A szociális piacgazdaság fundamentuma; versengő vegyes gazdaság II. rész

A tulajdonosi sokszínűség, a vegyes gazdaság létrejöttének fő folyamatai

Az a tény, hogy történelmileg példátlanul rövid idő alatt, már 1994-re a magyar gazdaság tulajdonosi szerkezetét mint piacos vegyes tulajdonú gazdaságot lehetett leírni, tudatosan megindított, törvényekkel szabályozott folyamatok, világos politikai, gazdaságpolitikai szándékok egész sorának köszönhető. De azt is látni kell, hogy az „államtalanítás” szinte azonnal megkezdődött, ahogy a totális állam berendezkedett. Ha kicsit visszanézünk, akkor már a hatvanas évektől látjuk – hullámzó, ingatag módon – a magánkezdeményezések lassú, szinte lopakodó térnyerését. 

A folyamat a háztáji gazdaságok eltűrésével kezdődött a hatvanas évek elejétől, majd folytatódott a tsz-melléküzemágak felvirágzásával és a vállalati-szövetkezeti szféra vállalkozási együttműködésével. A ʼ68-as új mechanizmus szimulált „szocialista piacgazdaságot” képzelt, míg 1972-ben be nem következett a visszarendeződés. De ez sem tartott soká, mert a rendszer tarthatatlansága már a hetvenes években nyilvánvalóvá vált, ezért óvatosan kinyitották a szelepeket. Megindulhatott a kisiparosok és kiskereskedők lehetőségeinek bővülése, a kiszövetkezetek és szerződéses üzemeltetés térnyerése. A nyolcvanas évek elejétől új kisvállalkozási formák, a gazdasági munkaközösségek (gmk) és vállalati gazdasági munkaközösségek (vgmk) kaptak zöld lámpát. Ezek ugyan többletteljesítményt váltottak ki, de közjavakból keletkezett magánhaszon, és a korrupció mesteriskolái voltak. S így vált a rendszer olyannyira tarthatatlanná, hogy az állam 1985-ben a vállalatok 80%-ánál a lovak közé dobta a gyeplőt, bevezetve az önigazgató vállalat kategóriáját.

A magánosítás tehát nem egy hirtelen a semmiből jövő gondolat és cselekvés, hanem búvópatakként évtizedek óta jelen volt. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül bemutatom, hogy milyen folyamatok segítettek a tulajdoni szerkezet gyors átalakításának megvalósulásában. 

1. A mikrovállalkozások fejlődése

Bár az ötvenes évek közepére a mikrogazdaságokat, önálló egzisztenciákat eltüntette a kommunista politika, az élet a hatvanas évektől utat tört magának. Ez a folyamat mindenütt jelen volt: a kiskereskedelemben, a vendéglátásban, a szálláshelykiadásban, a kis házi, háztáji gazdaságokban, majd a garázsműhelyekben, a vállalati gazdasági munkaközösségekben, a tsz-melléküzemágakban, a fusiban, a csencselésben, a láthatatlan importban, és sorolhatnám tovább. Hogy ennek mi a jelentősége? Két egyszerű dolog. Az egyik a vállalkozó szellem valamilyen mértékű megőrzése és átmentése. A másik egy bizonyos tőkefelhalmozás és tőkefelhalmozódás. S ahogy elindul a szabad gazdasági tevékenység gondolata, ezek gyors növekedésnek indulnak. Példaként említem a borászatot, az élelmiszeripar több ágazatát, a vendéglátást, a kisipart, ahol bár nem kis részben „kényszervállalkozásként” jellemezték az indulást, mégis sok mai, virágzó kkv vagy éppen nagyobb vállalkozás datálja ekkorra piaci elrugaszkodását.

