A kisebbségi magyarság önszerveződése a kisantantállamokban II. rész

A Román Királyság magyar pártszerveződései 

Az 1918 novemberében Károlyiék által létrehozott Kelet-magyarországi Főkormánybiztosság román felszámolása, Apáthy István főkormánybiztos 1919. januári letartóztatása után a helyébe lépő Grandpierre Emil, a Károlyi-kormány által kinevezett kolozsvári főispán vezetésével illegálisan szerveződött az úgynevezett Erdélyi Központ vagy más néven Szellemi Front. Ez a jórészt volt állami tisztviselőkből álló kör egyrészt a budapesti, illetve szegedi politikusokkal tartotta a kapcsolatot, másrészt szervezte a passzív tisztviselői ellenállást, harmadrészt a lehetőségekhez mérten anyagi támogatásban részesítette az intézményeket, tisztviselőket, illetve – nem utolsósorban – információkat közvetített a béketárgyalásokra készülő budapesti köröknek, valamint az erdélyi, helyi magyar vezetőknek. 

A trianoni békeszerződés aláírása után meg kellett keresni a román állami keretek közti berendezkedés lehetőségeit. Az állásban maradt közalkalmazottak (magyar postások, tisztviselők, ügyvédek, vasutasok, tanítók) már júliusban letették a hűségesküt. 1920 szeptemberében megkezdődött a földreform végrehajtása, és az ezzel kapcsolatos kárenyhítés (fellebbezések, ügyintézés a birtokkisajátítások körül) megkerülhetetlenné tette a politikai érdekvédelem kérdését. A Grandpierre és a volt magyar állami közigazgatási vezetők alkotta csoport az 1919 decemberében Románia által is aláírt kisebbségvédelmi szerződés alapján külföldi segítséget várt a magyar sérelmek orvoslására. A tervezett Magyar Szövetség létrehozására bizottságot alapítottak, a tagok között volt Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István. Karácsonykor jelentették meg a Kiáltó Szó című röpiratot, amelyben politikai aktivitásra hívtak fel, és jövőképet adtak egy személyi alapú, kulturális nemzeti autonómiamodell felvázolásával. 1921. január elején került sor a Magyar Szövetség előkészítő ülésére, és ekkor indult meg az országos szervezése is.

Közben, 1921. június 5-én Kós Károly és társai Kalotaszegen megalapították a Magyar Néppártot. Több megyei tagozat létrehozása után, 1921. július 6-án Jósika Samu elnökletével megalakult a Magyar Szövetség is, amelyben a néppárti csoportot az egyik alelnök és a titkár (Kós Károly) képviselte, a munkatervet szintén ők terjesztették elő. Az ügyvezető elnöki pozíció és a szervezeti szabályzat kidolgozása, valamint az alelnöki pozíciók többsége azonban a „régi” politikusokhoz került. 

Ezzel párhuzamosan nyilvánosan folyt az „aktivista–passzivista” vita azok között, akik a kisebbség egészét megszólítva mielőbb részt akartak venni a romániai politikai életben, illetve Grandpierre-ék között, akik viszont – minden vádaskodás ellenére – nem pusztán a kivárásra játszottak. Valójában német mintára egy egységes, stabil, közjogi értelemben egy pártnál nagyobb hatáskörrel bíró önkormányzó, érdekvédelmi és társadalomszervező intézményt akartak létrehozni. Kós Károllyal és Paállal szemben a „passzivisták” nem bíztak a politikai transzilvanizmusban, mert a földreform és más nemzetiesítő intézkedések nyomán világossá vált, hogy Erdélyben a Román Nemzeti Párt regionális konkurenciát és nem potenciális szövetségest jelent. Társadalmi reformok helyett a kisebbségi társadalom – jórészt az egyházakra és a magyarországi támogatásokra támaszkodó – intézményi stabilizálását tartották elsődlegesnek.

1921 októberében a román hatóságok mondvacsinált indokkal felfüggesztették a Magyar Szövetséget. Ezt követően, 1922 januárjában újra országos gyűlést tartott a Magyar Néppárt. Erre reagálva és a közeledő romániai országgyűlési választásokra készülve 1922 februárjában Grandpierre irányításával megalakult a Magyar Nemzeti Párt is. A bukaresti kormány még a képviselőházi választások előtt engedélyezte a Magyar Szövetség újbóli működését, így a két párt végül Magyar Szövetségként közösen indult a választásokon. A magyarság jelentős része azonban nem szerepelt a választói névjegyzékben, illetve a magyar jelöltek döntő többségét a legkülönbözőbb kifogásokkal fel sem vették a választási listára. Ilyen és hasonló választási visszaélések miatt – amelyeknek az volt a célja, hogy a Liberális Párt alkotmányozó nemzetgyűlési többséget szerezzen – mindössze 3-3 magyar képviselő jutott 1922 márciusában a képviselőházba és a szenátusba, a magyar lakosság arányszáma szerint várható 25-30 képviselő helyett. 

