A kisebbségi magyarság önszerveződése a kisantantállamokban

I. rész

Az 1919–1920-ban a szomszédos országokba került magyarok az anyaországból töredéknemzetként, fejlett intézményességgel és markáns azonosságtudattal szakadtak ki. Külön csoportokként jelentek meg négy másik ország politikai rendszerében, ahol megszűnt az addig magától értetődő magyar etnokulturális önazonosság állami, intézményes biztosítása. Ennek pótlására, illetve az új országok többségi nemzetiesítő, asszimilációs törekvéseinek kivédésére szolgált a kisebbségi társadalmak önszerveződése, amely kvázi párhuzamos társadalmakat hozott létre. Ezen belül az anyanyelvi felekezeti intézményesség és a sajtónyilvánosság a kisebbségi érdekképviseleti szervekkel együtt konstruálta meg a regionális csoportokat mint nemzeti kisebbségi közösségeket.

Milyen jellemzőik voltak a kisebbségi pártoknak? Milyen kihívások érték a szomszédos országokat kisebbségi szempontból? Mennyire tudott a határon túli magyarság beleszólni a helyi politikai életbe?

A kisebbségi politizálás keretei 

A kisebbségi pártok a politikai érdekképviseleten túl az adott közösség reprezentációjaként és a közösség egészét érintő belső döntési folyamatok fórumaként is működtek. Emiatt az egyik sajátosságuk, hogy nem programideológiák alapján szerveződtek. Nemcsak a helyhatósági és parlamenti politikai viták bonyolítói voltak, tevékenységük középpontjában az egyéni és közösségi jogok védelme is állt a mindenkori többségi kormányzatokkal szemben. Ugyanakkor társadalmi, gazdasági, kulturális szervező szereppel is bírtak. Ebből következik a kisebbségi pártok második sajátossága, az adott közösségen belüli világnézeti, társadalmi stb. sokféleség integrálására való törekvés vagy az ilyen organizációkban való részvétel, illetve a külső beavatkozások lehatárolása, elhárítása. Ezzel egyben az etnikai szavazóbázisukat szervezték és mozgósították. A harmadik fontos sajátosság, hogy az adott pártoknak egyszerre kell számolniuk négy meghatározó tényezővel: az anyaország politikájával, az államországuk nemzetiesítő törekvéseivel, a nemzetközi folyamatokkal és a kisebbségi közösségeiken belüli társadalompolitikai kihívásokkal. Így lehettek egyszerre a regionális érdekek tematizálói, az anyaországi kapcsolatok működtetői, illetve a többségi nemzet politikai rendszerének aktorai. Nemzetközi szinten a kisebbségvédelem és a közösségi jogok képviseletével foglalkoztak a Népszövetség felé és az európai nemzetiségi kongresszusokon. 

A négy, Magyarországgal szomszédos ország közül kettő (Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság) alkotmányos monarchiaként, Ausztria és Csehszlovákia demokratikus köztársaságként működött. Az igazi különbség abban volt, hogy az utóbbiak az Osztrák–Magyar Monarchia közigazgatási modelljét, a másik két ország pedig az 1918 előtti balkáni kisállamiság közigazgatási mintáit folytatta. Abban is különbözött a négy ország, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián kívül eső területeken – az 1918 előtti Romániában és Szerbiában – döntő szerepet játszó görögkeleti egyház nem vállalt olyan társadalmi feladatokat (pl. oktatási intézményrendszer működtetése), mint a Monarchián belüli egyházak (akár az itteni ortodox is). 

Hasonlóképpen a két említett országban nem voltak szervezett kisebbségi nemzetiségi csoportok; a kormányzatnak 1918-ig nem kellett számolnia más, nemzetépítéshez, államhoz kapcsolódó politikai szervezetekkel. Ugyanakkor ezek az államok anyaországi szerepet töltöttek be az erdélyi románság és a délvidéki szerbség számára, illetve a lehetséges szövetségest jelentették a horvát és szlovén nemzeti mozgalmaknak. Abban is különbözött a cseh, illetve a román és szerb viszonyrendszer 1918 után, hogy az utóbbi két ország az addigi magterületeinél jóval fejlettebb régiókkal bővült. Csehszlovákiában ugyan a szudétanémet területek azonos vagy némileg iparosodottabb szinten álltak, mint a cseh–morva régiók, viszont a Magyarországtól odacsatolt területek fejletlenebbek voltak. 