2. A tőkebeáramlás

Magyarország a rendszerváltozással egyidejűleg egyértelmű, világos és szilárd üzenetet küldött a világnak: üdvözöljük a közvetlen külföldi tőkebefektetéseket (DFI), legyen az zöldmezős beruházás vagy éppen meglévő vagyonok, cégek megvásárlása! Ez olyan sikeres volt, hogy a 2000-es évek fordulójáig Magyarország volt volumenében is a legnagyobb tőkebefogadó a térségben, és egy főre vetítve még ma is legelöl jár. Bár mint mindennek, ennek is vannak negatív következményei – és helye van a nagyarányú külföldi tőkejelenlét miatti aggodalmaknak – de már a kezdetektől mással nem elérhető, pozitív hatása volt. Elsőnek említem a piacos gondolkodás, marketing és menedzsmenttudás megjelenését és mintaadó szerepét. Pótolhatatlan a friss tőke a tőkehiányos állapotú gazdaságban. Az összeomlott KGST-orientációjú gazdaság talaján új iparágak épültek fel. S ami a legfontosabb: relatíve gyorsan jöttek létre új munkahelyek, s már 1993-ra csökkenni kezdett a munkanélküliség. Az exportkapacitások és vele az exportpiacok is radikálisan bővültek, és néhány év alatt olyan szintű valódi integráció indult el a nyugati piacokkal , amit a „Közös Gazdasági Sikertelenség Társasága” negyven év alatt nem tudott elérni.

3. A kárpótlás

Magyarország kormánya 1990-ben eleve elvetette a reprivatizációt, joggal és helyesen – bár még ma is vissza-visszatérő sóhajtozás van ekörül. A kommunizmus vagyon elleni bűneit azonban valahogy orvosolni kellett, s ami legalább ilyen fontos, jogállami eszközökkel le kellett zárni a vagyonelkobzások, államosítások és egyéb vagyon elleni sérelmek miatti nyomást, várakozást, bizonytalanságot. A magyar megoldás egy sajátos értékpapírban megtestesülő, degresszív kárpótlás volt. Ez a földtulajdon tekintetében 1 millió Ft-ig teljes értékű kárpótlást ígért, az egyéb vagyonok tekintetében pedig erősen degresszív módon, az akkori forint vásárlóértékén 5 millió Ft-ig terjedően nyújtott kárpótlást. Miért említem ezt a tényezőt a magángazdaságot erősítő folyamatok között? Mert egyrészt ez a megoldás újrateremtette a földmagántulajdont, másrészt a maximális, 5 milliós kárpótlás (mai értékén kb. 100 millió Ft) valós keresletet támasztott az állami vagyonokra, egyúttal egzisztenciahitel-önrészként is felhasználható volt, és életjáradékra is át lehetett váltani. 

Az is tény azonban, hogy az embereket a média tudatosan félreorientálta, nem éltek eléggé jól ezzel a nagy lehetőséggel. Közel 300 milliárd Ft értékben jelent meg kereslet a földre és az állami vagyonra, ez mai értéken nagyjából 6000 milliárd Ft. Egyes kutatások szerint 1990-ben a 2200 állami vállalat összesen 1800 milliárd Ft-nyi könyv szerinti vagyonértéke a szükséges felszámolásokat is figyelembe véve, piaci áron hozzávetőleg 1300 milliárd Ft-ot tett ki. Ebből levonva a várhatóan tartósan állami tulajdonban maradó vállalatok értékét, az önkormányzatok részesedését, a munkavállalói kedvezmények költségét, magával a privatizációs folyamattal kapcsolatosan felmerült ráfordításokat, a környezeti károk miatti fizetési kötelezettségeket, a hitelkedvezményeket, maga a kárpótlás legalább negyedrészben hozzájárult az állami vagyon átalakításához, s a tulajdon széles körű elosztását is jelentette volna, ha racionális és célszerű a felhasználása. Megállapítható, hogy a magyar társadalom részben kihagyta ezt a nagy lehetőséget.

4. Az önkormányzati tulajdon kialakulása

1990 előtt az, amit ma önkormányzati tulajdonnak ismerünk, döntően állami tulajdon volt. 1990 őszén a parlament megalkotta az önkormányzati törvényt, és ezzel – becslésem szerint – a korábbi állami vagyon 25%-át átadta az önkormányzatoknak. Ennek a vegyes tulajdonlás szempontjából azért van jelentősége, mert idővel sok szolgáltatást vállalati, vállalkozási formában, társaságként szerveztek meg, amelyek piaci logikával működtek.

5. Az egyházi vagyonok egy részének visszajuttatása

Nem adta vissza az állam a földvagyont és a vállalkozói vagyont, kizárólag a hitéleti, oktatási, egészségügyi, illetve szociális tevékenységhez szükséges ingatlanokat.

