A kisebbségi magyarság egyházi élete

A szomszédos országokban az impériumváltás után az ott élő magyarok legátfogóbb, magyar nyelven működő intézményi kereteit az egyházaik biztosították. Ebben a helyzetben – különösen, mivel a kisebbségi magyar népesség döntő része vallásos volt és aktív hitéletet élt – az 1918 előtthöz képest nagyban megnőtt az egyházak társadalmi szerepvállalásának jelentősége. Mindenhol meghatározó probléma lett az új egyházszervezetek állami elismertetése, a földreformokkal, államosításokkal bekövetkező elszegényedés, valamint az állami diszkriminációs intézkedésekkel szembeni küzdelem. Sajátos volt a magyar katolikusok helyzete Felvidéken, ahol a csehszlovák állam  eleve szemben állt a pápához hű katolikusokkal és a Cseh Huszita Egyházat támogatta. Romániában ellehetetlenült a magyar anyanyelvű görögkatolikusok egyházi anyanyelvhasználata,  a magyar anyanyelvű zsidóságot (amely az izraelita vallásúak felét tette ki) pedig mindhárom országban külön nemzetiségként igyekeztek leválasztani a magyar közösségről. 

Milyen volt a szomszédos országokba került magyarság vallási megoszlása? Hogyan nehezítette meg a hatalom az általa nem preferált egyházak helyzetét? Kik voltak a határon túli magyar egyházi élet vezető alakjai?

Románia

1930-ban Romániában 710 706-an vallották magukat reformátusnak, 645 544-en római katolikusnak, 69 257-en unitáriusnak. A római katolikusok háromnegyede lehetett magyar anyanyelvű, és a másik két egyházon kívül még a nagyszebeni központú Erdélyi Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyháztól  szakadt el 32 ezer magyar hívő létrehozva a Romániai Zsinatpresbiteri Evangélikus Egyházkerületet. Ugyanekkor a 190 ezres erdélyi zsidóság körülbelül felét tekinthetjük még magyar kötődéssel bírónak.

A magyar evangélikusok már 1921 nyarán Kolozsvárt román kormánybiztos jelenlétében kimondták az önálló egyházkerület megalakulását (3 egyházmegyében 25 egyházközség). A szász evangélikus egyház azonban ellenezte a különállást, és emiatt az időközben kidolgozott egyházalkotmányt és a szuperintendencia létrehozását csak 1926 decemberében engedélyezte a kultuszminisztérium. 

A reformátusok a történeti Erdélyben az Erdélyi Református Egyházkerülethez tartoztak. Miután a Tiszántúli Egyházkerület elveszítette máramarosi, szatmári, partiumi és bánsági területeit, ezekből a részekből létrehozták a Királyhágómelléki Református Egyházkerületet. Bár 1926-ban Sulyok Istvánt, az egyházkerület püspökét a román állam elfogadta, magát az egyházkerületet jogilag csak 1939-ben ismerték el, így addig nem is folyósítottak neki állami támogatást. 

Hasonló okokból húzódott 8 évig a csonkán maradt szatmári és nagyváradi római katolikus püspökség összevonása Szatmárnémeti központtal. Ezt is az 1927-ben a Vatikán és Románia között létrejött, 1929-től működő konkordátum rendezte, amely hátrányos helyzetbe hozta a magyar katolikusokat, ugyanis a 26 plébániával (70 ezer hívővel) rendelkező bukaresti érsekségnek rendelte alá a félmillió magyar anyanyelvű katolikust. Emiatt például az egyházat a szenátusban Alexandru Cisar bukaresti érsek képviselte.

