A szociális piacgazdaság fundamentuma; versengő vegyes gazdaság

I. rész

Fölöttébb személyes írást vesz kezébe a kedves olvasó. A szerző ugyanis aktív szereplőként és cselekvőként, később a folyamatok alakítójaként végigélte, végigdolgozta a „létező szocializmus” (akkoriban ezt a becenevet adták az orosz típusú kommunizmusnak) lassú agóniájának évtizedeit és az annak véget vető alkotmányos forradalom és gyökeres gazdasági-politikai átalakulás első időszakát. Ez utóbbit a folyamatok részbeni megálmodójaként, programalkotóként, a törvényhozás és a végrehajtó kormány felelős tagjaként. Ezért se tudományos cikket, se anekdotázást ne várjon az olvasó. Sokkal inkább a személyes benyomások és emlékek tükröződésének leírását. 

De kezdjük az elején, a Paul Gauguin-kép címének első kérdésével: honnan jövünk? Honnan és hogyan érkezünk a rendszerváltoztatás kezdeteihez? S miért a magán-, illetve vegyes tulajdoni alapú, nyitott versenygazdaság az átalakítás és átalakulás folyamatának döntő momentuma? 

A tákolmány összeomlik

Vissza kell menni ʼ56-hoz. A lelkesültséget és reményt követő orosz agresszió, majd kádári véres megtorlás biztosan dermedtséget okozott a néplélekben. A magyar valóság a hatvanas évektől a nyolcvanas évek legvégéig fásultan viselte és eltűrte a szocialista hazugság társadalmi-gazdasági rendszerének húzd meg, ereszd meg játszmáit. Ezt a létező, látszatokra épülő társadalmi-gazdasági valóságot hívom tákolmánynak. Nem szilárd talajon, jó elemekből állt ez a világ, hanem lavírozásokból. 

Ezek három színpadon játszódtak. 

A szovjet rendszer fenntartóit a Kremlben folyamatosan biztosítani kellett arról, hogy a magyarok nyugton maradnak és nem gyújtják föl újra a „béketábort”. El kellett velük hitetni, hogy bizonyos sajátos megoldások, engedmények szükségesek a csendesség megőrzéséhez. 

A világ fejlett részének el kellett játszani, hogy Magyarország „más”, liberálisabb és szabadabb, mint a többi táborlakó, pláne ahhoz képest, amilyen a táborőr hatalom. Sőt, úgy tettek, mintha a magyar rendszer működőképesen össze tudná hangolni a szovjet típusú gazdasági berendezkedést (a KGST-tagsággal együtt) azzal, hogy lépéseket tesz a piaci megoldások felé. S ebben még az is lehetséges volt, hogy a hetvenes évek elejétől az Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezmény (GATT) részese lettünk, hogy az évtized első felétől a forrásbőségben hiteleket vegyünk fel a „modernizációhoz” (s ezzel végleges adósságcsapdába kerüljünk, de ez később derült csak ki), és hogy a nyolcvanas évektől az IMF és a Világbank is természetes partnernek tekintett bennünket.

Itthon pedig azt kellett a magyar népességnek eljátszani, sőt beadni, hogy ez a lehető legjobb létező szocializmus, hogy ez a „vidám barakk” a táborban, s jobban tesszük, ha nem ugrálunk, mert kivételes a helyzetünk. 

S ez az előadás látszólag jól is ment évtizedeken át, mindaddig, amig a világpolitikai és világgazdasági átrendeződés földrengésszerű hatása a nyolcvanas évek végétől ránk nem omlasztotta a vidám barakk falait és tetejét. Mert a nyolcvanas évek utolsó évére valódi összeomlás következett be, ami megnyitotta az utat a rendszerváltoztatás folyamata előtt. Ezt azért kell egyszerűen kijelenteni, sokszor elmondani és állandóan visszatérni rá, mert ma is sokakban él az a totális tévhit, hogy minden baj a rendszerváltoztatás miatt ért bennünket, s lett minden nagyon nehéz, bizonytalan és kiszámíthatatlan. Ez utóbbi is a nagy hazugság része, mintegy szerves folytatása más terepen és más eszközökkel annak az ámításnak, ami nálunk a kádári „konszolidációtól” kezdve lassan három nemzedék mindennapjait befolyásolja.