6. Az állam mint tulajdonos 

Mint feljebb, az önkormányzó vállalatoknál leírtuk, az állam az 1980-as évek közepén a gazdasági szférában saját magát a kívülálló helyzetébe hozta a vállalati tanácsok létrehozásával, a társasági törvény életbe léptetésével és azzal, hogy a nyolcvanas évek végén megszervezte az Állami Vagyonügynökséget, amely törvényi szabályozás nélkül kezdte el a vállalatok egy részének eladását. Ez káros folyamatokat indított el, amire elsők között kellett a kormánynak megoldást találnia. Magyarán a demokratikusan megválasztott kormánynak helyre kellett állítania a mai tulajdonosi szerepét. Ez több lépésben történt, már 1990 nyarától. Törvény született a vagyon feletti döntések ellenőrzéséről, majd jogi megoldás a vállalati tanácsok újraválasztására – ez politikai legitimitási kérdésként merült fel –, rövid idő múlva a vállalati tanácsok megszüntetéséről és a vállalatok társasággá alakításáról, majd 1992-ben világos elhatárolás az eladandó és nem eladó állami vállalkozói vagyonról. Az állam tulajdonosi bizonytalankodása 1992-re rendeződött, amikor az akkori Állami Vagyonügynökség rendelkezett az eladandó vagyon jogai felett, a megmaradó tartós állami vállalkozói vagyont pedig az Állami Vagyonkezelő Rt. tulajdonosként menedzselte.

7. A privatizáció

Bár gyakran az egész magánosítás sokszínű folyamatát illetik a privatizáció szóval, mégis helyes, ha ezt a kifejezést csak az állam vállalkozói vagyonának magánosítására alkalmazzuk. Én legalábbis ebben az értelemben használom. Ilyen szemmel a privatizáció jelentősége kettős: egyrészt világos útmutatás a kormány rendíthetetlen elkötelezettségéről a szociális piacgazdaság alapjának, a versengő magángazdaságnak a kialakítása mellett, másrészt az egész magánosítási történésnek értékben kisebb, szerintem körülbelül tíz százalék értéket elérő része. A privatizáció, tehát az állam vállalkozói vagyona egy részének értékesítése, magánosítása inkább jelzőfény, hogy merre haladunk, valamint szimbólum, idea, hogy mi is a cél. A magyar privatizáció (éppen a spontán privatizációnak az I. részben leírt jelensége, illetve a közvélekedés ellenérzése miatt) egyik oldalról ma is fájdalmas folyamat a néplélekben, másrészt közgazdasági, gazdaságpolitikai szempontból a térség legsikeresebb megoldása volt. Itt meg kell említeni azt a naiv elgondolást, hogy az ún. privatizációs bevételek megoldást jelentenek az államadósságra, és ma is elterjedt gondolat, hogy úgymond a vagyon odalett, de az adósság megmaradt. Két tényt hagy ki a számításból ez az elvárás. Egyrészt az eladandó vagyon állapotát és valós piaci értékét, másrészt azt, hogy éppen ez a vagyoni kör az, amiben megvalósult a kárpótlási jegyek kivezetése, a munkavállalóknak adott kedvezmények. A szakma egy része is messze túlértékelte az állam eladható vállalkozói vagyonának piaci értékét, ami csak a jövedelemtermelő képességgel függ össze. 

Az állami tulajdonlás és vagyonértékesítés elvei, törvényi kerete

Az 1990-es választások után a magyar gazdaság állapota miatt minden téren gyökeres fordulatra volt szükség. A tulajdonlást tekintve A nemzeti megújhodás programja (NMP) fektette le azokat az irányokat és célokat, amelyek aztán a törvényhozás munkájával adták meg a jogi kereteket. A magánosítás fő elvei a következők voltak. 

