A költői átértelmezéstől a múlt átírásáig

Franklin Delano Roosevelt, az Egyesült Államok harminckettedik elnöke 1932-es választási hadjárata során Pittsburghben alaposan elvetette a sulykot: megígérte, hogy 25%-kal csökkenteni fogja a kormányzat kiadásait. Amikor négy év múlva, az 1936-os választási kampány idején újra elutazott Pittsburghbe, megkérte régi tanácsadóját, Samuel I. Rosenmant, hogy írjon számára egy beszédet, amellyel megmagyarázhatja, miért nem tartotta be négy évvel korábban tett ígéretét. Rosenman e szavakkal reagált a kérésére: „Elnök úr! 1932-es pittsburghi beszédével kizárólag annyit tehet, hogy kategorikusan letagadja!”

Rosenmannek igaza volt. Egyes kijelentések pár év elteltével vállalhatatlanokká válhatnak, s megfogalmazóiknak választaniuk kell: vagy elismerik, amit mondtak, s visszavonulnak a közélettől, vagy egyszerűen letagadják a dolgot. Az irodalmi életben pedig vannak olyan műalkotások, amelyek pár év elteltével tökéletesen megsemmisíthetik az olvasók előtt szerzőik hitelét, akiknek ezért – ha továbbra is az irodalmi közélet tekintélyes szereplői kívánnak maradni – egyszerűen le kell tagadniuk ezeket. A tagadásnak, a múlt újraírásának, a „nyomok eltörlésének” azonban különböző fokozatai vannak. 

A múlt újraírásának első, legenyhébb fokozata azt jelenti, hogy a költő megváltoztat egyes szavakat verseiben, s ezzel finoman módosítja az irodalmi mű hangulatát. A módszer előnye, hogy minimális beavatkozással lehetővé teszi teljes versek megőrzését, hátránya, hogy csak abban az esetben alkalmazható, ha a vers nem kifejezetten politikai költemény. A Sztálin születésnapjára írt ódákat természetesen aligha lehet ilyen módszerrel elfogadhatóvá tenni, de ha egy falusi életképben például Sztálin vagy Rákosi portréja bukkan fel, azt könnyen el lehet tüntetni a versből. 

Nagy László

Nagy László (1925–1978), az 1960-as és 1970-es évek egyik legnépszerűbb költője több módszerhez folyamodott. Második verseskötete 1951-ben jelent meg, A tüzér és a rozs címmel. Van itt vers a munkásmozgalom hőseiről, a szocializmus építéséről, a Vörös Hadseregről, a kulákok gonoszságáról, a boldog ifjúkommunistákról, új bánya megnyitásáról, az egyik vers Sztálint köszönti, a másik pedig arról szól, hogy a rendszer ellenségeinek a temetőben van a helyük. Az egyik ballada egy gonosz kulákról szól, aki késsel döfte hátba a falu párttitkárát, a másik költeményben szövőgyári munkásasszonyok áradoznak arról egy pohár sör mellett, hogy milyen szép életük van. Ez utóbbiban Rákosi Mátyásnak, Sztálin legjobb magyar tanítványának a neve is előbukkan. A szerző a sztálinista alkotmányról jegyzi meg: „Nincs írás, mely fölemelne / ily magasra! / Ez a legszebb, mert Rákosi / fogalmazta!” A kötet második felében pedig egy egész versciklus olvasható a bolgár–magyar barátságról.

Mindezt természetesen igen nehéz lett volna elfogadhatóvá tenni a múlt újraírása első fokozatának alkalmazásával. Csak egyetlen olyan verset találtam a kötetben, amelyben egyes szavakat változtatott meg a költő, ez az Ősz van újra című vers. Az 1951-ben kiadott kötetben ezt a sort olvashatjuk: „Népem sürög most, nekigyürkőzve / kincseit hordja pincébe, csűrbe / s mosolya ragyog e kincseken.” Az idézett első sor első fele a költő versei 1988-as, gyűjteményes kiadásában így olvasható: „Sürög az ember…” Vagyis az azonosulást kifejező, érzelmi töltettel rendelkező alanyból egyszerű általános alany lett. A költő nyilván mérsékelni kívánta ifjúkori verseinek populista lelkesedését.