Mi is omlott ránk a nyolcvanas évek végére? 

Először is az adóssághegy

A húszmilliárd dollárt meghaladó adósságállomány nem hozott modernizációt, sőt forrástöbbletet sem. Egyes kutatásokban kimutatták, hogy az állomány 90%-a az adósságszolgálatot, nem a gazdaság felzárkózását szolgálta. Az ország a fizetésképtelenség közvetlen határára került.

Másodszor a KGST egész épülete

Tudni kell, hogy 1947-ben orosz nyomásra visszautasítottuk a Marshall-segélyt, amelynek segítségével egyébként már 1953-ra újjáépült Európa nyugati felének gazdasága. Helyette mi ʼ49-től a „Közös Gazdasági Sikertelenség Tanácsának” (én így hívtam a KGST-t) lettünk a tagjai. Ez pedig egy olyan politikai célzatú gazdasági fogolytábor volt, amelyet az orosz érdekek szerint rendeztek be. Autarkiára törekedve, bartellkapcsolatokra építve, konvertibilis elszámolások hiányában, a világpiaci ár, tőke és technológiai folyamatoktól elszakítva teremtett a KGST-környezet mélyen versenyképtelen gazdasági szerkezetet, ami elhozta a kölcsönös fizetésképtelenséget. A kilencvenes évek legelejére sok ágazat és alágazat termékeit nem volt kinek eladni, mert a Kelet nem tudott fizetni, a Nyugatnak pedig az a minőség, ami a Keletnek még jó volt, nem kellett.

Harmadszor a belső és külső gazdaság kudarcos valósága

A fenti ok miatt (tehát hogy a magyar termékek sokaságának nem volt fizetésképes vevője) egyik napról a másikra nyilvánvalóvá vált, ami addig rejtve maradt: a termékek, a gyártási technológiák nem versenyképesek, nem eladhatók, szűkült a termelés, visszaesett az export, kisebb lett a nemzeti jövedelem, hatalmas munkanélküliség alakult ki, az infláció az egekbe szökött és különösen az energia- és üzemanyagárak világpiaci szintre állítása még a társadalmi békét is veszélyeztette. Amit addig nagy értéknek véltünk, arról kiderült, hogy alig van értéke, más szóval a nemzeti gazdaság reálszférája hirtelen leértékelődött.

Negyedszer a reformkísérletek kudarca

Bár kétségtelen, hogy már a hatvanas évektől volt néhány kezdeményezés a piacosabb rendszerek óvatos alkalmazására, kiderült, hogy ezek egyike sem segítette elő működőképes, fenntartható és eredményes gazdaság kialakulását. Nem tudott szervesen fejlődni a ʼ68-as „új mechanizmus”. A hetvenes évek „melléküzemágai” szűk körben hatottak. A nyolcvanas évek első felének gebin-, gmk- és szerződéses üzemeltetéshez kapcsolódó mozgalmai inkább feszültségoldók voltak, mint strukturális átalakítások. A vállalati önigazgatás modellje a nyolcvanas évek közepétől zsákutcának bizonyult. Aztán a nyolcvanas évek legvégének lépései, a teljesen tőkehiányos kétszintű bankrendszer létrehozása, az adórendszer gyökeres átalakítása, a társasági törvény és törvényi szabályozás nélkül megkezdett állami vállalati átalakítások és „zászlóshajók” eladása már 1990 előtt és a spontán privatizáció” olyan mértékben rombolták a közbizalmat, ami máig hat és a társadalom egész szövetének sérülését hordozza. 

Ötödször a gazdasági, társadalmi és politikai rendszer tarthatatlansága

E téren mindennek a változása szükségessé vált. Amit a legkevésbé tartottunk elképzelhetőnek néhány évvel 1990 előtt, a legnehezebb változás ment a legkönnyebben. Ez pedig nem volt más, mint az egypárti diktatúra leváltása s helyette egy többpárti parlamentáris demokrácia, a jogállam alapjainak lerakása. De a gazdaság új alapokra helyezése évtizedeket vesz igénybe, a társadalmi egyetértés és együttműködés pedig nemhogy erősödött volna, hanem folyamatosan, máig romlott. S ami még az unokáinknak is gondot fog jelenteni, a magyar gazdaság tőkehiánya, az „önmagamért én vagyok felelős” polgári magatartás gyengesége és talajvesztettsége, a hirtelen felgyorsult társadalmi szétszakadási jelenségek, az emberek egészségügyi és mentális állapota – ez végső soron annak a rendszernek a máig, sőt a jövőre ható öröksége, amit széles körben nosztalgiával emlegetnek ma is. 