1. A gazdasági rendszer piaci alapra helyezése a program kulcseleme. 

Az NMP-ben világossá tették, hogy nincs reprivatizáció, tehát a volt tulajdonosok nem a volt vagyontárgyaikra számíthatnak. Kárpótlás lesz helyette, értékpapír bevezetésével. A kárpótlás degresszív lesz, és limitált. Megtörténik a teljes nyitás a külföldi tőkebeáramlás előtt. A hazaiak tulajdon iránti keresletére megoldásokat kell találni. Törvényi szinten kell szabályozni az állam vállalkozói vagyonának jövőjét, meg kell határozni a megtartandó ágazatokat és vállalatokat, ezek egy állami tulajdonosi szervezetbe kerülnek. A nem stratégiai jelentőségű cégek pedig piaci alapú, nyílt értékesítésben vesznek részt egy erre a célra létrehozott ügynökség irányítása alatt. Lépések történnek az intézményes tulajdonlás irányába is. 

A fő elvek tisztázása után nézzük meg a gyakorlatot, mert ahogy Goethe írja, száraz ág minden teória, de az élet virágzó fája zöld.

Az önkormányzó vállalat, a vállalati tanácsok mint kvázi tulajdonosok a gyakorlatban rendelkezhettek a vagyon felett. Ez a helyzet tarthatatlan volt, mert a potenciális befektetők nem értették az önkormányzó vállalati formát, valamint a vállalati tanácsok tartós léte vagyonfelélést okozott volna, és az állam nehezen jutott volna bevételhez. Ezen kockázatok és hátrányok megszüntetésére társaságokká kellett átalakítani a vállalatokat, és 1992 végén lényegében megszűntek a vállalati tanácsok jogosultságai, és az állami, önkormányzati cégek társasági formát öltöttek.

Felmerült a „mi eladhatóm és mi nem” kérdése. Az akkori logika szerint nem eladó semelyik természetes monopóliumhálózat (víz, gáz, áram), szintén nem eladók a nemzetgazdasági jelentőségű cégek és objektumok s egyes ágazatok meghatározó cégei. 

1992-re sikerült a parlamentnek törvényi szinten szabályoznia az állam vállalkozói vagyonának értékesítését. Két intézmény jött létre, az állam tartós tulajdonát kezelő részvénytársaság (ÁPV Rt.) és az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ). Ezek a törvény erejénél fogva gyakorolták a tulajdonosi funkciókat.

A szélesebb tulajdonosi réteg kialakulásának kezdeményezései

Személy szerint az volt a törekvésem, hogy a lehető legszélesebb legyen azok köre, akik tulajdonhoz jutnak. Az a cég, ahol a választásokig dolgoztam és vezető voltam, az én vezényletemmel 1989 végén már (kis részben külföldi tulajdonban is lévő) részvénytársasággá alakult, alapvetően az akkori tanácsok tulajdonába adva, de értelmezhető tulajdonrészt biztosítottunk egy frissen létrehozott kulturális és szociális alapítványnak, amely a dolgozók és a nyugdíjasok számára nyújtott szolgáltatást.

Döntő momentum volt számomra a ʼ80-as évek legvégén a Herendi Porcelángyárban történt eseménysorozat, aminek eredménye az ország első munkástanácsának – új szakszervezeti kezdeményezés ez – megalakulása volt. Ebben a dinamikus időszakban fogalmazódott meg bennem, hogy megfelelő módszert kell találni és kialakítani az alkalmazotti réteg tulajdonszerzéséhez. Megjegyzem, Herend lett az első, ahol megvalósult a Munkavállalói résztulajdonosi program (MRP), amely azóta is mintaszerűen működik.

Az állami tulajdon magánkézbe adása, a makrogazdasági környezet változásai, a hazai befektetői kör tőkeszegénysége, a társadalom különböző rétegeinek a privatizációba való bevonására, a potenciális befektetői kör tágítására vonatkozó igénye keresletösztönző privatizációs technikák kialakítását és fejlesztését tette szükségessé. Ezt a célt szolgálta a kárpótlás is, de míg viszonylag sikeresen működött az egzisztenciahitel (E-hitel) és a Munkavállalói résztulajdonosi program, a privatizációs lízing nem terjedt el szélesebb körben.