Az életmű és a múlt újraírásának második fokozata ennél hatásosabb eljárás: meg kell csonkítani a művet, el kell hagyni bizonyos részeket, amelyek kompromittálnák a szerzőt az utókor előtt. A legkönnyebben lírai műveket, verseket lehet ilyen szempontok alapján megcsonkítani: egy eleve többértelmű, a dolgokat inkább sejtető, mint kifejtő költemény esetében a korábbi változatokat nem ismerő olvasó aligha érzi meg, hogy valami kimaradt a szövegből. 

Nagy László verseinek 1988-as, gyűjteményes kiadásában tizenegy verset találhatunk, amelyek 1951-es verseskötetében is megjelentek. E tizenegy közül pedig egyetlen vers akadt, amely változatlan formában „élte meg” 1988-at: a Gereblyéző lányok című, rövid, három versszakból álló költemény. A többi tíz versre alig lehet ráismerni az 1988-as, gyűjteményes kötetben – az egyiknek még a címe is megváltozott. A Dunai átkelés című vers tíz versszakából három maradt, a Faluban hét versszakából ugyancsak három. A többi verset már kevésbé csonkították meg, de valamennyi elveszítette terjedelme egynegyedét vagy egyharmadát.

Számomra a Dal című vers átalakítása a legemlékezetesebb. Az 1970-es évek közepén, amikor diák voltam egy tanárképző főiskolán, a mi csoportunknak kellett műsort készíteni az április 4-i ünnepségre. Ez nem volt megoldhatatlan feladat, s különösebb fantáziát sem igényelt, hiszen az efféle ünnepélyek meglehetősen egy kaptafára készültek. Elénekeltük a magyar és a szovjet himnuszt, elhangzott egy ünnepi beszéd, majd a vállalkozó szellemű diákok (vagy akik nem tudtak valahogy kibújni a feladat alól) különböző verseket szavaltak a „szocialista fejlődés eredményeiről”. Én olyan költeményeket próbáltam kiválasztani az előadók számára, amelyek felidézték Magyarország történetét az 1940-es, 1950-es és 1960-as években. Ami az úgynevezett felszabadulást, az ötvenes vagy a hatvanas évek „szocialista építőmunkájának eredményeit” illeti, semmi gondom sem volt, az efféle versekből igen nagy választék állt a rendelkezésemre. De mivel idézzem fel az 1956-os forradalmat? Bár magyar szakos diákok voltunk, be kell vallanom, hogy nem hallottunk a forradalom során készült költeményekről. S ha ismertük volna a Piros vér a pesti utcán vagy az Egy mondat a zsarnokságról című alkotásokat, eszünk ágába sem jutott volna, hogy felidézzük. Egy antológiában viszont megtaláltam Nagy László Dal című versét – és mivel nem volt mellette dátum, meg voltam győződve róla, hogy a forradalomról szól. A műsortervet nyilván be kellett mutatnunk az előadás előtt valakinek (ez olyan természetes volt, hogy már arra sem emlékszem, kinek), de Nagy László verse senkinek sem tűnt fel. Én pedig örültem, hogy 1956 emlékét is sikerült felidézni. A vers a következő formában hangzott el: 
 

Őszi vihar tört a völgybe
megtépni a gallyakat.
Szállt a lomb, mint puskaszóval
szétriasztott madarak.
 

Kínjában a lomha erdő
megborzongott, recsegett.
És mi mégis boldogságról
dúdolgattunk éneket.
 

Lomb és virág, mind elhulltak
s szemünk tüze fölcsapott,
szóltam: Rád is vihar készül
s iszonyú lesz, ha hagyod!