Összefoglalva azt mondhatjuk, az 1990 májusában megalakult, Antall József miniszterelnök vezette kormány – az MDF–FKGP–KDNP koalíció – a szociális piacgazdaság megteremtésére törekedett, s a privatizációt a gazdasági rendszerváltozás véghezvitele szempontjából az egyik legfontosabb eszköznek tekintette. A demokratikus Magyarország, az új kormány rossz szerkezetű, válságban lévő gazdaságot örökölt: mintegy 30-40%-ban felszámolásra, teljes egészében modernizációra szoruló ipart, több százezer fős, kapun belüli munkanélküliséget, alacsony termelékenységet, általános forrás- (tőke-)hiányban szenvedő gazdaságot, leromlott bankokat, túlfoglalkoztatott, sokszor igénytelen termékeket előállító élelmiszer-gazdaságot, korszerűtlen, kiépítetlen, szűk kapacitású infrastruktúrát, összeomló keleti piacokat – ahová korábban a külkereskedelem 50%-a irányult –, hatalmas, 21 milliárd dolláros külföldi adósságot, mindössze 600 millió dolláros valutatartalékot, gyorsuló inflációt, tetemes államadósságot. S ebből kellett a békét, stabilitást, fenntartható gazdaságot megalapozni.

Az irány a szociális piacgazdaság

Ténykérdés, hogy Antall Józsefet, pártját és kormányát kivéve semelyik erőcsoport sem rendelkezett koherens és átfogó koncepcióval a piacgazdasági átmenetről. Antall a szociális piacgazdaság modelljét már az MDF első kongresszusán meghirdette. Megjegyzem, hogy valószínűleg ezért nem választották be az első elnökségbe – hiszen egyrészt alig volt ember, aki hallott volna a szociális piacgazdaság mibenlétéről, másrészt zsigeri elutasítás volt jelen a szocialista jelzővel kapcsolatban, és kevesen értették meg, hogy az ismert értelmezéséhez képest ebben a kontextusban egészen mást jelent. 

Elöljáróban szóljunk a modellről, mert a lényege még ma is szinte ismeretlen, annak ellenére, hogy a lisszaboni szerződés is így írja le az európai gazdaság kívánatos irányát és vízióját. A szociális piacgazdaság a modern történelem egyik legsikeresebb gazdasági, politikai és társadalmi modellje volt. A kifejezést a német gazdaság és a német társadalom újjáépítésével kapcsolatos célkitűzések, elméletek és politikák leírására találták ki a nemzetiszocialista rendszer borzalmait és az ország gazdaságának a második világháború alatt bekövetkezett pusztulását követően. 

A szociális piacgazdaság eredeti modelljének fő jellemzői a következőképpen foglalhatók össze.

A piacgazdaság liberális gazdasági és társadalmi modellje – mind a gazdasági hatékonyság, mind a politikai szabadság tekintetében – jobb, mint az államilag irányított modellek, mint amilyen például a szocializmus. A piacgazdaság azonban megfelelő kormányzati politikákat és különösen hatékony szociálpolitikát is igényel. Így a 19. századi (manchesteri) modellt, valamint a 20. század második felében támogatott ultraliberális („libertariánus”) megközelítést mind az eredeti szerzők, mind a szociális piacgazdaság gyakorlói elutasították. A verseny a piacgazdaság fontos dimenziója. A szociális piacgazdaság eredeti modellje azonban elutasítja a „szociáldarwinizmust”. A szociálpolitikának több célja van: a versenyfolyamat veszteseinek támogatása, a piaci mechanizmus politikai elfogadásának ösztönzése, valamint olyan közös feladatok ellátása, amelyeket magánkezdeményezéssel nem lehet megoldani – ezzel a közszolgáltatás a modell részévé válik. 

Az ármechanizmus a piacgazdaság alapvető része. A kormányzati politikák egyik feladata, hogy biztosítsák az árrendszer megfelelő működését, valamint a lehető legkisebb beavatkozással kezeljék a szükséges árellenőrzéseket és árintervenciókat. 