A szomszédos államok etnopolitikai kihívásai

Csehszlovákiában a meghatározó regionális és etnopolitikai konfliktust a szudétanémet kérdés, a szlovák nemzeti törekvések és –  a békeszerződésben is szereplő – ruszin autonómia jelentette. A cseh(szlovák) nemzetépítés szempontjából a stabil politikai közösség létrehozása volt az igazi kihívás: ha ez csak a cseh pártokra épül, akkor a polgári és baloldali pártok között kellett egyensúlyt kialakítani. De mivel ez nem sikerült, a húszas évek második felétől a cseh jobboldal a szudétanémet és a szlovák politikai aktorok bevonásával próbálta stabilizálni a politikai rendszert. Azonban ez az „emberarcú nacionalizmus” kísérlet a Harmadik Birodalom árnyékában a harmincas évek második felére ellehetetlenült.

Ausztria politikai közvéleménye a burgenlandi területgyarapodást döntően jóvátételként fogta fel az örökös tartományok elvesztése és a német egyesülés tilalma miatt. Ezért a régió a nagynémet nemzetiesítő törekvések terepévé válhatott, amelynek magyarsága társadalmilag is rendkívül tagolt volt: a Fertő tó környéki nagybirtokok cselédei, az őrvidéki, magyar többségű öt település kisnemesi eredetű gazdálkodói, a magyar, illetve elmagyarosodott (német, horvát) középrétegek, amelyek Magyarországhoz kötődő tagjai távoztak vagy távozniuk kellett. Ugyanekkor a magyar többségű települések vallásuk alapján megosztottak voltak három felekezet között, így az anyanyelvet őrző burgenlandi magyaroknak nem sikerült regionális magyar csoporttudatot kialakítani. Az Őrvidéken maradt néhány tucat magyar értelmiségi nem vállalt közéleti szerepet. A magyar falvak az osztrák pártokon keresztül próbálták az érdekeiket érvényesíteni. A munkások jórészt a szociáldemokrata pártra, a parasztok a keresztényszocialistákra szavaztak. 1934 után a kettős kisebbségben élő magyar evangélikusok inkább az akkor még illegális nemzetszocialista párthoz csatlakoztak. 

A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság számára nemcsak a regionális fejlettségbeli eltérések és a nem államalkotó nemzetiségek jelentettek problémát, hanem elsősorban az, hogy föderális vagy centralizált államként működjön-e; hogy a szerb, horvát és szlovén nemzetek szövetsége vagy a jugoszláv nemzet megteremtése határozza-e meg a politikai rendszer jövőképét. Így a központi kérdés a szerb–horvát nemzetépítés konfliktusa lett. Mindezeknek, valamint a Magyarország és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (Jugoszlávia) változékony viszonyának rendelődött alá a társadalmilag és biztonságpolitikailag marginalizált helyzetű helyi magyarság.

Románia etnopolitikája szempontjából a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy az 1918 előtti Román Királyságnál jóval fejlettebb területek (Kelet-Magyarország és Bukovina) kerültek az országhoz olyan etnikai csoportokkal, amelyek politikailag és demográfiailag kisebbségnek számítottak. Ezek (németek, zsidók, magyarok) társadalmi, gazdasági, kulturális mutatói sokkal jobbak voltak, mint az országos átlagé, illetve mint a helyi románságé, így az általuk lakott régiókban vezető szereppel bírtak. 

A korabeli román nemzetépítés legnagyobb kihívása az volt, hogy miként lehet a fentebb említett pozíciókat megszerezni és ebben a folyamatban hogyan lehet az új területek régi román regionalista politikai mozgalmainak önállóságát (Román Nemzeti Párt, majd Nemzeti Parasztpárt) fenntartani a bukaresti centralizációs, etatista törekvésekkel szemben. A két nagy, egymással viaskodó politikai tömb (Nemzeti Liberális Párt és Nemzeti Parasztpárt) mellett megjelent a széles társadalmi bázissal bíró Vasgárda mozgalom, ami instabilizálta a politikai rendszert, és a királyi diktatúra bevezetéséhez vezetett.