A konkordátumba jogi személyként nem került be az Erdélyi Római Katolikus Státus, amely a 17. században létrejött, a világiak és egyháziak által közösen irányított vagyonalap volt. A szervezet 1923 óta folyamatosan támadások kereszttüzében állt, arra hivatkozva, hogy a státus állami vagyon, és így a hatalomváltás után a román államot illeti meg. 1930 után már azzal is lehetett érvelni, hogy a konkordátumban sem szerepel külön intézményként, ezért újra támadni kezdték. 1932 májusában Rómában a Szentszék és a román kormány képviselői a konkordátum kiegészítéseként megegyeztek, hogy a státust a Gyulafehérvári Római Katolikus Püspökség Egyházmegyei Tanácsává nevezik át, és a befolyó jövedelmek továbbra is vallási és oktatási célokat szolgálnak. A vagyon kezelése a gyulafehérvári ordináriushoz (egyházmegyei kormányzóhoz) került, aki a kultuszminisztérium ellenőrzési és felügyeleti jogköre alá tartozott, és ott kellett bemutatnia a költségvetést, elszámolásokat, igazgatótanácsi jegyzőkönyveket. Hasonlóképpen a bukaresti érseknek is felügyeleti és beleszólási joga lett a jövedelmek felhasználásába. A megállapodás vagyont illető részét azonban a romániai bíróságok nem ismerték el, arra hivatkozva, hogy az egyezmény nincs a parlament által törvényesítve, így a telekkönyvekben sem írták vissza az addig elvett ingatlanokat. Végül is a megállapodást 1940 márciusában rendelettörvényként hirdették ki. A katolikus státus 12 ezer hold szántójából 579 holdat, 15 ezer hold erdejéből 670 holdat hagyott meg a földreform, az állam számára átírt ingatlanvagyon pedig körülbelül 500 millió lejre tehető. 

A román állam nemcsak a földreform során diszkriminálta a magyar egyházakat – ennek során a földbirtokaik 84,5 százalékát vették el –, hanem az 1928-as kultusztörvénnyel is, amelyben az uralkodó (ortodoxia) és a kiváltságos (görögkatolikusok) egyházak kategóriájához képest csak történelmi egyházaknak minősítették a római katolikus, református, unitárius és evangélikus egyházakat (ezeken felül létezett még az elismert – baptisták – és el nem ismert egyházak kategóriája is). Az első két kategóriához adózási és működési kedvezményeket kapcsoltak. A diszkrimináció az államsegélyek esetében is megmutatkozott, amelyeknél a felekezet nagysága volt a mérvadó. Ennek következtében míg az unitárius lelkészek 1932-től havi 750-1250 lej fizetéskiegészítésre voltak jogosultak, addig a görögkeletieknél ez az összeg 2150-3400 lej volt. A teológiai tanárok és az egyházak központi vezetése államsegélyből élt, aminek a különböző ürügyekkel való gyakori megvonása, majd a kompenzálások szétzilálták az egyházak gazdálkodását. Ezenkívül a harmincas években a székelyföldi reformátusokkal és unitáriusokkal szemben erőszakos térítési akciókat indítottak (görögkatolikus és görögkeleti hitre), amelyekre ezres nagyságrendben került sor Erdővidéken és a Homoród mentén. Ezek célja az etnikai tömb megbontása/fellazítása volt, aminek a második bécsi döntés vetett véget.

Csehszlovákia

1930-ban a csehszlovákiai magyarok 71,3 százaléka (422 ezer fő) volt római katolikus, 21,4 százaléka (126 ezer fő) református, 3,4 százaléka (36 ezer fő) evangélikus, 2,1 százaléka görögkatolikus, 1,6 százaléka (10 ezer fő) pedig izraelitának vallotta magát. 

A katolikus egyház helyzetét nagyban meghatározta Prága és a Vatikán rossz viszonya, illetve a szlovák nemzeti törekvésekkel szembeni ellenállás és a magyarokkal szembeni diszkriminációs politika. A német és magyar püspököket egy kivételével gyorsan kiutasították és helyettük szlovákokat neveztek ki. Még 1919-ben állami felügyelet alá helyezték az egyházi földbirtokokat és vagyont, majd az ezt kezelő szervezet 40 millió koronás adósságot is felhalmozott, így az egyház és az oktatás működtetéséhez nem voltak források. Az egyházi határokat (az esztergomi érsekség fennhatóságát) a vagyonjogi viták miatt csak 1937-re sikerült az új országhatárokhoz igazítani. A felvidéki egyházmegyéken belül (Nyitra, Esztergom, Eger, Szepes, Rozsnyó, Besztercebánya) a szlovákság volt többségben (1930-ban a magyarok aránya a felekezeten belül országosan 18,3%), ugyanakkor az egyház és papsága mind a szlovák, mind a szlovákiai magyar nemzeti mozgalom fontos bázisa volt. 

