A rendi Magyarország országgyűlési választásai

Ma Magyarországon minden nagykorú állampolgár szabadon szavazhat – de ez nem mindig volt így. A választójog évszázadokon át szűk kiváltság maradt, és csak fokozatosan, sokszor küzdelmek árán vált egyre szélesebb kör jogává. Magyarország politikatörténete három nagy korszakra osztható. Az Árpád-korban az uralkodók szinte korlátlan hatalmat gyakoroltak: a személyes királyság idején csupán az erkölcs és a vallás szabhatott gátat akaratuknak. Később azonban a nemesség, a rendek kiharcolták a hatalom megosztását, és létrejött a rendi dualizmus rendszere, amelyben a király és a rendek együtt hoztak törvényt. A harmadik fordulópontot 1848 hozta: az áprilisi törvények bevezették a népképviseletet, megteremtve ezzel a modern magyar választójog alapjait. A rendszerváltásig tartó évszázad alatt ez a jog – kisebb-nagyobb visszalépésekkel – folyamatosan bővült, mígnem 1990-ben elérte demokratikus teljességét.

Ez az írás a rendi kor választásait vizsgálja. A rendi dualizmus évszázadaiban a király és a rendek közösen kormányozták az országot, a hatalommegosztás legfőbb színtere az országgyűlés, vagyis a diéta volt. A választójog ebben a korban nem modern alapjog volt, hanem rendi kiváltság: a politizálás a nemesség, az egyházi képviselők és a szabad királyi városok polgárainak privilégiuma maradt.

A kétkamarás diéta

A 15. századra kétkamarás diéta alakult ki. A felsőtáblán az országos és udvari főméltóságok, a bárók és a főpapok személyesen vehettek részt – ezt a jogot hamarosan a köznemesek is kivívták maguknak, bár a szegényebb nemesekre egyre nagyobb anyagi terhet rótt az országgyűlésen való megjelenés. A szabad királyi városok kezdettől fogva követek útján képviseltették magukat; a köznemesek körében ez a gyakorlat csak bő száz évvel később vált általánossá, és a követküldés fokozatosan a törvényhatóságok feladatává vált. Így a választójog és a követküldés az alsótáblát érintette.

A felsőtáblán a főrendek személyesen vettek részt: nem választás, hanem születésüknek, tisztségüknek vagy kinevezésüknek – főpapok esetében felszentelésüknek – köszönhetően kaptak meghívót. Egyetlen kivétel akadt: Horvátország követet delegált a felsőtáblára. Az alsótáblai követek ezzel szemben az őket megválasztó törvényhatóságokat képviselték. Egységes választójogi törvény nem létezett: az eljárást mindenütt a helyi szokásjog szabályozta. Nem meglepő tehát, hogy a többtucatnyi szabad királyi város sokféle, egymástól eltérő választási rendet alkalmazott.

A városok, az alsópapság és a kiváltságolt területek

A városokban nem volt általános szavazati jog. A polgárjog nem aktív szavazati jogot, hanem csupán választhatóságot jelentett: a polgárok közül kerültek ki a belső tanács (magistratus, senatus) és a külső tanács (electa communitas) tagjai. A külső tanács ráadásul nem is választott testület volt – tagjait maga nevezte ki, gyakran a belső tanács javaslatára. Az országgyűlési követet hol az egyik, hol a másik testület – vagy éppen mindkettő együtt – jelölte ki, így a követválasztás egy szűk elit kezében összpontosult. Ráadásul a bécsi kormányzat is beleszólhatott: a kamara által kiküldött biztosok engedélye nélkül sem választást, sem tisztújítást nem lehetett tartani. A nemesség nem véletlenül tartotta fenn a városokat sújtó aránytalan képviseletet: az alsótáblán összesen egyetlen szavazattal rendelkező városok megbízottja nem a polgárságot, hanem a városok szűk elitjét és főként a kormány érdekeit képviselte.

Az alsópapság szintén követek útján képviseltette magát az alsótáblán. A káptalanokat és szerzetesi konventeket általában rendi elöljáróik képviselték, akiket jogi és világi felkészültségük alapján jelöltek ki erre a feladatra.

Követküldési joggal rendelkeztek a kiváltságolt területek is. A jászkun és a szabad hajdú kerületekben azok bírtak politikai jogokkal, akik valamikor megváltották szabadságukat (redemptio), illetve ezek leszármazottjai – ők egyfajta helyi előkelőkként vehettek részt a közéletben.

A nemesség szavazati joga

Az alsótáblát a nemesi vármegye köznemessége uralta. A megye közgyűlésén (congregatio generalis) minden felnőtt nemes férfi szavazhatott, aki a megyében lakott vagy ott birtokkal rendelkezett – vagyoni, műveltségi vagy egyéb cenzus nélkül. Még a fő- és viceispánok sem kaptak javaslattételi jogot. De jure tehát minden nemes egyenlő volt; a gyakorlatban azonban a vármegye befolyásos emberei és ügyes szónokai jóval nagyobb eséllyel pályáztak a követi megbízásra, mint szerényebb társaik. A 18. század végén mintegy 120-130 ezer nemes rendelkezett szavazati joggal, de közülük sokan nem éltek ezzel. A szegényebb kisnemesek – akik sokszor paraszti sorban éltek, nemesi levelükön (armálison) kívül nem volt egyebük, legfeljebb egy telekkel rendelkeztek – nem engedhették meg maguknak, hogy napokra kiessenek a munkából. Esetenként maguk is napszámba kényszerültek vagy kisiparosként dolgoztak. Ők, az úgynevezett kurialisták és aramlisták, gyakran községenként közös követet küldtek a vármegyei gyűlésbe, aki egyetlen szavazattal képviselte valamennyiüket. 