Akkoriban, az 1970-es évek közepén énvelem együtt mindenki, aki a műsort hallotta, meg volt győződve róla, hogy ez a költemény az 1956-os forradalom emlékét idézi fel – természetesen költői homállyal, óvatosan, de hát másképpen nem is lehetett verset írni róla. Az „őszi vihar” kizárólag az októberben kitört felkelés lehet, ezt idézte fel a puskaszó is, a szétriasztott madarakról pedig eszünkbe juthattak a tűz alá vett tüntetők vagy a külföldre menekült kivándorlók. A kíntól szenvedő erdő az ötvenes évek Magyarországa lehetett, amelyben a költők a hivatalos elvárásoknak megfelelően arról írtak verseket, hogy mennyire boldogan él a nép a szocialista hazában. „Lomb és virág mind elhulltak” – ez számunkra a forradalom áldozatainak emlékét idézte fel. „Szemünk tüze felcsapott…” – ebben pedig volt valami dac, bátorság, a forradalom melletti kiállás… vagy legalábbis nekem akkoriban így tűnt.

Nagy volt a meglepetésem, amikor húsz év múlva megtaláltam a vers eredeti, csonkítatlan formáját a költő 1951-ben megjelent kötetében, amelyet a forradalom előtt öt évvel adtak ki. Az idézett három strófa után ebben a kötetben egy negyedik strófa is volt, amely így hangzott:

Így felelt ő: Odavágunk,
nem győznek le sohasem,
verhetetlen erőt ád a
szabadság és szerelem.

Vagyis szó sem volt itt a nép szenvedéséről, elnyomottakról, lázadásról, emigránsokról és effélékről. A költő egy minden ízében konvencionális, sztálinista verset írt, amelyben a nép országának a megvédelmezését ígéri a külső ellenség ellen – nyilvánvalóan az imperialista nagyhatalmakról van szó. Elég volt egyetlen strófát elhagyni, a vers végéről lemetszeni a „happy end”-et – s a tipikusan optimista, lelkes költeményből máris többértelmű, borongós, baljós vers lett. S mivel a gyűjteményes kötetekben ritkán közlik a versek megírásának évét, tájékozatlan főiskolásként úgy véltem, hogy a nagy költőnek egy meglehetősen bátor versét adattam elő, felidézve vele hazánk történelmének egyik sokat vitatott korszakát. 

A költő hasonló módon csonkította meg többi versét is. A Vadászok című költemény tizennégy strófájából mindössze nyolc maradt. Csak az eltűnt strófákból derült volna ki, hogy egy termelőszövetkezet tagjainak a vadászatáról van szó, és az a strófa is eltűnt, amely szerint az elejtett vadak húsából csepeli munkások fognak falatozni. A Levél barátomnak a plovdivi vásárról című versből eltűntek a Sztálinyec nevű városra, a kombájnokra és a békéért folytatott harcra utaló sorok. A Tengerről fúj a szél című vers elveszítette utolsó strófáját, melyben a költő közli, hogy „a világ ura is mi leszünk!” A Faluban című, hét versszakos versből három versszakkal együtt eltűnt a harcot irányító Sztálin képe, csak a csendes utcákon üldögélő bolgár parasztok maradtak meg. A Dunai átkelés című versből pedig eltűnt Dimitrov elvtárs és a határőr katona, aki megsimogatja a költő útlevelén a címert. 

A múlt és az életmű újraírásának van egy harmadik fokozata: versrészletek helyett egész versek eltüntetése. Ez a gyakorlat rendkívül széles körben terjedt el Kelet- és Közép-Európa költőinek körében. Azoknak a költőknek, akik az 1950-es években verseket tettek közzé, sohasem találjuk meg valamennyi alkotását a húsz-harminc év múlva megjelent gyűjteményes köteteikben. Nagy László 1951-es kötetében megjelenő harminchat verséből mindössze tizenegy került át az 1988-as gyűjteményes kötetbe – vagyis kevesebb mint a versek egyharmada. A többi a mai olvasók számára eltűnt – hiszen manapság már szinte lehetetlen beszerezni az 1950-es években kiadott verseskönyveket.