Miután 1922 őszén a Magyar Szövetség működését ismét betiltották, a két magyar pártalakulat vezetői 1922. december végén közös politikai pártot hoztak létre Országos Magyar Párt (OMP) elnevezéssel, Az új párt lényegében a szövetség programját vitte tovább – és megakadályozta, hogy a román politikai pártok hozzanak létre szervezeteket a magyarság képviseletére. Az OMP 1923–1926 között három paktumot, azaz választási megállapodást kötött a román pártokkal. Ekkor és így tudott integrálódni az OMP a román politikai rendszerbe, amelyhez parlamenti részvételre volt szükség. Ám mivel a magyarság jelentős része rajta se volt a választási listákon, illetve mindenkor a választásokat felügyelő kormányzat (komoly választási visszaélésekkel) győzött, a potenciális kormánypárttal kellett először megegyezni, hogy a magyarok élhessenek választójogukkal.

Az Ion I. C. Brătianu vezette Liberális Párt tagadta a külön nemzetiségi párt létjogosultságát, a Maniu-féle erdélyi Román Nemzeti Párt pedig a regionális városi szavazatokat féltette. Emiatt csak az Averescu-féle Néppárt maradt lehetséges szövetségesként, amelynek erdélyi szavazatokra volt szüksége a kormányképességhez. A velük 1923. október 31-én megkötött titkos csucsai paktum a parlamenti helyeken túl a legfontosabb kisebbségi sérelmek orvoslását is kilátásba helyezte. Ezek a következők voltak: választói névjegyzékek kiegészítése, a magyar egyházak autonómiájának biztosítása, a kisebbségi iskolák nyilvánossági jogainak elismerése, társadalmi és jótékonysági egyesületek vagyonának visszaadása, az anyanyelv használati jogának elismerése a közigazgatásban, az agrártörvény végrehajtása terén elkövetett visszaélések megszüntetése, a magyar közalkalmazottak ügyének rendezése. Cserébe az OMP Néppártba való beolvadását is előírták, amit az OMP közös parlamenti együttműködésként értelmezett; emiatt 1925-ben a megállapodást újra kellett tárgyalni.

Csakhogy az 1926-os tavaszi önkormányzati választásokon a Liberális Párt  – annak érdekében, hogy a Román Nemzeti Párt ne jusson Erdélyben kizárólagos pozíciókhoz – szintén paktumtárgyalásokat folytatott az OMP-vel. Ezt  az utolsó pillanatban ugyan nem írták alá, de már nem lehetett a helyi együttműködéseket visszamondani. A választások során a 49 erdélyi városból harmincban az OMP által is támogatott, döntően liberális lista győzött. A Székelyföldön, Szatmár, Bihar, Arad megyékben, Kalotaszegen, a bánsági telepes falvakban magyar önkormányzatok alakultak, magyar polgármestere lett Marosvásárhelynek és a nagyvárosi képviselő-testületekben a helyek felét megkapták az OMP jelöltjei. A magyarok felkerültek a választói névjegyzékbe, és az OMP országosan elfogadott politikai alakulat lett.

1926. március végén a király Averescu tábornokot nevezte ki miniszterelnökké, aki májusra új parlamenti választásokat írt ki, tehát az 1923-as néppárti paktum újra aktuálissá vált az OMP számára. Ezért Ugron István – aki a liberális párti paktum érdekében néhány héttel azelőtt felmondta a néppárti megállapodást – lemondott a párt vezetéséről Bethlen György javára. Ezután új megegyezés született, döntően régi tartalommal. Ennek révén a választásokon 14 képviselői és 12 szenátori helyet szerzett az OMP. A kisebbségi sérelmek megígért felszámolásából azonban nem lett semmi, mert a román pártok két évtizeden át egymásra licitálva nemzetárulással vádolták a mindenkori kormányt, ha az a magyarságra nézve hátrányos viszonyok megváltoztatására tett javaslatot. 1927-ben újra a Liberális Párt került hatalomra, de ekkor már a nyári választásokra csak parlamenti helyeket ajánlottak fel az OMP-nek, a kisebbségi problémák kezelése nélkül.