A szavazati korhatár megyénként eltért: volt, ahol a nemesi felkelés hadkötelezettségéhez igazodtak, másutt az apai hatalomból kilépő, saját lábra álló férfiak jutottak szavazati joghoz. Ez egy helyütt a 16–18., másutt a 20–21. életév betöltését jelentette. Az sem volt feltétel, hogy valaki ténylegesen a megyében éljen – elegendő volt ott birtokot felmutatni. Ezek a „bebíró” nemesek több megye szavazásán is részt vehettek, sőt, szokás volt a szomszédos vármegye egy küldöttségét is meghívni, amely – a voksolási rend sajátosságai miatt – sikeresen befolyásolhatta a választásokat.

A 19. századra éles vitát váltott ki, hogy a jómódú értelmiségiek, az úgynevezett honoratiorok is meghívót kaphattak a közgyűlésre. A „toll nemességének” tagjai – orvosok, jogászok, tanárok – ugyanis a nemesekével azonos terheket viseltek: fizették a hadisegélyeket, hozzájárultak a nemesi felkelés költségeihez. A megye ezért kénytelen volt politikai jogokat is biztosítani számukra. Ugyancsak közvetett képviselethez jutottak azok az őzvegy nők, akik nem házasodtak újra, s maguk gyakorolták a családfői jogokat. 

A választások lefolyása

A választásokat hosszas kampány előzte meg, amelynek legfőbb eszköze a korteskedés volt. A jelölt „vezérkara” bejárta a vidéket, szavazásra buzdítva a nemeseket – ez nem kis munka volt, hiszen minden megye egyetlen választókerületet alkotott, és a szavazatokat csak a megyeszékhelyen lehetett leadni, így a nagy földrajzi távolságok és a mocsarak, puszták, hegyek jelentette nehézségek komoly feladatot róttak a kampánycsapatra. A főkortes feladata volt a szavazók meggyőzése, összegyűjtése, szállítása és a szavazás napjáig való együtt tartása.

A kampányfőnök feladata nélkülözhetetlen volt: a támogatókat begyűjtötték, kocsikra ültették, és karavánszerű menetben vonultak a vármegyeszékhelyre, ahol előre berendezett kortestanyán szállásolták el őket; ott tartották egyben a csapatot. Kosztot, kvártélyt kaptak, cigányzenére kortesnótákat tanultak, és színes tollal a kalapjukon különböztették meg magukat az ellentábortól. A fegyverviselés ugyan tilos volt, de a nemesi viselet részeként sokan mégis kardot kötöttek az oldalukra.

A szavazás napja igazi csatára emlékeztetett – nem véletlenül emlegették „hadjáratként”. Mindkét tábor igyekezett minél közelebb férkőzni a voksolás helyszínéhez. A felbőszített tömegek kalapjukat és kardjukat lengetve kiabálták túl egymást. A szavazás menetét nem szabályozta egységes országos törvény: minden vármegye saját szokásai szerint járt el. A kormányzat ugyan megpróbált beleszólni – a király által kinevezett főispán névlegesen jelölhetett –, de ez a gyakorlatban többnyire csupán a közakarat formai jóváhagyását jelentette. A közgyűlés megnyitása után választási bizottságot alakítottak. Szokás szerint először közfelkiáltással szavaztak. A főispán megkérdezte, kit támogatnak az első, illetve a második követnek. Ha a tömeg akarata közfelkiáltással nem volt egyértelműen megállapítható, számszerű szavazást rendeltek el – ilyenkor a táborokat szétválasztották és megszámlálták, vagy egyenként nyilatkoztatták a jogosultakat.

A titkos szavazás gondolata ugyan korán felvetődött, de a nemesség körében a széles körű írástudatlanság meghiúsította a bevezetését. Születtek ugyan ötletek – színes golyók, kövek vagy rekeszes ládák használatára –, ám a nemesség ragaszkodott a hagyományos közfelkiáltáshoz. A végső jegyzőkönyvek rendszerint csak a szavazás tényét és eredményét rögzítették, a lebonyolítás részleteit nem.

A rendi választási rendszer tele volt feszültségekkel: a korteskedés, a lakomák, a visszaélések és a nyílt szavazások rendszeresen vitát szültek. Nemegyszer előfordult, hogy a megválasztott követ visszautasította a tevékenységét megkötő követutasítást. Mindezt az 1848. évi áprilisi törvények söpörték el: a népképviseleti parlament bevezetésével a kötött mandátumú követek helyét szabad mandátumú, választott képviselők vették át – és ezzel egy több évszázados rendszer ért véget, s egyben kezdetét vette a modern demokrácia lassú kibontakozása.