Az E-hitel

Az E-hitel a hazai befektetők számára kialakított hitelkonstrukció, amit pozitív eredményű hitelelbírálást követően a programban részt vállaló kereskedelmi bankok és szakosított pénzintézetek folyósítottak a kedvezményezettek számára. E-hitel csak állami tulajdonú vagyonrész értékesítése esetén volt igénybe vehető, s az államadósság törlesztésére szolgált. Ennek értelmében önkormányzati vagyon értékesítése, állami tulajdonú társaság saját vagyonának saját maga által történő részleges elidegenítése vagy felszámolásból történő kivásárlás esetében ez a technika nem volt alkalmazható. A hitel forrása az MNB által nyújtott refinanszírozási hitel volt, kamata két részből állt: a refinanszírozási kamatból és a folyósító bankot megillető kamatrésből. A hitel folyósításához előírták a minimálisan megkövetelt saját erőt, amit készpénzben vagy kárpótlási jegyben lehetett megfizetni. A megvásárolt vagyonrészt csak a hitelező pénzintézet hozzájárulásával lehetett eladni, az új adós – a vevő – szokásos banki ellenőrzése mellett.

Az E-hitel feltételei 1991–1995 között többször változtak, 1995 kivételével a kedvezményezett számára egyre kedvezőbb irányba. Csökkentették a kamatokat, a megkövetelt saját erő mértékét, növelték a türelmi és a futamidőt, bővítették a jogosultak és a felhasználhatóság körét, emelték a hitelösszeg felső határát. 1991-ben a kamat 18% refinanszírozási kamatról plusz 4% pénzintézeti kamatrésről indult, ami 1992-ben 12,6% plusz 4%-ra, 1993-ban pedig 3% plusz 4%-ra módosult, visszamenőleges hatállyal. A vevőnek tehát 1993-ban mindössze 7% kamatot kellett fizetnie, holott az éves infláció 24%, a szokásos banki kamatok 35% körül voltak. 1993-ban a megkövetelt saját erő 5 millió forint hitelig 2%, efelett 15% lett, a türelmi időt 3 évben, a futamidőt 15 évben állapították meg, az igényelhető hitelösszeg felső határát eltörölték.

Az E-hitelt később nemcsak önállóan, hanem más konstrukciók finanszírozási alapjául (MRP, privatizációs lízing) is használták, ami a vevő szempontjából szintén kedvezően befolyásolta a vételi feltételeket. Az 1994-ben hivatalba lépett Horn-kormány a privatizációban a készpénzes értékesítésre helyezte át a súlypontot, ezért az új, 1995. évi privatizációs törvényben az E-hitel felhasználását korlátozták, felső határát ügyletenként 50 millió forintban állapították meg.

A Hitelgarancia Rt. megalakulása után a kedvezményezettek kérhették annak készfizető kezességvállalását.

Az E-hitelt a kezdeti időszakban kiskereskedelmi, vendéglátóipari egységek megvásárlására használták (ezt hívták előprivatizációnak), később nagy társaságok privatizációjánál is széles körben igénybe vették. Komoly gondot okozott az új tulajdonosoknak, hogy a hitel fejében a bankok 150–200%-os hitelfedezetet követeltek meg jelzálog formájában. A bankok a hitelelbírálásnál különböző szigorúsággal jártak el, egyesek az E-hitelt üzletpolitikájukba is beépítették, s kikötötték, hogy a kedvezményezett cég náluk vezesse számláit. Sokszor ennek érdekében lazább hitelfeltételekkel elhódították egymás ügyfeleit, jogilag nem, de erkölcsileg kifogásolható technikákkal a privatizált vagyon egy részét potenciálisan birtokukba vették. Ezek az ügyek egyrészt kisebb-nagyobb botrányokba fulladtak, másrészt zavarták az állami vagyonkezelők munkáját, mivel a tényleges privatizáció a hitelezési stratégiákon keresztül részben átcsúszott a bankok kezébe.

Mindezen negatívumok ellenére az E-hitel nagyon kedvezően hatott a privatizáció gyorsítására; az Állami Vagyonügynökség 1991–1994 közötti összes értékesítésének kb. 22%-a egzisztenciahitelre történt. 

Munkavállalói résztulajdonosi program

A másik fontos keresletösztönző privatizációs technika a Munkavállalói résztulajdonosi program, ami kedvezményes privatizációs lehetőségeket biztosít a magánkézbe adandó gazdasági társaság munkavállalóinak – alkalmazottainak és vezetőinek egyaránt –, hogy annak részben vagy egészben piaci értékesítés során tulajdonosaivá válhassanak.

