A kisebbségi magyarság oktatási helyzete a két világháború között

A kisebbségi magyar közösségekben a nemzeti kultúra átadása, illetve az identitás fenntartása érdekében a vallásgyakorláson túl etnokulturális alapon szerveződött az oktatás. A magyar államiságtól leválasztott magyaroknak oktatási téren is el kellett szenvedniük intézményeik egy részének elvesztését, illetve hogy az új államok a közoktatást asszimilációs céljaik szolgálatába állították. Az érintett országokban három különböző modell valósult meg. Jugoszláviában nem engedélyezték a Monarchiában kialakult egyházi nemzetiségi oktatást. Romániában – komoly állami ellenőrzés és diszkrimináció mellett – erre volt lehetőség, ugyanakkor állami, névleg magyar oktatási nyelvű iskolákat is fenntartottak, de ezek alapvetően a románosítást szolgálták. Csehszlovákiában szintén az egyházi iskolák voltak dominánsak (Romániával szemben itt kaptak állami támogatást is); az állami magyar nyelvű oktatás inkább a középfokú oktatásban volt jelen, de anyanyelvi szakképzés és felsőfokú képzés nélkül. A cseh(szlovák), román és a szerb nemzetépítés az oktatásügyön keresztül akarta a nemzeti kisebbségi közösségeket átrétegezni, épp ezért a kisebbségi elitek, így a magyarok is ennek az intézményességnek a védelmében, oktatási esélyeik és pozícióik biztosításáért tették a legnagyobb anyagi és politikai erőfeszítéseket.

Csehszlovákia

1921/22-ben 94 175 tanuló járt összesen 727 szlovákiai magyar elemi iskolába, amelyből 75 volt állami, 32 községi, 4 magániskola és 616 felekezeti (354 római katolikus, 192 református, 30 zsidó, 29 evangélikus, 11 görögkatolikus). 18 magyar nyelvű polgári iskolából 12 volt felekezeti, 4 községi, 2 pedig állami. Elemibe és polgáriba abban a tanévben összesen 127 084 magyar nemzetiségű gyerek járt, és közülük 28 822-en (a létszám 22,7%-a) nem magyar tannyelvű iskolában tanult. Ugyanekkor összesen 13 gimnáziumban folyt magyar nyelvű oktatás; a négy magyar tannyelvű gimnázium (2 felekezeti, 1 állami és 1 községi) mellett 9 magyar tagozat (7 állami, 2 egyházi) működött Szlovákiában. A magyar nyelvű felsőfokú képzés megszűnt, csak 1925-ben hozták létre a losonci református teológiát. A tanítóképzést a pozsonyi Szent Orsolya-rendi intézet biztosította. Közben 1922-től bevezették a 8 osztályos általános iskolai képzést, amelynek érdekében újabb tanárokra volt szükség. Ezért 1924-től a pozsonyi Állami Tanítóképzőben az érettségizetteknek külön magyar tanítóképzést szerveztek, évfolyamonként 40 fővel. Az évtized során a szlovák polgári iskolák és tanulóik száma két-háromszorosára nőtt, ugyanakkor a magyar polgárik és középiskolák megmaradtak az 1922-es szinten. Hasonlóképen 4 intézményre szűkült a magyar szakiskolai oktatás; a kereskedelmi képzés 2 helyre, továbbá egy-egy ipari és mezőgazdasági szakiskolára, de mindenhol csak párhuzamos magyar osztályokról volt szó. 

1926-ra a magyar elemi iskolások egytizede (10,3%), a polgári iskolába járók közel fele (46,3%) és a középiskolások egyharmada (33,3%) nem az anyanyelvén tanult. A polgári iskolások kedvezőtlen aránya részben abból adódott, hogy jó néhány magyar többségű kisvárosból hiányoztak a magyar tannyelvű polgári iskolák (Dunaszerdahely, Galánta, Párkány, Érsekújvár, Szepsi). Az 1921-ben rendelkezésre álló 13 gimnáziumhoz képest komoly visszaesést jelentett, hogy több magyar tagozatot megszüntettek (Eperjes, Rozsnyó, Kassa, Pozsony, Léva), és csak 5 gimnázium és 3 tagozat maradt meg magyar oktatási nyelvvel (Komárom, Pozsony, Kassa, Ipolyság, Rimaszombat, tagozatként Érsekújvár és Losonc). A harmincas évekre a magyar elemi iskolák száma lényegesen nem változott; ugyan a községi iskolák száma a duplájára nőtt, de ugyanannyival csökkent az egyházi iskoláké.

