A „Nagy Egyesülés” – Rubicon-est

1918. december 1-jén Gyulafehérváron tartották meg azt a román nagygyűlést, amelynek határozata szerint a Magyar Királyság keleti területei, beleértve a történelmi Erdélyt, „egyesülnek” a Román Királysággal. Az esemény centenáriumi ünnepségén, Gyulafehérváron egyedüli magyarként résztvevő Margittai Gábor és felesége, Major Anita filmet készített az eseményről, szóra bírva az emlékezőket, ünneplőket, történészeket és politikusokat. A 2025. december 2-án a Premier Kultcaféban tartott teltházas Rubicon-esten az általuk készített dokumentumfilm levetítése előtt és után Nánay Mihály beszélgetett Margittai Gáborral, a Magyar Összetartozás Intézet igazgatójával az alkotásról, valamint a román–magyar kapcsolatok alakulásáról és más emlékezetpolitikai kérdésekről.

(Varga Dániel beszámolója a december 2-án tartott Rubicon-estről)

Az 1918. őszén bomlásnak indult Osztrák–Magyar Monarchia különböző szegleteiben nemzetgyűlések szerveződtek, amelyek közül kiemelkedett a gyulafehérvári román nemzetgyűlés. Margittai szerint érdemes vizsgálni a gyűlést megelőző napokat, heteket, illetve az egyszerű emberek vélekedését is. A magyarság számára apokaliptikus időszak volt ez: özönlöttek az országba a külföldi csapatok, nem éppen békésen viselkedve; rengeteg fosztogatásra került sor, káosz uralkodott. Az emberek ekkor döbbentek rá arra, hogy nemcsak az Osztrák–Magyar Monarchia omlik össze éppen, hanem a történelmi Magyarország is szétesik. Gyulafehérvár az események egyik fókuszpontja volt, és az erdélyi magyarság úgy gondol erre az időre, mint amikor kifordult a világ a sarkából. 

Felmerülhet a kérdés, hogy miért Gyulafehérváron tartották a gyűlést, hiszen például Balázsfalvát vagy akár a szász többségű Nagyszebent is inkább lehetett román városnak tekinteni. A válasz a szimbolikában keresendő: a történelem folyamán általában aki Gyulafehérvárt birtokolta, azé volt Erdély is. 1599-ben ide tört be Vitéz Mihály is, akit a román történelem az első nagy egyesítőként tart számon. Az sem mellékes, hogy jelentős ókori romok találhatók a településen, ami a dák–római–román kontinuitás elmélete folytán különösen fontos a románok számára. Ezen felül Gyulafehérvár fontos vasúti csomópont volt, és az sem hagyható figyelmen kívül, hogy – bár a város lakosságának kevesebb mint a fele volt román – az egész vármegyében túlnyomó többséget alkottak.

A románok számára a hihetetlen sikerek időszaka volt ez: ugyanis a háború elején úgy számoltak, hogy ha az antant oldalán lépnek be a háborúba, megszerezhetik Erdélyt, míg ha a központi hatalmak oldalán, övék lehet Besszarábia. Ami végül bekövetkezett, azzal előre senki sem számolt, azaz hogy sikerül minden románlakta területet egyesíteni, és így létrejöhetett „Nagy-Románia”. Pedig 1916-ban még úgy tűnt, rosszul választottak, hiszen a központi hatalmak csapatai Bukarestet is elfoglalták, ám azzal, hogy 1918-ban, az utolsó pillanatban újra beléptek a háborúba, ügyes döntést hoztak.

A december elsejei nemzetgyűlésen 50-60 ezer román vehetett részt. A magyar hatóságok sok gesztust tettek a románok felé: például a helyi közintézményekben szállásolták el őket, és a MÁV is térítésmentes különvonatokkal segédkezett a résztvevők szállításában. Károlyi Mihály hitt a teljesítési politika sikerében: véleménye szerint Magyarország akkor járhat a legjobban, ha ilyen és ehhez hasonló lépéseket téve jó pontokat szerez az antantnál. Végül a helyi tiszti kaszinóban hirdették ki a gyulafehérvári pontokat, amelyek szerint a Magyar Királyság területén élő románok (tehát nem csak az erdélyiek) örömmel, közfelkiáltással csatlakoznak a Román Királysághoz. Arról is döntés született – amit később nem tartottak be –, hogy az Erdélyben élő nemzetiségek autonómiáját, nyelvhasználati jogát garantálni fogják. 

Hogy kik nem vettek részt a gyűlésen? Erdély nem román népességének a képviselői; azaz nem jelentek meg a magyarok, a székelyek vagy éppen a szászok sem. A magyarok 1918. december 22-én, Kolozsváron tartottak egy a gyulafehérvárihoz mérhető  nagygyűlést, amely kimondta, hogy nem akarnak Romániához tartozni. Ennek az eseménynek a történelmi hatása azonban elenyésző volt.

Margittai a film „kulisszatitkairól” is mesélt: a forgatás során nem viselkedtek feltűnően, inkább igyekeztek beilleszkedni, elvegyülni az ünneplők között. Nem utazott ki nagy stáb, a feleségével kettesben forgatott. Annak ellenére szívesen látták őket, hogy elég hamar kiderült, ők magyarok és nem románok. A forgatópáros arra számított, hogy a résztvevők nagyon ellenségesek lesznek majd velük, de legnagyobb csodálkozásukra a románok barátságosan fogadták őket, és bárhová mehettek, ahová csak akartak. Ráadásul az egyik „kőkeményen a román szempontokat érvényesítő történész” később eljött a „magyarok oroszlánbarlangjába”, Budapestre, az elkészült dokumentumfilm vetítésére.

Végül Nánay Mihály arról kérdezte Margittai Gábor, hogy hol tart a román emlékezetpolitika, sikerült-e eltávolodni a korábbi nacionalista-kommunista, Ceaușescu-féle narratívától. A válasz szerint lényegében nem; a román történelmi emlékezetben ma is elképesztő „mitologizálás” érzékelhető, sokan még mindig az ókori kapcsolatokat bizonygatják, illetve felemlegetik, hogy a román haza a Tiszától egészen a Dnyeperig terjed. Az erdélyi magyarok manapság is érzékelik a nyomást, a románok gyakorta az orruk alá dörgölik, hogy ők „bozgorok”, azaz nincs is hazájuk. Továbbra is megjelennek szélsőséges „alapmotívumok” a román (és szláv) emlékezetpolitikában: például, hogy a magyarok igazából mongolok, akik megérkezve eltörölték az ősi szláv és román kultúrát, később pedig a nemzetiségeket brutális módon elnyomták. Összefoglalóan: nem meglepő módon még mindig nagyon durva emlékezetpolitikai törésvonalak érzékelhetők a magyar és a román narratíva között.