A szociális piacgazdaság nemcsak gazdasági, hanem politikai és társadalmi modell is. Egyik legfontosabb jellemzője annak felismerése, hogy tájékozott és nyílt vitát kell folytatni a kormányok, a piacok és a magángazdaság közötti feladatmegosztásról. Ezért volt fontos elem a munkavállalók, a munkaadók és a kormány közötti háromoldalú egyeztetési mechanizmus azonnali kiépítése – a tripartit modell – Magyarországon. Ez a mechanizmus volt a kerete a legsúlyosabb társadalmi és politikai válság (a taxisblokád) megoldásának is. 

A szociális piacgazdaságban a kis- és középvállalkozások ösztönzése politikai és gazdasági okokból szükséges. 

A monetáris stabilitás a szociális piacgazdaság sikerének kulcsfontosságú feltétele. Az inflációt a gazdasági hatékonyságot és a társadalmi stabilitást egyaránt veszélyeztető tényezőnek tekintik. A szilárd fiskális politika politikai és gazdasági okokból is fontos. A szisztematikus „megszorító politikák” azonban a kormányzati politikák kudarcát jelzik, és a stagnáló vagy csökkenő életszínvonal, valamint a termelésre és termelékenységre nehezedő nyomás veszélyes, ördögi köréhez vezetnek. 

A szociális piacgazdaság általános célkitűzése a fenntartható növekedés, valamint a társadalmi és gazdasági fejlődés mindenki számára. A növekvő termelésből mindenkinek részesülnie kell: a folyamatosan növekvő jövedelmi és vagyoni különbségek a gazdag kevesek és az alsóbb osztályok között alapvetően helytelenek, és a piacgazdaság rossz működésének jelei. A lakosság nagy részének „proletarizálódása” (mai szóval „marginalizálódása”) hozzájárult a kommunizmus és a nemzetiszocializmus felemelkedéséhez. A szociális piacgazdaság célja, hogy megakadályozza a hasonló fejlemények megismétlődését. 

A szociális piacgazdaság nyitott a világ felé. Az export és az import egyaránt növeli a közösség jólétét és a nemzetgazdaság hatékonyságát. A külkereskedelemben azonban éppúgy nem fogadható el a gyilkos verseny, mint a hazai vállalatok között. Az európai és a globális gazdasági integráció üdvözlendő, de a nemzetközi szervezetek túlzott bürokratizálódása veszélyt jelent. A nemzeti döntéshozóknak elegendő mozgástérre van szükségük a felelős politikákhoz, amelyek figyelembe veszik azokat a sajátos körülményeket, amelyekkel foglalkozni kell. A föderalista keretek között el kell ismerni a helyi feltételek és az autonómia fontosságát. 

A szociális piacgazdaság egyik fő erőssége a gazdaság- és szociálpolitika különböző szintjeinek, valamint a gazdaság „makro” és „mikro” szintjeinek összekapcsolása. A didaktikai megközelítés számára ez hátrányt jelent, csakúgy, mint a keynesi elméleten alapuló nemzeti számlák aggregátumai formájában kifejlesztett elemzési eszközök hiánya. 

A szociális piacgazdaságot általában elsősorban szabályalapú rendszerként ismerik. Mégis sok tekintetben rugalmasabbnak és alkalmazkodóbbnak bizonyult, mint néhány konkurens modell. A fő területek, ahol a szociális piacgazdaság tanulságai különösen hasznosak lehetnek, a következők: 1. az egyensúly megtalálása a magánkezdeményezés és a piac, valamint a kormányzati felelősség közötti feladatmegosztásban; 2. az egyensúly megtalálása a verseny, a társadalmi igazságosság és támogatás között; 3. a monopóliumok és a gazdasági hatalommal való visszaélés kezelése; 4. az egyensúly megtalálása a sokszínűség és a konvergencia között; 5. a fenntartható növekedés és a társadalmi fejlődés ösztönzése és 6. az egyensúly megtalálása a nemzeti modellek és szabályok, valamint az európai és globális intézmények és struktúrák között.