1923/24 és 1937/38 iskolastatisztikái alapján két dologban látunk pozitív elmozdulást. Egyrészt a magyar elemi és a polgári iskolákban csökkent az átlagos osztálylétszám (70-ről 45-re), másrészt a tanítóképzőbe járók száma több mint háromszorosára növekedett (90 diákról 339-re). Ugyanakkor ha a Szlovákián belüli 1930-as magyar nemzetiségi arányhoz (17,8%) viszonyítjuk a magyar tannyelvű polgáriba járók arányát, akkor 1938-ban komoly, kétharmados lemaradást látunk (6,2%).

Kárpátalján 1925/26-ban 101 magyar nyelvű és 45 vegyes nyelvű elemi iskola magyar osztályaiban összesen 18 462 gyerek tanult az anyanyelvén. Az impériumváltás után a 40 polgári iskolából 9 lett magyar nyelvű, majd Beregszászon, Ungváron, Munkácson működtek ruszin–magyar nyelvű polgárik közel ezer tanulóval. Magyar nyelvű gimnáziumi oktatás csak Beregszászon volt, párhuzamos tagozatként. A régió 3 tanítóképzőjében sehol sem volt magyar képzés. A szakiskolák közül csak Beregszászon és Munkácson oktattak magyarul is. 

Románia

Erdélyben a 7–16 év közötti fiatalok száma a hivatalos adatok szerint 1924–1937 között 744 000-ről 1 202 000-re (61%-kal) emelkedett, ebből a magyarok száma 177 000-ről 251 000-re (42%-kal) növekedett.

1919/1920-ban Erdélyben 257 óvoda működött; ebből 147 volt állami, 47 községi, 62 egyházi, egy pedig magánfenntartású. Az állami óvodák nyelve már ekkor a román volt, a személyzet körében is felülreprezentáltak voltak a román nemzetiségűek (60,5%). Az elemi oktatásról szóló 1924. évi törvény kimondta, hogy 5–7 éves kor között kötelező az óvodalátogatás. Az intézményrendszerben az említett törvény 1926. évi végrehajtási utasítása hozott jelentős változást. Eszerint elsősorban a „nemzetiségüket elvesztett románok” (értsd magyarok) lakta területeken kellett új óvodákat létrehozni. 1924/1925-től Erdélyben rohamosan nőtt az állami óvodák száma (1924/25: 208; 1928/29: 556, 1936/37: 807), amelyek egyikét sem működtette az állam magyar nyelvűként. A húszas évek közepén 15 000 gyerek járt óvodába, de a számuk 1936/1937-re közel 50 000-re nőtt. (1930/1931-ben az erdélyi 42 500 óvodás 32%-a volt magyar nemzetiségű, felülreprezentálva az etnikai arányokat.) Az intézménytípus nemzetpolitikai rendeltetése jól látszik abból is, hogy a Székelyföldön 1926 és 1936 között többszörösére nőtt az állami óvodák száma (Csíkban 5-ről 58-ra, Háromszéken 27-ről 76-ra és Udvarhely megyében 18-ról 40-re). 

A felekezeti magyar elemi oktatás statisztikáját az egyházak rendszeresen összeírták és közölték, az állami elemi iskolákra vonatkozó részletes adatokhoz azonban csak 1933 után lehetett hozzájutni. A legfontosabb tendenciaként előbb az állami iskolák számát növelték a magyarlakta területeken, majd a harmincas évek közepétől ezen állami magyar tannyelvű, valamint magyar tagozatú elemi iskolákat vagy megszüntették, vagy a magyarul nem tudó tanszemélyzet miatt gyakorlatilag román nyelven működtették. 1918 után – az 1910. évi népszámlálás népesedési adataiból kiindulva – Erdélyben a hivatalosan számon tartottnál több, mintegy 330 000 iskolaköteles (6–14 éves) magyar gyermekkel számolhatunk. 1931-ben a hivatalos statisztika 261 400 magyar nemzetiségű iskolás korú gyereket tartott nyilván. Állami elemi iskolába 1932-ben körülbelül 85 000, míg egyházi iskolába 75 000 magyar gyerek járt. Az iskolák számát tekintve a magyar elemi iskolai hálózat 1932-ben Erdélyben 822 magyar tannyelvű egyházi intézményből, 220 magyar tannyelvű állami iskolából és 207 állami iskola magyar tagozatából állt össze. Az oktatáspolitika irányát jól mutatja, hogy Csík megyében az állami elemi iskolarendszeren belül egyáltalán nem volt magyar tannyelvű képzés.