Magyar pártok

A kisebbségi magyar pártok megszerveződésében közös, hogy létrejöttük mindhárom országban a magyar közösségek érdekvédelmét sürgető politikai eseményekhez és kihívásokhoz kapcsolódott. Csehszlovákiában ez az 1920. áprilisi parlamenti választás volt, amikor a hatalomváltás előtti magyarországi pártok kisebbségbe került töredékei szervezték újra magukat. Ez azonban nem volt érvényes Kárpátaljára, mivel az 1921-ig tartó rendkívüli állapot miatt itt nem tartottak választásokat. Romániában a földreform sérelmei és az egyházi, oktatási intézmények védelme miatt vált fontossá a Magyar Szövetség megszervezése 1921-ben. Délvidéken a békeszerződésben kínált optálás időszakának letelte után, 1922-ben a magyar földbirtokokat fenyegető veszélyek, valamint a közigazgatási és egyéb sérelmek miatt vált sürgetővé a politikai szervezkedés. 

Csehszlovákiában, Romániában és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban a magyarokat megelőzve a helyi német közösségek már korábban megszervezték magukat, ami egyben példa és hivatkozás lett a magyar intézményesüléshez. Az is közös jelenség volt, hogy az új magyar kisebbségi szervezetekben meghatározóak lettek a Károlyi-kormányzat alatt a közigazgatásba emelt fiatalabb generáció képviselői (kivéve Kárpátalját), illetve a régebbi földbirtokosréteggel szemben az új kisebbségi eliten belül előtérbe kerültek az értelmiségiek és a városi polgárság. 

Csehszlovákia

Csehszlovákiában három magyarországi párt regionális előzményeiből jöttek létre a magyar pártalakulatok. Az impériumváltás folyamatában – különösen Kassán és Pozsonyban – kulcsszerepet játszottak a szociáldemokraták, akik korábban négy központhoz kapcsolódtak. A pozsonyi munkásság jó része német származású volt, de a magyar államisághoz kötődött. Mivel a csehszlovák megszállás kezdetén egyedül ez a párt rendelkezett a régióban működőképes hálózattal és lakossági elfogadottsággal, ezért neki kellett a helyi érdekeket védve konfrontálódni a megszállókkal, amiért eljárás indult vele szemben. Ugyanígy szembekerültek a cseh és szlovák szociáldemokratákkal, akik egyértelműen a csehszlovák nemzetépítéssel azonosultak. 

1919. nyár végéig a pozsonyi és a kassai szociáldemokrata vezetők (Wittich Pál, Molnár Miklós) a budapesti pártközponthoz kapcsolódtak, majd szeptember közepétől arra törekedtek, hogy a csehszlovák politikai rendszeren belül pozicionálják magukat. Felmerült a beolvadás a Csehszlovák Szociáldemokrata Pártba, ám a pozsonyiak, akik hagyományos reformisták voltak, inkább az önálló szervezet létrehozása mellett döntöttek, hiszen itt az 1919. februári atrocitások emléke miatt nagy volt a prágai behatolással szembeni ellenállás. A kassaiak ellenben – ahol a III. Internacionálénak nagyobb volt a hatása – inkább a csatlakozás mellett foglaltak állást. Egyenlő partnerként kívántak integrálódni, és azt akarták, hogy az országos párt internacionalizálódjon (új elnevezést is javasoltak: Csehszlovákországi Nemzetközi Szocialista Párt). Ezt azonban a prágai vezetés elutasította. Így az 1920. áprilisi választásokon a kassaiak a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt (ČSDSM) listáján szerepeltek és két képviselőt juttattak a parlamentbe. A pozsonyiak ezzel szemben külön listán indultak Szlovenszkói Német–Magyar Szociáldemokrata Párt néven. Azon túl, hogy Pozsonyban és vidékén a szavazatok felét megszerezték, a legnagyobb magyar népességgel bíró érsekújvári kerületben is a legtöbb szavazatot kapták, és innen négy képviselőt küldhettek a parlamentbe. 

A tizenkét magyar jellegű járás eredményeiből az látszik, hogy a szociáldemokraták a magyar–német szavazók felét tudták megszólítani (49,5 százalék), és alig kaptak kevesebb szavazatot, mint a jobboldali magyar pártok (kisgazdák és a keresztényszocialisták, 47,3 százalék). A választók körében közel azonos esélye volt az országos pártba való integrációnak és a külön etnikai pártban való érdekképviseletnek. Csakhogy a magyar baloldalon komoly átrétegződésre került sor azáltal, hogy sokan átpártoltak az 1921 januárjában megszerveződő Csehszlovákiai Kommunista Pártba (CSKP). Ebben komoly szerepe lehetett a Tanácsköztársaság bukását követően Csehszlovákiába emigrált magyar kommunisták befolyásának, illetve annak, hogy 1919 júliusa és 1920 szeptembere között Vlastimir Tusar személyében szociáldemokrata miniszterelnöke lett az országnak. Ivan Dérer, a prágai csehszlovák kormány teljhatalmú szlovák minisztere szintén szociáldemokrata volt, és a csehszlovák nemzetiesítés élharcosaként tevékenykedett a magyarsággal szemben. 

