Kisgazdapárt felfelé ívelő tendenciát mutatott, s az 1935-ös választásokat követően már ők számítottak a legerősebb ellenzéki erőnek a maguk 22 mandátumával.

A kormánypárt esetében szintén 1935-ben következett be jelentősebb belső átrendeződés. Addig a frakciót Bethlen hívei uralták, egyfajta burkolt kontrollt gyakorolva ezzel a kormány felett. Gömbös miniszterelnöknek azonban sikerült elérnie a kormányzónál a képviselőház idő előtti feloszlatását, és a választások után az időközben névmódosításon átesett Nemzeti Egység Pártjában immár Gömbös hívei kerültek többségbe. Míg a bethlenista konzervatívok immár a frakció erősen korlátozott részét alkották, a szélsőjobboldali szárny látványosan megerősödött.

Reformok a harmincas évek második felében

Az 1930-as évek elejére meglehetősen széles körű társadalmi elégedetlenség alakult ki a bethleni választási rendszerrel szemben, különösen a nyílt választójog, valamint az ajánlási rendszer visszásságai kerültek éles támadások kereszttüzébe. Maga a Gömbös-kormány sem kerülhette meg, hogy a választójog teljesen titkossá tételét ne vegye fel a programjába, jóllehet nem mutatott különösebb buzgalmat annak megvalósítása érdekében. A várhatóan ezzel járó politikai átrendeződés lehetősége, továbbá Gömbös vezéri ambíciói komoly aggodalmat keltettek a konzervatív táborban. A rendszervédelem jegyében erőteljesebben vetették fel két másik alkotmányjogi reform szükségességét: egyrészt a felsőház, másrészt a kormányzói jogkör bővítését.

A három reform megvalósítása végül Gömbös utódjára, a miniszterelnöki széket 1936 őszén elfoglaló Darányi Kálmánra maradt. Közülük először a kormányzói jogkör kibővítésére került sor (1937: XIX. tc.), ami egyebek mellett a törvényjavaslatokat illetően az addigi egy helyett kétszeri halasztó erejű vétót biztosított az államfő számára. Másodiknak a felsőházi reform (1937: XXVII. tc.) következett. Ekkor vezették be, hogy ha a második kamara kétszer visszaküld valamely törvényjavaslatot a képviselőháznak, és ezután sincs egyetértés a két testület között, akkor az adott kérdésről a két ház együttes ülésén, titkos szavazással kell dönteni.

A harmadik reformot már a Darányit felváltó Imrédy Béla vitte keresztül. Az 1938. évi XIX. tc. ugyan minden szavazó számára biztosította a titkosságot, de számos más eleme inkább a jogszűkítés felé mutatott. Vidéken bevezették a kettős – egyéni jelöltekre és pártlistákra történő – voksolást, ami még aránytalanabbá tette a mandátumok eloszlását. Sor került elsősorban a férfiak választójogának a szűkítésére. A listás szavazás esetében 26, az egyéni kerületeknél 30 évre emelték fel a korhatárt, és az egy helyben lakás kritériumát is kettőről hat évre emelték. A szigorítások következtében a választójogosultak aránya 28-30%-ra csökkent. (A különbség a listás és egyéni körzetek eltérő szabályozásáról adódott.) A később tető alá hozott második zsidótörvény (1939: IV. tc.) pedig számottevő mértékben korlátozta a zsidóság szavazati jogát, aminek következtében mintegy 80-100 ezer személyt fosztottak meg a választójogától. 

Az ajánlási rendszer esetében bizonyos fokú enyhülés következett be. A legalább négy mandátummal rendelkező országos pártok egyéni jelöltjeinek 150, a listák esetében 500 ajánlást kellett összegyűjteniük. Egyéb pártok esetében viszont szigorúak voltak, itt 500, illetve 1500 aláírás meglétét írták elő. Továbbá sor került a kaució intézményének a bevezetésére, aminek összegét 2000, illetve 3000 pengőben határozták meg. 

A mandátumok számát 245-ről 260-ra emelték (135 egyéni és 125 listás hellyel), amire azért került sor, hogy ha esetleg a két ház közösen ülésezik, akkor a szavazásnál a képviselőháznak legyen többsége. A titkos választójog ellensúlyozására szűkítették a választójogosultak körét, a plurális választás pedig kifejezetten a kormánypárt érdekeit szolgálta. Az ajánlások számának csökkentése egyértelműen megkönnyítette a jelöltállítást, az előírt kaució ellenére is. A szigorúbb előírásokat viszont kifejezetten a szélsőjobboldali ellenzék indulásának nehezítésére írták elő. Végeredményben a reform a demokratizálás terén egyszerre tekinthető korszerűsítésnek és visszalépésnek.

Az 1939-es választás és következményei

Imrédy diktatórikus törekvései miatt a kormánypártban 1938 novemberében tömeges kilépésekre került sor. Pozícióját ennek ellenére megtarthatta, helyét csak 1939 februárjában foglalhatta el Teleki Pál. Ez a lépés azonban egyelőre nem vezetett további szakadáshoz, az új kormányfő kész volt együttműködni elődjével. A stabil parlamenti többség helyreállítása érdekében ismét idő előtti választásokra került sor. Az 1939. május végén megtartott választás minden addiginál erősebb versenyhelyzetet hozott (csak 10 egyhangú kerület volt), kevesebb visszaélés történt, de a lakosság így is csak korlátozottan fejezhette ki politikai véleményét.

A nevét Magyar Élet Pártjára változtató kormánypárt gyakorlatilag hozta a négy évvel korábbi sikerét, amiből azonban még nem következik az a megállapítás, hogy a választójog nyílt vagy titkos jellegének ne lett volna jelentősége a korszakban. Egyrészt továbbra is voltak a választási rendszernek a kormánypártot erősítő elemei, másrészt a választásra számukra kifejezetten kedvező időpontban került sor, a két korábbi revíziós siker – a Felvidék déli részének, valamint Kárpátaljának a visszakerülése – ugyanis számottevő népszerűségnövekedést eredményezett. Ugyanakkor képviselőik jelentős része ismét kicserélődött, ami tovább erősítette a szélsőjobb térnyerését a pártban.

A választások nagy vesztese ellenzéki oldalon a konzervatív tábor és a baloldal lett. Az 1938. novemberi leszavazáskor kilépőket Teleki nem fogadta vissza: ők önállóan indultak, de egyértelműen megbuktak. Majdnem hasonló sorsra jutott az új néven politizáló keresztény jobboldal, az Egyesült Keresztény Párt. Jelentős pozícióveszteséget kellett elkönyvelnie a szociáldemokrata pártnak és a Független Kisgazdapártnak is, igaz, számottevő hátrányt jelentett számukra, hogy a választási rendszer a kerületekben többséget szerző pártoknak kedvezett.

Nemzetiszocialista pártok már négy évvel korábban is indultak és mérsékelt eredményt értek el, most azonban látványosan előretörtek. Összesen 49 mandátumhoz jutottak; a legerősebb ellenzéki szerveződéssé a Nyilaskeresztes Párt vált a maga 31 mandátumával. A szélsőjobb térnyerése tehát ellenzéki és kormánypárti oldalon egyaránt az 1939-es választásokkal vált teljessé.