Az MRP gondolata már az MDF programjában, majd A nemzeti megújhodás programjában is szerepelt. A konkrét törvényi megoldás az USA-ban, az Egyesült Királyságban és egy sor más országban az 1970-es években kialakult és alkalmazott ESOP-program (Employee Share Ownership Program) alapján jött létre, sok ahhoz hasonló jegyet mutat, de jelentős mértékben el is tér tőle. Az MRP a munkavállalók tulajdonosi kötődése révén javíthatja a gazdálkodás hatékonyságát, megmenthet munkahelyeket a felszámolástól. Az USA-ban az ESOP a dolgozók kisebbségi résztulajdonlását, a tulajdonosi érdekeltség megteremtését jelenti, míg nálunk az 1994 végéig létrejött MRP-szervezetek 70%-a lett többségi tulajdonos. Az MRP létrehozását sokszor inkább a munkahelyek megtartásának, mint a többletjövedelem szerzésének igénye motiválja, máskor – a legkedveltebb belföldi tulajdonszerzési technikaként – valójában a menedzsment általi kivásárlást segíti elő, tehát az MBO (Management Buy Out) privatizációs eszközének szerepét is betölti.

Az MRP-ről az Országgyűlés 1992-ben törvényt alkotott (1992. évi XLIV. tv.), amelynek lényege: MRP-szervezetet állami részvény vagy üzletrész kivásárlására a munkavállalók csak az őket foglalkoztató gazdasági társaságban alakíthatnak. Az MRP-ben való részvétel minden dolgozó alanyi joga, ha legalább 6 hónapja alkalmazásban van az adott társaságnál. A részvény- vagy üzletrészvásárlás lehetősége nincs korlátozva, az MRP megalakításához azonban a munkavállalók 40%-ának önkéntes részvételi szándéka szükséges. Az MRP-szervezet működését az előkészítő bizottság tevékenysége előzi meg, amely összeállítja a tulajdonszerzés részleteit leíró megvalósíthatósági tanulmányt. Az MRP önkormányzati szervezetként működik, kizárólag a dolgozói kivásárlás megvalósítására jön létre, működése a kivásárláshoz felvett hitel visszafizetéséig tart. Legfontosabb dokumentuma a törvényi keretekre támaszkodó, de igen nagy szabadságfokú alapszabály. Az MRP ajánlata az állami vagyonkezelők pályázati rendszerében kerül elbírálásra, és más pályázatokkal azonos feltételek esetén előnyben kell részesíteni.

Az MRP számára folyósított hitel 1993-tól a mindenkori E-hitelnek megfelelő kondíciókkal rendelkezik, s ha a szervezet megnyerte a tendert, akkor a hitelt is megkapja. További kedvezmény, hogy az E-hitelnek megfelelő saját erőt be kell fizetni, de a hitel visszafizetéséért és egyéb kötelezettségek teljesítéséért más biztosíték hiányában a társaság felel. Nagy könnyebbség volt tehát a hitel 1991–1995-ben szokásos 150–200%-os vagyonibiztosíték-igényének elmaradása. Saját erőként névértéken számolt kárpótlási jegy elfogadható, részletfizetési konstrukció is alkalmazható.

Az MRP-kivásárláshoz személyijövedelemadó-kedvezmények járultak. A saját erő címén befizetett összeg befektetés címén levonható volt az adóalapból, illetve az MRP résztvevőinek egyéni részvényszámláján jóváírt összegek nem számítottak bevételnek, azaz adóalapnak. Ugyanakkor a hitel visszafizetéséhez igénybe lehetett venni a társaság adózás előtti eredményének maximum 20%-át.

Az MRP-szervezet tehát igen sok kedvezményes privatizációs technikát használhatott fel egyszerre. Ez tudatos gazdaságpolitika volt, mivel az Antall- és a Boross-kormányzat programja jelentősen támogatta a tulajdonosi polgárság kialakulását, ezen belül a kisbefektetői tulajdonszerzést. Mindezek hatására az MRP-s értékesítések 1994 közepéig dinamikus növekedést mutattak, csak a más szemléletű, a készpénzes privatizációt előnyben részesítő Horn-kormány idején estek vissza.