Az öt egyházmegyéhez és a nagyszombati adminisztratúrához beosztott 200 magyar, illetve 44 vegyes nyelven működő plébániának nem volt külön püspöksége vagy vikariátusa. Jóllehet működött a Katolikus Nagybizottság (1924–1926), illetve a Magyar Katolikus Tanács (1936-tól), de csak a felvidék nyugati részén. Emiatt nem volt átfogó társadalmi szervezete a magyar katolikusoknak. Ugyanakkor az Országos Keresztényszocialista Pártnak – attól függetlenül, hogy nem csak magyar tagozata volt – a magyar katolikusok adták a szavazóbázisát, és a párton belül mindig erős volt a katolikus papok befolyása. 

Az önálló intézményességen túl a magyar katolikusok egyik legnagyobb problémája a magyar nyelvű pap- és tanítóképzés, valamint a katolikus középiskolák (Komárom kivételével) felszámolása volt. Továbbá követeléseik között szerepelt új magyar püspökség létesítése; a magyar papok csehszlovák állampolgárságának elismerése (150 lelkészről volt szó), arányos képviselet az egyházi intézményekben; magyar nemzetiségű papok kinevezése a magyar plébániákra; valamint hogy az istentiszteletek nyelvhasználatáról a hívek dönthessenek.

A szlovákiai magyar reformátusok jórészt Komáromtól keletre éltek. A Szlovenszkói és Kárpátaljai Egyetemes Református Egyházat három egyházkerületből (Dunáninneni, Tiszáninneni, Kárpátaljai) hozták létre 1923 júniusában a lévai zsinaton. A 449 gyülekezetből 31 volt szlovák nyelvű, 12 vegyes, a többi magyarul működött. A zsinatokon összeállított egyházalkotmányt azonban a kormány nem fogadta el, egyrészt mert nem szerepelt benne a függetlenség minden azonos hitvallású külföldi felekezettől, másrészt nem hoztak létre külön egyházmegyét a szlovák ajkú hívek számára. A kormányzati cél mindenképp a magyar reformátusoknak az Ágostai Evangélikus Egyházba való integrációja lett volna a szlovák ellenőrzés megteremtése érdekében. Ugyanakkor az említett zsinat teljes autonómiát biztosított a kárpátaljai egyházmegyének és beindította a losonci teológusképzést, amelyet az állam nem ismert el felsőfokú intézményként, arra hivatkozva, hogy a szlovák evangélikus teológusképzés keretében biztosítható lenne a lelkészutánpótlás.

A német többségű evangélikus egyházon belül nem sikerült magyar esperességet létrehozni (45 német és 15 magyar egyházközség működött). A magyar érdekeket a Magyar Evangélikus Szövetségen keresztül és Szent-Ivány József révén próbálták érvényesíteni, aki a Magyar Nemzeti Párt vezetője volt. A kisebbségi közéletre legnagyobb hatással az országszerte működő keresztény ifjúsági mozgalmak voltak: így jött létre 1925-ben a Magyar Akadémikusok Keresztény Köre, majd a Szent György Kör, amelyből a Sarló mint baloldali mozgalom kialakult. Szintén innen indult a Prohászka-körök mozgalma, amely 1932-től megjelentette az Új Élet című katolikus lapot. A folyóirat a harmincas évek modern európai keresztényszociális felfogását közvetítette a Felvidékre. 1933-tól kezdte meg működését a Szlovenszkói Katolikus Ifjúsági Egyesület, amelynek később 20 ezer tagja volt, akik a legkülönbözőbb magyar társadalmi intézményekben tevékenykedtek. A reformátusoknál is intenzív egyháztársadalmi élet folyt: négy árvaházat, nyugdíjintézetet, biztosítót hoztak létre, széles körű szeretetszolgálatot működtettek, és a Református Egyház és Iskola című lap mellett még 10 periodikát is megjelentettek.

A kárpátaljai magyarok nagy többsége 1930-ban református volt (68 867 fő), de a régió római katolikusainak harmada (25 737 fő), valamint a görögkatolikusok 4 százaléka (14 305 fő) is magyarnak vallotta magát. 1922 októberében jött létre a Kárpátaljai Református Egyházkerület, amely aztán csatlakozott a felvidéki református egyházkerületekhez. A régió római katolikus egyházközségei a szatmári püspökséghez tartoztak, de a húszas évek második felében mozgalom indult egy saját püspökség érdekében. Ez nem jött létre, de a romániai konkordátum után, 1930-ban a Vatikán létrehozta a Kárpátaljai Római Katolikus Apostoli Kormányzóságot.