Devecseri Gábor

A korszak egyik másik költője, Devecseri Gábor (1917–1971) még Nagy Lászlónál is több versét próbálta eltüntetni életművéből. Kiváló fordító volt, Homérosz és más klasszikus költők legjobb magyar fordítója, 1949–1951-ben a Magyar Írók Szövetségének főtitkára. Katonatiszti rangot kapott, a hadsereg iskolájában tanított, s élvezte a helyzetével járó minden kiváltságot. A sztálinista rendszer idején sokkal több kötetet publikált más költőknél – s ezekből természetesen jóval több verset kellett később nem létezővé nyilvánítania.

Az 1950-ben kiadott Terjed a fény című kötetben huszonhárom vers volt. Ezek közül mindössze három került be a költő verseinek gyűjteményes kiadásába. 1955-ben már a Katonai Kiadó adta ki újabb versgyűjteményét Három hét egy esztendő címmel. Ez egy verses útinapló volt, amelyet egy Szovjetunióba tett utazás során készített. A kötetben található tizennyolc vers közül mindössze három került be a húsz év múlva is vállalható versek közé – pontosabban két és fél, mivel az egyik, hat oldal hosszúságú versből csak fél oldalt tartott a költő megőrzésre méltónak. A két kötet negyvenegy verséből tehát mindössze hat olvasható az 1970-es években megjelent gyűjteményes kiadásban. Vajon mennyire pontos képet alkothat magának az utókor a költő művészi tevékenységéről?

A múlt és a költői életmű újraírásának negyedik fokozata még ennél is radikálisabb: egész köteteket is ki lehet törölni az utókor emlékezetéből. Devecseri Gábor 1951-ben egy hosszú elbeszélő költeményt jelentetett meg önálló kötetben, Önkéntes határőr címmel. A költemény azt mutatja be, hogy a déli határon keresztül „titoista” ügynök hatol be hazánkba, de egy bátor parasztlány felismeri, elszalad a közeli határőrségre, s a katonák letartóztatják az ellenséges ügynököt. E hosszú költeménynek még csak a részletei sem kerültek be a költő későbbi verses műveinek gyűjteményes kiadásaiba.

A taktika bevált. A nyomokat sikerült elsöpörni, az utókor valóban nem tud ezekről a kötetekről. Az 1950-es évek első felében a verseskönyvek többségét rossz minőségű, kemény, könnyen töredező papírra nyomták. Ezért a kötetek szétesnek, és a könyvtárak sorra kiselejtezik valamennyit. A könyvtárosok csak azt látják, hogy a szerzőktől újabb, jobb kiadású, vaskosabb, gyűjteményes verseskönyvek jelennek meg, ezért látszólag semmi okuk e régi, rossz minőségű kötetek megőrzésére. Aki pedig megveszi a költő verseinek gyűjteményes, új kiadásait, nem tudhatja, hogy milyen sok régi vers maradt ki belőlük. Ha megnézzük az interneten is olvasható Magyar életrajzi lexikon szócikkét Devecseri Gáborról, a költő három említett kötete közül csak egyet találhatunk meg, a Terjed a fény címűt. Ha viszont fellapozzuk a legújabb magyar nagylexikont, a három kötet közül egyetlenegyet sem sorolnak fel a költő pályafutását ismertető szócikk végén. Ezek a verseskötetek a magyar olvasók többsége számára egyszerűen nem léteznek.

Veres Péter

A múlt és az életmű átírásának azonban még ennél is van egy radikálisabb fokozata. A legsikeresebb megoldás magának a múltnak a teljes átírása, az az eljárás, amellyel az író egészen új életrajzot teremt magának. Közép-Európa országaiban több írónak is sikerült cinkosból áldozattá válnia az utókor szemében, amikor meg tudja győzni önmagát, családtagjait, barátait és tisztelőit, hogy nem kiszolgálta a sztálinista rendszert, hanem harcolt ellene, és a rendszer üldözöttjének tekinthető. Veres Péter (1897–1970) is ilyen író volt. Szegény paraszti családból származott, s első, színvonalas írásaiban ennek a szinte ismeretlen rétegnek, az alföldi bérmunkából élő parasztságnak a helyzetét mutatta be. Valahogy sikerült meggyőznie mind önmagát, mind környezetét arról, hogy amit mond, az nem egyetlen, gyarló és tévedésekre képes ember vitatható véleménye, hanem a Magyar Paraszt kinyilatkoztatása. Így írt önmagáról: „Nincs senki a parasztok között, aki a gondolkodás útján messzebb hatolt volna, mint én, de különösen nincs senki, aki annyira parasztnak maradt volna, mint én.” Mélyen meg volt győződve róla, hogy neki mindig igaza van, hiszen „a világnézet több mint a tudomány… A polgári író ezt nem érti meg. A parasztnak azonban mély és ősi világnézete van.”