A Csehszlovákiai Kommunista Párt létrejötte annyira meggyengítette a Német–Magyar Szociáldemokrata Pártot, hogy a pozsonyi német csoport egyesült a szudétanémet Német Szociáldemokrata Párttal. A maradék pártból 1920. december 4-én létrejött a Csehszlovák Köztársaság Magyar Szociáldemokrata Munkáspártja (CSKMSZM), amelynek csak Pozsonyban és Komáromban volt bázisa. A szociáldemokrata értékeken túl a földreform igazságos végrehajtása és a nemzeti autonómia biztosítása volt a legfőbb követelésük. A parlamentbe bejutott négy magyar szociáldemokrata képviselő a csehszlovák szociáldemokratákkal az államjogi és nemzeti kérdések, a magyar jobboldali pártokkal pedig az ideológiai ellentétek miatt nem tudott együttműködni.

1922-ben a CSKMSZM Kassán próbált szervezkedni, de a helyi szervezet sem lett sikeres, mivel a magyar munkásság a szociáldemokrata kormányrészvétellel járó nemzetiesítő politika nyomán egyre inkább a CSKP-ban találta meg a helyét, ahol a tagság egyharmadát adva szlovákiai szinten felülreprezentáltak voltak a magyarok. A kommunisták a parlamenti és helyhatósági választásokon is a 10-14 százaléknyi szlovákiai átlag dupláját érték el a magyarok lakta településeken. 

A meggyengült CSKMSZM a német szociáldemokratákkal állapodott meg, ám a németek a saját jelöltjeiket tették a közös lista befutó helyeire. Az 1925-ös választásokon a magyar szociáldemokraták Szlovákiában csak ötezer szavazatot kaptak és ezzel megszűnt a parlamenti képviseltük.

A Prohászka Ottokár és gróf Zichy Nándor kezdeményezte Katolikus Néppárt (1894–1918) és az Országos Keresztényszocialista Párt (1907–1918) egyesüléséből 1918 februárjában létrejött Keresztényszociális Néppárt a társadalmi reformokért fellépve a szociáldemokrácia ellensúlyozása érdekében politizált. Támogatták a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanácsot, de a Berinkey-kormány alatt egyre erősebb baloldallal szemben álltak. A proletárdiktatúra alatt működésük ellehetetlenült. Felföldön a keresztényszociális szervezetek és a párt kassai, nyitrai, pozsonyi csoportjai már 1919 tavaszától szervezkedtek. Ezekből a szervezetekből alakult meg 1920. március 20-án az Országos Keresztényszocialista Párt (OKP) Lelley Jenő nyitrai ügyvéd vezetésével. Programjuk a keresztényszociális elveken túl Szlovákia autonómiájának megteremtésére és a kisebbségi jogok védelmére irányult. Az OKP esetében el kellett dönteni, hogy a létrehozandó szervezet mennyiben legyen kifejezetten etnikai párt vagy inkább regionális-keresztényszocialista jellegű. Mivel az OKP az „őslakó” ideológiára épített, amely szerint a csehek kolonizálják Szlovenszkót és Kárpátalját, a mozgalomnak német, szlovák és ruszin tagozata is kiépült. 

1920. február 29-én Komáromban alakult meg a magyar Nemzeti Párt/Magyar Népszövetség, amelyet a volt helyi politikai vezetők (Kürthy István, Alapy Gyula) szerveztek, de mivel a magyarság közjogi személyiségének képviseletében léptek fel, a csehszlovák hatóságok nem engedélyezték a működésüket. 