A felekezeti iskolák tanulóinak létszáma a diszkriminációs oktatáspolitika miatt folyamatosan csökkent. 1920-ban 70 462 tanköteles református gyermek közül 43 151 (60%) járt református felekezeti iskolába, 1938/39-ben 73 610-ből már csak 21 785 (30%). Az erdélyi katolikus tankötelesek száma 1938/39-ben 51 367 volt, ebből azonban csak 14 897 (30%) járt katolikus felekezeti iskolába. Ez az egyharmados felekezeti iskolai arány a harmincas évek végére általánossá vált.

Magyar felekezeti elemi oktatás Erdélyben 1932-ben 

Állami magyar tannyelvű elemi iskolák Erdélyben 1932-ben

Forrás: R. Szeben András [Rónai]: Az erdélyi magyarság népoktatásügyének statisztikai mérlege a másfél évtizedes román utalom alatt. Magyar Statisztikai Szemle, 1934. 10. sz.

Tehát az elemiiskolás-korú (6–14 éves) magyar tankötelesekből (hivatalosan: 261 ezer, becslésként: 310 ezer) a harmincas évek elején kb. 160 ezer tanulhatott elemi iskolában magyarul, a többiek – kb. 60-70 ezer gyerek – már az elemi iskoláikat is románul végezték vagy lemorzsolódtak. Ez utóbbiról árulkodnak az 1930-as igen alacsony románnyelv-ismereti mutatók, valamint az analfabéták magas aránya 1941-ben.

Az állami iskolák magyar tagozatain párhuzamos magyartanítás folyt, ám sokszor csak tartalmi összefoglalók készültek magyarul, vagy még azok sem, mert a többségében román nemzetiségű tanítók nem tudtak magyarul. Tehát az 1932-ben 59 000 magyar tagozatra járó tanuló közel sem részesült teljes körű anyanyelvi oktatásban. Az 1933-ban működő 427 magyar állami iskola és tagozat helyett az 1934/1935-ös tanév végére már csak 112 létezett, majd 1936/1937-re csak 17 magyar nyelvű állami elemi iskola és 27 magyar tagozat maradt. A minisztériumi kimutatás szerint az állami iskolákban 1933-ban 97 000 magyar tanköteles tanult az anyanyelvén, mindez 1937-re 4527 főre csökkent. A Székelyföldön, Csíkban és Maros megyében egyetlen magyar állami iskola sem volt, Udvarhelyen hat tagozaton 342-en, Háromszéken pedig egyetlen magyar tagozaton 106-an tanulhattak magyarul.

A magyar nyelvű oktatás lassú kiszorítása az állami iskolákból növelte az egyházi fenntartású iskolák szerepét; míg a harmincas évek elején az anyanyelvi oktatás kétharmada folyt egyházi intézményekben, ez az arány a harmincas évek végére 85-90%-ra nőtt. Ez hatványozottan érvényes volt a Székelyföldre.

Az erdélyi magyar elemi iskolai oktatás helyzetét legmarkánsabban két mutató fejezi ki. A régió tanköteleseinek 16-17%-a volt magyar anyanyelvű, miközben az állami elemi iskolai oktatásban csupán a tanulók 5,1%-a tanulhatott magyar nyelven. (Ha a tagozatokkal is számolunk, akkor 7,3% az arány.) Míg egy román tannyelvű állami elemi iskolára 93 tanuló jutott, egy magyar tannyelvűre 365. A magyar elemiiskola-hálózat 70%-a felekezeti iskola volt, amelyek lényegében állami támogatás nélkül tartották fönn magukat.