Kárpátalján 400 ortodox zsidó hitközség működött, egyedül Ungváron voltak neológok. 1921-ben a 93 ezer zsidó 70 százaléka, 1941-ben a régió 146 ezer izraelita vallású lakosából 67 ezer volt magyar anyanyelvű.

Jugoszlávia

Az 1931-es népszámlálás szerint a 468 ezer fős jugoszláviai magyarságból 260 ezren tartoztak a római katolikus és 50 ezren a református egyházhoz, 2 ezren voltak a magyar evangélikusok, valamint a 25 ezres vajdasági zsidóságból körülbelül 10 ezren vallották magukat magyar anyanyelvűnek. 

A katolikusok négy magyarországi egyházmegyéből kerültek Jugoszláviába. A Csanádi Egyházmegyéből 76 pap és 276 ezer hívő volt kénytelen csatlakozni a belgrádi érsekség alá tartozó bánsági apostoli kormányzósághoz, amelyhez 1935-ben 78 980 magyar és 111 182 német hívő tartozott, helynök vezetői magyarok voltak. A Kalocsai Főegyházmegyétől 89 plébánia került át 464 ezer hívővel az 1923-ban létrehozott bácskai apostoli kormányzósághoz, amelynek 1927-től Ludvik Budanovič volt a püspöke. A hívők között körülbelül 120 ezer német, 250 ezer magyar anyanyelvű és 100 ezer bunyevác, sokác lehetett. 45 községben kizárólag németül, 35-ben magyarul, 71-ben pedig vegyesen (az előbbi nyelveken túl horvátul is) szolgáltak. A pécsi püspökségtől 28 plébánia került át. Ezt az észak-szerémi és dél-baranyai apostoli kormányzóságot 1922-ben a bosznia–szerémségi püspökséghez csatolták, ahol több nyelven folytak az egyházi szertartások, 1940-ben 11 településen még magyarul is. A szombathelyi püspökségtől 18 muravidéki plébániát csatoltak el a maribori egyházmegyéhez; ezekből egyedül a dobronaki volt teljesen magyar nyelvű, további három helyen pedig magyarul is prédikáltak.

A Jugoszláviához került 60 református egyházközség 51 796 hívével három püspökségből szakadt ki és négy egyházmegyébe szerveződött (bánáti, észak-bácskai, újverbászi és baranyai). 1929-ben országosan 65 751 reformátust tartottak számon, közülük 50 391 volt magyar, 14 224 német, 593 horvát és 543 cseh nemzetiségű. 1930-ban fogadták el Jugoszláviában az első egyházügyi törvényt, amely alapján zsinat dolgozta ki – később az állam által is elfogadott – a Jugoszláviai Református Keresztény Egyház alkotmányát. Főesperessé Ágoston Sándort választották, aki az első világháború előtt Baranyában, Kórógyon volt szórványlelkész, az impériumváltás után pedig szülőfalujában, Bácsfeketehegyen szolgált. 1923-ban ugyanott árvaházat alapított, és külföldön, nemzetközi szervezetekben is képviselte közösségét. A lelkészhiányt (1929-ben az 54 egyházközségből csak 26-ban volt pap) a fiatalok ösztöndíjazásával, valamint kolozsvári teológiai képzésének biztosításával próbálták megoldani. Az erdélyi protestáns belmissziói munkához hasonlóan itt is „ébredési mozgalom” indult, amely különösen a szórványgondozásban volt aktív.

A katolikus egyházon belül is az egyik legnagyobb gondot a paphiány okozta, és mivel a külföldi, például a kalocsai képzés lehetetlenné vált, egyre inkább a horvát befolyás érvényesült. Az államsegély tekintetében a belgrádi kormányzat a pravoszláv egyház támogatását tartotta elsődlegesnek. A katolikus egyház a hívek országos arányszámához képest (39,4 %) a költségvetési államsegélynek csak a 23,5 %-ához jutott hozzá (1926/27). A Vatikán és Jugoszlávia közötti konkordátumot 1935-ben kötötték meg, de ez a pravoszláv egyház ellenállása miatt nem lépett érvénybe.