Közvetlenül az 1920. áprilisi választások előtt jött létre szintén Komáromban az Országos Magyar Kisgazda és Földmíves Párt, míg a Gömör-Kishont Megyei Gazdasági Egyesület Rimaszombaton jelentett be hasonló pártalakulást. A két párt március 22-én egyeztetést tartott az OKP-vel, és mivel csak az OKP volt hivatalosan bejegyezve, megállapodtak abban, hogy mindhárom párt a keresztényszocialista listán indul. De közben a kisgazdák is megkapták a működési engedélyt, így a jelöltlista tárgyalása elmaradt. Ezért az érsekújvári kerületben a két párt külön, egymás ellenében indult, míg a kassaiban a kisgazdák vezére, Szent-Ivány József az OKP listáján kapott helyet. A szervezet első kongresszusán 1924. május 24-én az Országos Magyar Kisgazda Földmíves és Kisiparos Párt (OMKFKP) nevet vette fel a magyarokat és döntően protestánsokat tömörítő, elsősorban a kelet-szlovákiai és kárpátaljai régióban szervezkedő párt. (Ekkor 170 helyi szervezete és 40 ezer tagja volt, politikai hetilapja a komáromi Barázda lett.) Így a két meghatározó polgári érdekvédelmi szervezet mind nemzetiségi és felekezeti összetételét, mind regionális szavazói bázisát tekintve eltért egymástól. Mindenesetre a Kisgazdapárt 26 ezer, az OKP pedig 139 ezer szavazatot kapott az 1920. áprilisi parlamenti választásokon, ami egy, illetve öt képviselői helyet jelentett. A következő, 1923-as megyei választásokon csökkent a két párt közti különbség (53 ezer vs. 128 ezer). Aztán az 1925-ös parlamenti választásokon – amikor a kisgazdák egyesülve a Magyar Jogpárttal Magyar Nemzeti Pártként német szövetségessel indultak – meg is előzték az OKP-t a rájuk leadott szavazatok számát tekintve (109 ezer vs. 108 ezer). Szintén az 1920-as választások előtt, 1920. március 22-én alakult meg a Szepességi Német Párt, amely a cipszer választókat szólította meg. A párt vezetője Nitsch Andor volt, aki 1925–1938 között parlamenti képviselőként működött és mindvégig a magyar polgári pártok szövetségese volt. 

Kárpátalján az 1922. április végéig fenntartott különleges állapot miatt nem voltak választások, de ott is megindult a magyar politikai önszerveződés. A két világháború között rendkívül felaprózódott politikai intézményesség határozta meg a régiót, hiszen körülbelül 50 politikai párt működött itt. Még 1920-ban alakult meg Ungváron a Podkarpatszka Rusz Nemzetközi Szocialista Pártja (az ifjúsági szervezetek és a vörös szakszervezetek kapcsolódtak hozzá), amely osztály és nem nemzetiségi alapon szólította meg híveit, és 1921-ben beolvadt a CSKP-ba. Bírálták a földreformot, a pénzügyi reformot, és a nemzeti önrendelkezést is felvették a programjukba. A nincstelenek mellé állva a harmincas években részt vettek az éhséglázadások szervezésében, majd 1935 után a népfrontpolitikát képviselték. A CSKP-ra leadott szlovákiai, 25-30% körüli szavazati arányhoz képest Kárpátalján ez a párt általában 70% körüli eredményt ért el. Ez azért fontos, mert a magyarok lakta járásokban a kommunisták általában több szavazatot kaptak, mint a magyar polgári pártok.

A régió első magyar pártja a Ruszinszkói Magyar Jogpárt volt, amit 1920 júniusában alapított Korláth Endre ungvári ügyvéd. Jogvédő irodát működtetett és a kárpátaljai autonómia megvalósítását követelte az egyházi, megyei, községi autonómiák visszaállításával együtt. A másik kárpátaljai regionális párt az 1921 májusától 1927-ig működő Ruszinszkói Őslakosok Autonóm Pártja volt, amelyet Árky Ákos nyugalmazott katonatiszt alapított. Kárpátalja autonómiája és a magyar oktatásügy volt a pártprogram középpontjában. 

Az 1924-ben a Kárpátalján első alkalommal megszervezett parlamenti választásokon Korláth Endre bejutott a képviselőházba, Egry Ferenc pedig, az ismert harangöntő, aki már 1918 előtt a Függetlenségi Párt Ung megyei vezetője volt, szenátusi helyet szerzett. A következő évben az újabb választásokon a kárpátaljai listát egyesítették a szlovenszkói német–magyar listával, így a továbbiakban a két szlovákiai magyar párt regionális szervezetei határozták meg a kárpátaljai magyar politizálást. A két országos magyar párt is létrehozta kárpátaljai szervezetét. Az OKP kárpátaljai szervezete 1920 augusztusától Nagyszőllősön működött Ruszinszkói Keresztényszocialista Párt néven. A Kisgazdapártnak több szervezete is létrejött Kárpátalján. Előbb az Ung Megyei Kisgazdapárt alakult meg 1920 júniusában Egry Ferenc vezetésével, majd a következő hónapban a Bereg Megyei Kisgazdapárt Rátz Miklós református lelkész szervezésében. 