Az Erdélyben a harmincas években működő 120 iparos- és kereskedőtanonc-iskola tanulóinak relatív többsége (42,9%) magyar nemzetiségű volt. Az 1932/1933. évi statisztikákat megnézve ebben a képzési kategóriában a magyarok kétszeresen felülreprezentáltak, ennek ellenére a tanonciskolák tanítási nyelve jórészt román volt. A brassói tanfelügyelőség területén, ahova az egész Székelyföld tartozott, a 20 tanonciskolából 18 román, kettő pedig német tannyelven működött, miközben a 2337 tanuló 60%-a volt magyar anyanyelvű.

A líceumokban 11–19 éves kor között folyt a képzés, és ebből az iskolatípusból lehetett egyetemre menni. A polgári iskolák (gimnáziumok) a líceumhoz hasonló, de elsősorban nem a felsőfokú tanulmányokra felkészítő képzést adtak, itt a végzettek szakirányú tanfolyami képzéseken vehettek részt. A tanítóképzőkbe 11 évesen lehetett jelentkezni, és kilenc évfolyam után adott képesítést. A szakiskolák és egyéb képesítést nyújtó gimnáziumok az általános középiskolai képzés mellett valamilyen szakirányú végzettséget is adtak.

Az 1928. évi állami középiskolai törvény megengedte, de nem deklarálta a magyar nyelvű állami középiskolák létesítését. Az 1918-ban még magyar nyelven működő 101 állami középiskola vagy tagozat száma 1928-ra öt középiskolára csökkent. Az erdélyi mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi szakoktatásban (86 intézmény) egyedül a kolozsvári felsőkereskedelmi szakiskolában működött magyar tagozat. Az egyházak a tanítóképzést az 1918 előtt alapított egyházi tanítóképzőkben oldották meg. 1920-ban Erdélyben 180 000 középiskolás tanult, ennek 19%-a, 33 500 fő magyarul. 1928-ra a 188 000 középiskolásból már csak 6%, 11 500 fő volt magyar nemzetiségű, és ebből 10 800-an tanultak magyarul felekezeti keretek között. 1938-ra ugyan a középiskolások között a magyarok megőrizték az arányukat, és számbelileg nőtt is a középiskolások csoportja (13 117 fő), de csak 65%-uk (8462 fő) tanulhatott magyarul. Közben a magyar felekezeti középiskolai oktatás is leépült. Az 1920. évi 147 magyar tannyelvű felekezeti intézményből, amely az erdélyi középiskolák 16%-át adta, 1935-re 44 iskola maradt meg (5,1%). Az 1936/1937-es tanévben még magyar tannyelvvel egyházi finanszírozással működött 23 polgári iskola, illetve algimnázium, 10 főgimnázium, hét tanítóképző és négy felsőkereskedelmi iskola.

Magyar nyelvű felsőfokú oktatás a két világháború között csak a protestáns és katolikus teológiákon folyt, a kolozsvári I. Ferdinánd Tudományegyetemen csak a magyar irodalom tanszéken volt magyar nyelvű oktatás. A kolozsvári Református Teológiának évente átlagosan 145-150, az Unitárius Teológiának 25-30, a gyulafehérvári Római Katolikus Teológiának pedig 40-60 diákja volt. Az erdélyi felsőoktatási intézményekbe beiratkozottak között a regionális arányszámnál (24,4%) jóval alacsonyabb volt a magyarok aránya (16,4%).

Az oktatási mobilitás jelentősen beszűkült a romániai magyar intézményrendszeren belül, ennek ellenére a középiskolát végzettek között a magyarok aránya (1930-ban 7,9%) nem süllyedt a magyarság országos arányszáma alá.

Jugoszlávia

Az ország egységesítése során egy 1919. februári kormányrendelettel a Szerb Királyság 1904-es, elemi iskolai oktatásról szóló törvényét terjesztették ki a volt magyarországi területekre. Mivel a törvény csak állami és magániskolákat ismert el, a felekezeti és az önkormányzati iskolákat is állami tulajdonba vették. Ekkor még a nemzetközi szerződésekkel összhangban hangsúlyozták a gyerekek anyanyelvű oktatását. 