A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság magyar pártmozgalmai

A délvidéki magyar önszerveződést nagyban meghatározta a magyar állami alkalmazottak tömeges távozása, a mélyebb politikai-szervezeti hagyományok és a nagybirtokos magyar elit eltűnése a közéletből. Ehhez járult hozzá az 1922 júliusáig tartó optálási időszak jogbizonytalanságai mellett a vasutassztrájk letörése (1920. április) és a Sándor régens herceg elleni merénylet (1921. június 28.) után kibontakozó kommunista és munkásüldözés. Az 1922. szeptemberi kémkedési perek, illetve a bácskai és bánáti gazdasági, kereskedelmi, társadalmi egyesületek vezetésének szerb kézbe kerülése szintén negatívan befolyásolta a magyar szervezkedéseket. Ezalól csak a Tisza mente abszolút magyar többségű településeit, főleg Zenta vidékét tekinthetjük kivételnek. A jegyzőségeket vajdasági szerb szakemberek hiányában a közigazgatásban járatlan helyi szerbekkel vagy Dél-Szerbiából érkezett tisztviselőkkel töltötték fel. Velük szemben általában a helyi katolikus papok vagy a sajtó lépett fel. 

A magyarság szervezkedése párhuzamosan három városban indult meg – Szabadka, Nagybecskerek, Zombor –, és a folyamatot négy regionális magyar politikai hírlap segítette. Pleszkovics Lukács, a Károlyi-kormány által 1918 végén kinevezett egykori szabadkai főispán, a szabadkai Népkör elnöke 1920-ban egy vegyes párt szükségességét hirdette. Szerinte a magyarságnak a délvidéki szlávokkal közösen, a régió érdekeit védve a Vajdaság különállását, autonómiáját kell megcéloznia, és a magyarság ügyeit a regionális különálláson belül lehet majd rendezni. A konkurens szabadkai szervezethez, a Gazdakörhöz tartozott Törley Bálint földbirtokos, aki folyamatosan tematizálta a magyar sérelmeket. Az ő elgondolása az volt, hogy a magyarság megszervezését egy független polgáremberre kellene bízni: így került előtérbe dr. Sántha György sebészorvos.

A magyar szervezkedés másik kiindulópontja Nagybecskerek volt, ahol már több évtizede megjelent a Torontál című napilap. Itt működött Várady Imre ügyvéd, volt függetlenségi párti országgyűlési képviselő, aki az I. világháború alatt szerb nemzetiségi politikusokat is védett, és talán ezeknek a kapcsolatoknak is köszönhető, hogy az általa vezetett Torontálvármegyei Magyar Közművelődési Egyesület már 1921. március 29-én országos működési engedélyhez jutott. Ez azt jelentette, hogy a nagybecskereki egyesület tagozataiként jogilag Szabadkán és Zomborban is működhettek hasonló intézmények. Az egyesület Magyarországról is támogatva meghatározó szerepet töltött be a vajdasági magyar kulturális életben. 

A harmadik központ Zombor volt, ahol két egykori munkapárti képviselő, Falcione Árpád és Palásthy Ödön, illetve Deák Leó szervezkedett. 1921 májusától rendszeres megbeszélésekre került sor a pártszervezéssel kapcsolatban. Elsősorban a bánátiak javasolták, hogy a politikai, gazdasági és a kulturális érdekvédelmet válasszák külön és az utóbbi intézményesítése érdekében tegyék a nagybecskereki közművelődési szervezetet országossá. A magyar pártszervezés során Nikola Pašić miniszterelnök és a Szerb Népi Radikális Párt vezetője 1922 áprilisában fogadta Sántha Györgyöt és Várady Imrét. A magyarok lojalitásnyilatkozata után Pašić kifejtette, hogy az egyenlő jogok biztosításához nem szükséges külön pártszervezet. A Demokrata Párt vezetői a sajtóban valamelyik nagyobb pártba való integrációt ajánlották. 