A szociális piacgazdaság magánalapú gazdaságot kíván

A sokszínű tulajdonláson és versenyen alapuló szociális piacgazdaság döntő momentuma a magántulajdonon alapuló magánkezdeményezés. A rendszerváltoztatás egészének gazdasági aspektusai közül ezért is kiemelkedik, hogy a döntően állami, illetve a nyolcvanas évek közepétől „önigazgató” tulajdonosi szerkezetből hogyan lehet magángazdasági átmenetet levezényelni. Általánosan elterjedt, hogy az állami vállalatok privatizációja hozza létre a magánalapú gazdaságot, de ez nagyon leegyszerűsítő és a valóság folyamatainak csak egy részét, lehet, kisebb részét tekintetbe vevő vélemény. Mint alább látni fogjuk, folyamatok összetett és egymásra ható arzenálja teremtette meg történelmileg példátlan gyorsasággal a gazdasági berendezkedés, a szociális piacgazdaság alapjait, annak ellenére, hogy olyan terhek és csapdák voltak jelen, amelyek súlyát és nehézségét a különféle szakértői körök mélyen alábecsülték. De mik is voltak ezek? Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül felvillantjuk ezek legkritikusabb elemeit, csak annak érzékeltetésére, mennyire kedvezőtlen volt a tulajdonszerkezeti átalakítás, a magánalapú gazdaság megteremtésének gazdasági, társadalmi környezete. 

Elkerülhetetlen terhek és csapdák

1. Tőkehiány, forráshiány 

Túl azon, hogy az éves nemzeti jövedelmet elérő külső adósság terhelte a piacgazdasági átmenetet, hiányzott a belső forrás a tulajdonszerzéshez, a technikai modernizáció beruházásaihoz, a szerkezet átalakításához, valamint a versenyképes és magas minőségű termékek termeléséhez szükséges korszerűsítéshez. Sem a vállalati szektornak, sem a lakosságnak nem voltak komolyabb felhalmozott forrásai, pláne nem olyan pénztőkéje, amellyel szabadon rendelkezhetett. Ez a tény önmagában csapda, mert a kínálattal szemben álló kereslet a tulajdonlás terén marginális, és a tulajdonosi kör a források hiányában nem tud markáns beruházásokat indítani.

2. A külső segítség, egy új Marshall-terv hiánya

Tény, hogy az 1947-ben meghirdetett, majd 1948–50 között végrehajtott amerikai tőkeinjekció Európa érintett országaiban a háború pusztulása után már három év alatt lehetővé tette a gazdaság talpra állítását. A keleti tömb is háborús veszteségeket szenvedett a hidegháború következményeként, és szükség lett volna egy újjáépítő programra, de ez nem következett be.

3. Adósságcsapda

1990 közepére a magyar gazdaság a fizetésképtelenség határára került. Az adóságkönnyítésre, -elengedésre tett határozott kísérletek és kezdeményezések merev ellenállásra találtak a G7-országok részéről. Az egyoldalú lépés, az adósságszolgálat megszüntetése abszolút irreális és súlyosan káros lépés lett volna. Az adósságterhek eltérően sújtották a volt orosz érdekszféra országait és befolyásolták a fejlődési pályát.

4. Körbetartozás, felszámolások és csődök

Bűvös körbe került a reálgazdaság: a keleti piacok fizetésképtelensége a vállalatok eladósodásához vezetett, ami széles körű körbetartozásban jelentkezett. A nem versenyképes adottságú cégek konszolidációja az állami eladósodottságot drasztikusan megnövelte volna. Piaci alapon csak az volt járható út, hogy a vállalati fizetésképtelenségek rendezésének módját a felszámolási és csődfolyamatok szabályozásával jelöli ki a gazdaságirányítás, annak minden negatív következményével együtt.

5. Tőkehiányos bankrendszer

A kétszintű bankrendszer megteremtése alapvetően úgy történt, hogy az addig a központi banknál lévő, vállalati hitelezésből származó követelésekből lett az új, ágazati logikával összerakott bankok „tőkéje”. Talán nem volt még világos a gazdaságirányítás szereplői előtt, hogy ezek a hitelek széles körben „bedőlnek”, ami a bankoknál nemcsak a hitelezési folyamatot gátolja, hanem bankcsődök lehetőségét is hordozza. Ez azt jelenti, hogy formailag volt ugyan kereskedelmi hitelezést lehetővé tevő bankrendszer, de szabad forrás a biztonságos hitelezéshez igen szűk körben volt jelen.