1910-ben Bács-Bodrog és Torontál vármegyében 710 elemi iskola működött (kb. 70%-a egyházi), amiből 469 (66%) volt magyar nyelvű, miközben a két megyében ennél jóval alacsonyabb volt a magyarok arányszáma (39,8%, illetve 19,7%). Ehhez képest az 1904-es törvény alapján a nemzeti szellemben való oktatásra hivatkozva megszüntették a magyar kultúrára, történelemre vonatkozó tananyagot. Az államnak átadott intézményekben a tanítói fizetésen kívül az iskola fenntartását az adott községnek kellett biztosítania. A kisebbségek számára anyanyelvű párhuzamos osztályokat hoztak létre, ahol a szerbhorvát nyelv kötelező tantárgy lett, valamint más tantárgyak mellett a történelem és a földrajz tanítása is a többségi nyelven folyt. A nemzetközi szerződésekkel szemben nem ismerték el a felekezeti vagy magániskolák alapításának jogát arra hivatkozva, hogy ugyanott már léteznek állami iskolák. Az oktatás átalakítását nemcsak a hűségesküt megtagadó tanítók optálása, valamint a földreform miatt anyagi háttér nélkül maradt községek és egyházak helyzete gyorsította fel, hanem az 1920. júniusi névelemzési rendelet is. Ennek értelmében a gyerekeket a szülők neve alapján kellett iskolába íratni, mondván, az elmagyarosítást így lehet visszafordítani. A névelemző döntést hivatalos eljárásban megbízható szerb tanárok végezték, tekintet nélkül a gyerekek nyelvtudására. A rendelet végrehajtása nyomán a színmagyar településeken is lehetett szerbhorvát nyelvű iskolát létesíteni. Mivel ezekben az iskolákban cirill betűs oktatás folyt, az itt végzett gyerekek az anyanyelvükön lényegében nem tanultak meg írni. Ezzel a névelemzési gyakorlattal a német és zsidó gyerekeket is ki lehetett zárni a magyar osztályokból. 

Egy hónappal később, 1920 júliusában bevezették az 1912-es szerb középiskolai törvényt is, amely a középiskolák fenntartását is állami feladattá tette. 1918-ban a később a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolt bánáti és bácskai területeken 71 középfokú iskola működött, ebből 3 mezőgazdasági, 2 kereskedelmi, egy-egy pedig német, illetve szerb gimnázium volt. A húszas évek közepére két magyar gimnázium maradt (Szabadkán és Zentán). A magyar középiskolás fiatalok 14,5%-a tanulhatott az anyanyelvén. 

1924/25-re az 1038 vajdasági elemi iskolából 558 volt szerbhorvát, 273 magyar (26,5%), 182 német és 31 román. Egy 1930. januári adatközlés szerint a Vajdaságban 1376 alsófokú iskola működött, 4233 tagozattal. Ebből államnyelven oktattak 2931-ben, németül 546-ban, 528-ban pedig magyarul (12,4%), miközben a magyar nemzetiségűek aránya 1931-ban 23,2%-volt. Horvátországban, ahol ugyanekkor 55 ezer magyar élt, egyáltalán nem volt magyar nyelvű oktatás. Szlovéniában 1922-ben 8 ezren vallották magukat magyarnak, itt 17 elemi iskolában 29 tagozaton folyt magyar oktatás. A muraszombati gimnáziumban csak szlovénül tanítottak, de ott és Alsólendván, a polgári iskolában volt magyar fakultatív nyelvoktatás. Azonban az 1925-ös kisebbségiosztálylétszám-korlátozások (30 fővel lehetett nem államnyelven osztályt indítani) és a tanítóhiány miatt csak egy faluban, Hodoson maradt meg 1941-ig a magyar iskola, illetve további 7 faluban az 1–4. osztályban használták a magyar nyelvet is.

A szabadkai magyar tanítóképzőt 1919-ben felszámolták, és csak 1932-ben Belgrádban kezdődött el a magyar képzés, a nagy oktatóhiány miatt; itt 1941-ig körülbelül 250-300 hallgató végzett. A két világháború között Zágrábban, Belgrádban és Szabadkán nagyjából 500 magyar fiatal szerzett diplomát (jobbára papok, jogászok); a magyarországi végzettséget Jugoszláviában sem ismerték el.