Mindez a sokszereplős, sokfelé elágazó intézményi szerkezet alapvetően arra vezethető vissza, hogy a csehszlovákiai magyarlakta terület a Pozsonytól Körösmezőig húzódó 900 kilométeres határsávban tucatnyi városi/megyei kisrégióból állt össze, amelyek történetileg, regionálisan nem egymáshoz kapcsolódtak, hanem egy-egy magyar nagytáj északi vagy keleti részét képezték. Ebből a konglomerátumból kellett közös politikai érdekképviseleti intézményességet és összetartozás-tudatot létrehozni, és ebben volt kulcsszerepe a két országos pártnak. Ennek érdekében a meglévő pártok közös platformokkal próbálkoztak. Először 1920. november 30-án a kárpátaljai magyar pártok hozták létre a Ruszinszkói Magyar Pártok Szövetségét, majd ezt követte az első országos közös intézmény 1920. december 7-én az OKP, az Országos Magyar Kisgazda, Földmíves és Kisiparos Párt, a Ruszinszkói Magyar Pártszövetség és a Szepesi Német Párt részvételével tartott ótátrafüredi találkozón. Ekkor alapították meg a 60 tagú Szlovenszkói és Ruszinszkói Szövetkezett Ellenzéki Pártok Közös Bizottságát. Ehhez a bizottsághoz csatlakozott az 1921. szeptember 18-án Kassán megalakult – a Kisgazdapárthoz közel álló – Magyar Jogpárt, amely a magyar városi polgárságot és a zsidóságot szólította meg szabadelvű programjával. Mivel a két nagy párt között továbbra is nehezen ment az együttműködés, budapesti nyomásra 1922-ben Losoncon létrehozták a Szlovenszkói és Ruszinszkói Szövetkezett Ellenzéki Pártok Irodáját Petrogalli Oszkár OKP-s politikus vezetésével. Prágában pedig ugyanezen év júniusától jelent meg a Prágai Magyar Hírlap mint közös orgánum, amelynek 1924-ig Flachbarth Ernő volt a felelős szerkesztője. Ő hozta létre a központi iroda prágai fiókját, ami a parlamenti munkát, a kisebbségi panaszgyűjtést, a jogvédelmet és a sajtó tájékoztatását segítette. 

Az OKP programja a szociális kérdésekre (8 órás munkaidő, földreform), a szlovenszkói őslakosság összefogására, Szlovákia autonómiájának követelésére, valamint a szociáldemokratákkal, kommunistákkal szembeni küzdelemre épült.

A kisgazdapárt Rimaszombat és Komárom központokkal működött. 1920-as és 1922-es programjában a magyar kisebbségi sérelmek orvoslása mellett fajsúlyosan volt jelen a kisgazdák és iparosok helyzetének javítása. A földreform kapcsán azt követelték, hogy a magyarok lakta területeken csak magyarok kaphassanak földet, illetve a hatékonyan működő nagybirtokokat mentesítsék a kisajátítás alól. A nemzetiségi kérdésben 1920-ban még kantonizáció szerepel a programban, majd 1922-ben már autonómiát követeltek Szlovákiának.

Az OKP-n belül már 1924-ben nyilvánossá váltak a politikai törésvonalak. Petrogalli Oszkár és Körmendy-Ékes Lajos a keleti országrészt és a katolikus papi köröket képviselve erősebb budapesti orientációt és a kormánnyal szembeni keményebb ellenzéki fellépést szorgalmazott. Lelley Jenő és a szakszervezeti vezetők viszont kompromisszumokra törekedtek a kormányzattal, a földreformot is kevésbé bírálták. Közben még márciusban Szent-Ivány József egységes magyar párt létrehozását kezdeményezte. Ez viszont a szlovák és a többes kötődésű városi szavazók elpártolásával, a keresztényszociális mozgalom elszlovákosodásával járhatott volna. Ezért Budapestről is inkább egy stabilizáló új pártvezér, az eddigi vitákon kívül álló, nagy politikai tapasztalattal rendelkező és megbízható Szüllő Géza mellett foglaltak állást, akit meg is választottak a két részre szakadt párt élére. Szent-Ivány egységes pártra irányuló akciójából annyi lett, hogy a Magyar Jogpárt belépett a volt Kisgazdapártba, és ebből az egyesülésből jött létre 1925. október 18-án Érsekújváron a Magyar Nemzeti Párt.