6. Az önigazgató vállalati forma

Az 1980-as évek közepén vezettek be egy új vállalatirányítási formát, nem kis részben a jugoszláv minták figyelembevételével. A nemzetgazdasági jelentőségű ágazatokat leszámítva a vállalatok vezetését az állam átruházta az ún. vállalati tanácsokra. A vállalati tanácsokat az adott vállalatok vezetésének és alkalmazottainak képviselőiből állították fel, sajátos szabályozással. A vállalati tanácsok gyakorlatilag megkapták az adott vállalat feletti tulajdonosi jogokat. Nemcsak a vezetők alkalmazásáról, javadalmazásáról dönthettek, hanem eladhattak vagyontárgyakat, bérbe adhatták azokat, eladhattak jogokat; sőt, mivel 1987-től az állam érvényesnek tekintette az 1873-as (!) kereskedelmi törvényt, társaságot alapíthattak, apportálhattak vagyontárgyakat és szinte minden tulajdonosi döntést meghozhattak. A nyolcvanas évek végén életbe lépett társasági törvény pedig szabad utat nyitott a vállalati tanácsok előtt, hogy stratégiai döntéseket hozhassanak a vállalat jövőjéről, a vagyon egészének társaságba viteléről. Ez a folyamat meg is indult, és tovább erősítette, hogy egészen minimális külfölditőke-bevonással nagy adókedvezményeket ígért az adótörvény. 

Miért a terhek és a csapdák között hozom fel ezt a nem eléggé kutatott folyamatot? Azért, mert az államnak ez a kvázi tulajdonosi kivonulása a vállalati szféra jelentős hányadából több súlyos kár okozója lett. Az első kár az, hogy nem stratégiai szempontok szerint hoztak tulajdonosi döntéseket, hanem az adott vállalatvezetés egyéni érdekei szerint. A közjavakról magánérdekek dönthettek, szabályozatlan és kontrollálhatatlan feltételekkel. Ez széles ellenérzést szült és megalapozta a közvélemény gyanakvását, sőt előítéletét a privatizációs folyamattal szemben. Joggal nevezte el ezt a közbeszéd a vagyonkimentés, vagyonátjátszás folyamatának, és a spontán privatizációnak a tulajdoni szerkezet átalakításában játszott szerepe negatív kontextusba került. Ez volt a döntő oka annak, hogy ma is úgy véli a közember, a nómenklatúra tagjai voltak azok, akik közel lévén a tűzhöz a piacgazdaság kezdetén tulajdonosi pozícióból indulhattak. A magyar gazdaság átalakításával, piacosításával kapcsolatban máig ható ellenérzést vált ki az, ami 1986-tól egészen az 1992-es törvényi szabályozásig történt.

7. A piacgazdasággal kapcsolatos tudás, vezetői felkészültség hiánya

Hosszú távon nem lett volna az előbbi folyamat súlyosan negatív, ha a vállalati tanácsok és a nyolcvanas évek vezetői garnitúrája a piacgazdasággal kapcsolatos tudással, rutinnal, stratégiai látásmóddal rendelkezett és valódi tulajdonosi hozzáállással bírt volna, valamint ha lett volna morális alapállása. A morális alapállás alatt azt értem, hogy bár formailag megtehette, hogy tulajdonosként lépjen, pontosan tudta, hogy amikor a szűk vezetésnek ment át vagyonokat, az bizony az állam javainak „törvényes”, de ellentételezés nélküli magánosítását jelenti, amit a köznyelv egyszerűen szabad rablásnak értelmezett. A közvéleményt felháborította, hogy ekkoriban kiugró vezetői jövedelmekről, soha nem látott luxusfogyasztásról kapott hírt, ami mögött nem gazdasági teljesítmény, hanem a helyzet kihasználása állt. Azért fogalmazok ennyire radikálisan, mert magam is megdöbbentem az amoralitáson, s mert később, felelős állami vezetőként az ellenérzések mások által felkorbácsolt, hatalmas hullámverése a dolgok rendbetételét, normális előrevitelét is akadályozta, sőt azok nyakába került a következmények terhe, akik éppen a meggátlásukon és rendbetételükön dolgoztak.

(Kiemelt kép: Paul Gauguin: Honnan jövünk Mik vagyunk Hová megyünk. Forrás: Wikimedia Commons)