A Magyar Kommunista Párt igen ügyesen használta ki Veres Péter népszerűségét. 1945-től haláláig országgyűlési képviselő volt, honvédelmi miniszterré is kinevezték egy rövid időre (1947–1948), majd a Magyar Írók Szövetségének elnöke lett (1954–1956). Igen sok regényben és novellában dicsőítette a kolhozrendszert, egy olyan korszakban, amikor a magyar parasztságot kifosztották, megalázták és megfélemlítették. A legkülönösebb azonban az a tény, hogy sikerült meggyőznie honfitársainak egy részét arról, hogy a sztálinistákkal való legszorosabb együttműködés idején is valahogy hű maradt a magyar néphez. Utakat, iskolákat, gimnáziumokat kereszteltek el róla, s ezek nevét a magyarországi rendszerváltás után sem változtatták meg. Mivel magyarázhatjuk, hogy mind a politikai baloldal, mind a kommunistaellenességet hangoztató jobboldal tisztelettel emlegeti a nevét? Egyrészt azzal, hogy műveit ma már senki sem olvassa, így aztán nem derülhet ki ezek mélységes sematizmusa. Másrészt pedig gondolkodásmódjának polgárellenes, városellenes, modernizációellenes – sőt, mondjuk ki: demokráciaellenes jellegével. Veres Péternek sikerült meggyőznie környezetét arról, hogy ő azonos a néppel, a nemzettel és a magyarsággal, ezért azt is megmondhatja honfitársainak, hogyan kell élniük. Ezt pedig igen sokan szívesen megtennék a mai Magyarországon is, mind a jobboldalon, mind a baloldalon.

Amikor 2002-ben megjelent egy emlékkönyv Veres Péterről, fenntartásaimnak egy recenzióban adtam hangot. Az író fia, Veres István egy rendkívül felháborodott hangvételű levelet írt a hetilapnak, amelyben a cikkem megjelent. Hosszú írása igen érdekes dokumentum, mert viszonylag pontosan kiolvasható belőle, hogyan emlékszik vissza az író családja arra, milyen szerepet játszott Veres Péter. 

Veres István azt írta, hogy apjától távol állott minden hatalomvágy, ezért nem szívesen vállalta, amikor 1945 után megválasztották mind a Nemzeti Parasztpárt elnökévé, mind az Országos Földbirtokrendező Tanács elnökévé. A hadügyminiszteri rangot pedig kizárólag azért fogadta el, mert belpolitikai válság alakult volna ki, ha ezt nem teszi meg. „Apám soha nem volt Rákosi kormányában miniszter – írta Veres István –, ő az utolsó demokratikus koalíciós, Dinnyés Lajos vezette kormányban előbb építési és közmunkaügyi, majd honvédelmi miniszter volt.” Ez már két elnöki és két miniszteri rang, elég szép teljesítmény egy olyan személy részéről, akiben „semmiféle hatalomvágy nem volt”. Dinnyés Lajos kormányának (1947. május – 1948. december) összeállításában természetesen döntő szava volt Rákosi Mátyásnak, a Magyar Kommunista Párt vezetőjének, akkor is, ha nem ő maga vezette azt. Ami pedig a Dinnyés-kormányt illeti, csak azért alakulhatott meg, mert a szovjet hatóságokkal együttműködő magyar rendőrség hamis vádakkal emigrálásra kényszerítette Magyarország törvényes miniszterelnökét, Nagy Ferencet. E kormány hűen végrehajtotta Sztálin valamennyi kívánságát: távol maradt a Marshall-tervtől, elfogadta a kommunisták választási csalását, kitelepítette a német nemzetiségű állampolgárokat, hozzálátott a többpártrendszer felszámolásához, és felállította az Államvédelmi Hatóságot. Ez lenne a demokratikus kormányzat?