Ugyanakkor a Szlovén Néppárt vezetője, Anton Korošec közös kisebbségi párt létrehozása mellett érvelt. A magyar stratégiai útkeresésben már ekkor megjelentek a két évtizeden át meghatározó regionális különbségek: az újvidéki katolikus kör, a Zombor környékiek és a Tisza menti települések politikusai a radikálisabb jogkövetelő fellépést képviselték és a horvátokkal keresték volna a szövetséget. A szabadkaiak és a bánáti politikusok ellenben kompromisszumkészebbek voltak, az önálló magyar politizálást szerették volna a szerb–horvát konfliktustól távol tartani.

Hosszas engedélyeztetés, ellensajtókampány és rendőri megfélemlítés ellenére 1922. szeptember 17-én sikerült a zentai nagygyűlésen megalakítani a Magyar Pártot (MP). Elnöke Sántha György lett, aki mellé további négy alelnököt, ügyvezetőt, főtitkárt, titkárt és intézőbizottságot választottak, ügyelve a regionális lefedettségre. A pártszervezést Bácskán, Bánáton és a Szerémségen túl nem terjesztették. A baranyai, horvátországi és a muravidéki magyarok döntően a Horváth Köztársasági Parasztpárt felé orientálódtak. A Sántha vezette Magyar Párt programja a kisebbségvédelmi szerződésben elfogadottakat, az alkotmányos egyéni jogokat kérte számon. A hivatalos anyanyelvhasználatot és az anyanyelvi oktatás biztosítását, adóreformot, a földreform revízióját, a közigazgatási visszaélések megszüntetését, a választási névjegyzékek felülvizsgálatát, a helyi autonómiák visszaállítását és egységes vajdasági választási kerületet követeltek. A párton belül Prokopy Imre, Bács-Bodrog vármegye utolsó főispánja a főtitkári hivatalban a kisebbségi sérelmeket és panaszokat kezdte el szisztematikusan dokumentálni, Sterliczky Dénes pedig a kisemberek, tisztviselők, nyugdíjasok hivatalos ügyeit képviselte a belgrádi hivatalokban. Helyi szinten a legtöbb munkát a névjegyzékek kiegészítésére és magyar nyelvű elemi oktatás életben tartására, a beíratási panaszokra fordították.

Az 1923-as parlamenti választásokra készülve kiderült, hogy a választási névjegyzékbe egy belügyi rendelet nyomán a helyi bizottságok csak az államhűség szempontjából kifogástalanokat vehetik fel. 

A párton belül megoszlottak a vélemények arról, hogy a választásokon hogyan is induljanak. A zombori Deák Leó a Demokrata Párttal szövetkezett volna, a zentaiak az önálló indulás mellett voltak, a dél-bánáti Várady és Gráber pedig a Radikális Párt képviselőivel tárgyalt. A megállapodás lényege – a romániai paktumtárgyalásokhoz hasonlóan – az lett volna, hogy a magyar választók felkerüljenek a névjegyzékbe, illetve nyolc mandátumot kértek; cserébe ahol nem lesz MP-jelölt, ott a magyarok a Radikális Pártra szavaznak. A megegyezés azonban kiszivárgott a sajtóba, így abból nem lett semmi. Látva a helyzetet a magyar pártvezetés ezután úgy döntött, hogy a párt nem indul a választásokon és passzivitásra kéri a választóit is. 

Az 1923-as választásokra alakult meg Muraszombaton az Egységes Muravidéki Párt Stefan Kühar, a Mörszka Krajina – Muravidék című lap tulajdonosának a vezetésével. Regionális párt volt, a földreform revízióját, a régi vend tájnyelv használatát, a magyar és német iskoláztatást, vasútfejlesztést és új határátkelőt követelt. A pártalakulat a Demokrata Párttal indult, de nem tudott parlamenti helyet szerezni. Ekkor a régióból a Szlovén Néppárttal induló helyi politikusok – Jozef Klekl és Siftár Géza –, valamint a Horvát Parasztpárt két képviselője jutott a parlamentbe. A tárgyalt korszakban még egy regionális magyar–szlovén (vend) párti kezdeményezés volt a régióban: az 1926-ban Némethy Vilmos alsólendvai ügyvéd kezdeményezte Független Muravidéki Párt, amely Néplap címmel politikai hetilapot adott ki magyarul és helyi szlovén nyelvjárásban. Alsólendván és Dobronakon főleg a helyi katolikusok körében volt a párt bázisa, de mivel a muravidéki szlovénség körében sikertelennek bizonyult, és a Szlovén Néppárt részéről nagy nyomás nehezedett a szervezőkre, a párt a következő évben megszűnt és a szervezők Magyarországra költöztek.