1992–1994 között az MRP-k az összes privatizált társaság 20%-ában szereztek részesedést, ezek 70%-ban többségi részesedésük volt. Az MRP keretében 45 ezer munkavállaló vált tulajdonossá. A kivásárlások keretében 76 milliárd forint jegyzett tőkéjű állami vagyon privatizálása történt meg. Ezek jelentős arányok, nagyobb munkavállalói részarányokkal fejlettebb országokban sem találkozunk.

MRP-vel kezdetben kisebb társaságok esetében találkoztunk – kifejezetten jó tulajdonlási formának tekinthető tervezőintézetek, külkereskedelmi, szállítmányozási, informatikai társaságok privatizálása esetén, ahol az igazi értéket a munkavállalók és azok kapcsolatai jelentik, vagy kisebb autószervizek és más szolgáltató vállalkozások esetében –, de később egyre nagyobb társaságok kerültek így elidegenítésre. Ebben valószínűleg szerepet játszott, hogy becslések szerint a többségi kivásárlások fele valójában vezetői kivásárlás volt, ahol az alkalmazottak zöme összességében szerény üzletrésszel vagy részvénypakettel rendelkezett, illetve strómanként vett részt az MRP-szervezetben. A külföldi tőke mindeddig nem szívesen társult be ilyen társaságokba, és a hazai nagybefektetők sem igazán érdeklődtek irántuk. A munkavállalók előnye jó ideig munkahelyeik biztonságában keresendő, többletjövedelem számukra a hitelek visszafizetéséig nem igazán volt várható. Meg kell azonban állapítani azt is, hogy ezek a cégek nem mutattak alacsonyabb stabilitást a más befektetői csoportok által privatizált társaságok átlagánál.

A keresletösztönző technikák – E-hitel, MRP, dolgozói kedvezmény, privatizációs lízing, Kisbefektetői résztulajdonosi program (KP), a kárpótlási jegyek egyre szélesebb körű elfogadása fizetőeszközként, a termelőszövetkezeteknek kárpótlási jegy ellenében felajánlott 25% plusz 1 részvény tulajdonrész az élelmiszeripari vállalatokból stb. – a hazai kis-, közepes és nagyvállalkozók tulajdonhoz jutását volt hivatott biztosítani a magánosításban.

Személyes visszatekintés

1986–1987-ben, amikor kezdett felgyorsulni az a folyamat, ami aztán a rendszerváltoztatáshoz vezetett, nem gondolhattam, nem is terveztem, hogy az egyik legfőbb gazdaságátalakító folyamat, a versengő magángazdaság megteremtésének egyik kulcsszereplője leszek. De az ember lépéseinek következményei vannak, és ha a sors tért nyit, nem szabad hátat fordítva elballagni, hanem bele kell állni. Visszatekintve a majd 35 évre úgy értékelem, hogy az élet jól felkészített a feladatra, és éppen a változások sodrásában eléggé gyakorlatias vízióm alakult ki a hogyanról. Életem különös ajándékának érzem, hogy a legtöbb, a szociális piacgazdaság megalapozását szolgáló ügyben komoly feladatok kerültek elém. 1990-ben munkaügyi államtitkárként a munkanélküliséget békésen kezelő rendszer, 1991-ben pénzügyi államtitkárként a piacgazdaság alapvető szabályainak törvényi megalapozása (közte az MRP-törvény és az állam tulajdona magánosításáról és intézményi kereteiről szóló törvény), továbbá a fenntartható növekedési pálya gazdaságpolitikai lépéseinek kidolgozása (GAM) után, 1992-ben vettem át Mádl Ferenctől a privatizáció felügyeletét ellátó miniszteri szolgálatot. 1994-re történelmileg hihetetlen gyorsasággal a vegyes tulajdonú versenygazdaság messze többségbe került Magyarországon. Az átállás sikeres volt. 1993 közepére megszűnt az örökölt összeomlás miatti gazdasági zsugorodás és elindult felfelé a gazdaság. A magyar gazdaság piaci átalakításának, valamint a társadalom demokratizálódásának és nyugatosodásának pozitív tényéből az sem von le sokat, hogy akkor is, azóta is sok mindennel nem lehetek megelégedve.