Veres János azt is megírta, hogy apja ellen háromszor kíséreltek meg merényletet minisztersége idején. Egyszer leégett egy vadászház, amelyben Veres Péter tartózkodott, egyszer zárlatos lett a telefonjának a zsinórja, egyszer pedig megmozdult mögötte egy kép a falon az országgyűlésben. Nekem úgy tűnik, a sztálinista titkosrendőrségnek ezeknél hatékonyabb módszerei is voltak – az incidensek azonban arra megfelelőek voltak, hogy Veres Péter ne a rendszer cinkosának, hanem üldözöttjének tekintse magát. Az 1950-es években ez az állítólagos gyilkos szándék minden bizonnyal mérséklődött, mert Veres Péter a Magyar Írók Szövetségének elnöke lett (1954–1956), és megkapta a legtekintélyesebb állami kitüntetést, a Kossuth-díjat. 1949 és 1956 között mindössze hat író kapta meg kétszer ezt a díjat – Veres Péter köztük volt. Az író fia szerint ezt apja nem a kommunistáktól, hanem az államfőtől kapta, és az összeg igen alacsony volt. Valójában 1950-ben és 1952-ben kizárólag a kommunista vezetés egyetértésével lehetett ilyen díjat adományozni. A Kossuth-díj összege pedig 20 000 forint volt, egy olyan korszakban, amikor a magyar családoknak csak 20%-a rendelkezett 900 forint feletti egy főre eső havi jövedelemmel. 

Az író és családja szerint Veres Péter áldozat volt az 1950-es években – valójában még 1955-ben is fekete Buickkal (és nyilván sofőrrel) járta az országot, ha utazni támadt kedve. Az író fia szerint 1956 után apja könyveit kivonták a könyvtárakból – valójában megindították életművének kiadását. Az 1970-es években pedig hozzákezdtek a magyar klasszikus írók legfontosabb műveinek reprezentatív kiadásához, s a Magyar Remekírók sorozat negyedik kötete Veres Péter írásainak válogatott gyűjteménye volt. 

Mindennek ellenére Veres Péter családtagjai és hívei minden jel szerint máig meg vannak győződve róla, hogy a kétszeres Kossuth-díjas író, aki 1956 után is országgyűlési képviselő maradhatott, aki 1968-ban a Hazafias Népfront nevű szervezet elnökségének tagja lett, s aki repülőgépeken járhatott külföldi konferenciákra, amikor mások útlevelet sem kaptak, nem a kommunista rendszer kiszolgálója volt, hanem afféle üldözött ellenálló, akinek még az élete is többször veszélyben forgott. 

A múlt átírása mindhárom író esetében tökéletesen sikerült. Amikor egy tudományos könyvtárban e cikk megírásának szándékával Nagy László köteteit kértem el, a kedves és segítőkész könyvtároshölgy határozottan megkért, hogy Nagy Lászlót hagyjam békén, hiszen milyen szép verseket írt. Amikor pedig említett cikkemben ismertettem Veres Péterrel kapcsolatos véleményemet, az író családja mocskolódónak nevezett, és jogi következményekkel fenyegetett. Újabb tanulmányok nem készülnek a felsorolt írókról, életrajzukat senki sem szándékozik megírni. Igaz, műveiket sem olvassák már. A magyar társadalomnak tiszteletre méltó hősökre, zengő szavú költőkre és bölcs prózaírókra van szüksége – s minden jel szerint az sem zavarja, ha ezeket csak a múlt teljes átírásának árán találhatja meg a közelmúlt alkotóinak körében.