Amerikai pártok: a megosztottság formalizálása – Hogyan lett a pártellenes köztársaságból kétpárti politikai csatatér?

Az Egyesült Államok alapítói szemében a társadalmi békét leginkább a pártoskodás veszélyeztette, és ezért a politikai pártoktól is tartózkodtak. Kezdetben a pártok nem is voltak az amerikai politikai rendszer formális részei, azonban a közélet realitása hamar igazolta szükségességüket: pártok nélkül nem lehetett megszervezni a választókat, a kongresszusi és elnöki programokat, nem beszélve a jelöltek személyének kiválasztásáról. Éppen ezért az amerikai pártok története nem pusztán a szervezett politikai társulások, hanem az Egyesült Államok társadalmi, gazdasági, kulturális és ideológiai törésvonalainak alakulásáról is szól. Fejlődéstörténetük megmutatja, hogy a pártok miképp váltak sokszínű koalíciók egyesítőivé, majd a tartós megosztottság intézményes kereteivé.

Az amerikai pártok történetét pártrendszerekre lehet osztani, amelyek mindig az adott kor fő politikai vitatémáinak és csoportosulásainak leképződései. A pártrendszerek átalakulása azért izgalmas folyamat, mert egy érdekes ellentmondásról szól. Egyfelől a pártok stabilitást hoztak az amerikai közéletbe, mivel egy zászló alá gyűjtve a választókat tompították a társadalmi konfliktusokat. Másfelől a válság magját is magukban hordozták, ugyanis gyűjtőpártokként egymással szemben álló, identitásharcra hangolt tömböket képeztek. 

Az amerikai választási rendszer nem tiltja, hogy egyszerre több párt versenyezzen, ám szerkezetéből adódóan a kisebb erők érvényesülését oly mértékben megnehezíti, hogy ez utóbbiak jobbára csak befolyásolni tudják a két nagy párt napirendjét, ami persze szintén szép teljesítmény. Mindennek fényében látni kell, hogy az amerikai politika történetének főszereplői nem a pártok: ők csupán eszközök, melyekkel eredetileg a rendszer nem is számolt, azonban idővel a köztársaság működtetésének nélkülözhetetlen elemei lettek. Az igazi főszereplők a választók, akik kezdetben a megosztottság elkerülésétől vezérelve nem tartottak igényt pártokra, majd belátták azok szükségességét az ideológiamentes szerveződések kialakításában, végül pedig szekértáborokat alkotva hozzájuk igazították politikai életüket. 

A jacksoni tömegdemokrácia és a párt mint mobilizációs gépezet

Minden belső feszültség ellenére az első amerikai pártrendszer vitáinak lényege mindvégig az alkotmányos rendszer eltérő értelmezéséből fakadt. Az alkotmányértelmezési viták végül meghaladottá váltak, ugyanis Thomas Jefferson 1800-ban történt elnökké választásától kezdve a republikánusok erősödtek meg a szövetségi kormányzati pozíciókban. Sőt, érdemi ellenzék hiányában később több jelöltet is indíthattak egyazon elnökválasztáson, amelynek kimenetelét inkább a párton belüli hatalmi alkuk döntötték el. 

Mindez nemcsak pártszakadáshoz, hanem választói ellenlépéshez is vezetett. Az utóbbi vezéralakja Andrew Jackson lett, aki elsőként került a Fehér Házba egy nyugati (nem alapító) államból. és mint ilyen az egyszerű emberek képviselőjének számított. Az utóbbiak képezték azokat a választói tömegeket, amelyek az északkeleti korrupt elittel szemben léptek fel, és így ők testesítették meg azt a fajta népuralmat, amit az alapító atyák még a tömegek zsarnokságával társítottak. 

A felszínen a politikai viták egy része továbbra is a szövetségi kormányzat és a tagállamok mozgásteréről szólt, de mozgatórugóik már nem pusztán eltérő alkotmányértelmezések, hanem konfrontatív társadalmi identitások voltak: egyik oldalon a népi-nemzeti kultúrájára büszke, vidéki átlagemberek sokasága, a másik oldalon a kozmopolita hátterű üzleti és pénzügyi érdekcsoportok álltak. Korábban Jefferson támogatóit volt szokás a pejoratív „demokrata” jelzővel illetni, de Jackson követői már tényleg demokraták voltak – már csak azért is, mert 1832-ben formálisan is megalapították a ma is fennálló Demokrata Pártot.

A csőcselék királya?

A 19. században a pártok versenye arról szólt, hogy éppen ki volt a nép barátja és ki az ellensége. Az 1824-es választáson egyik jelölt sem szerzett többséget az Elektori Kollégiumban, így végül a Képviselőházban kellett eldönteni, hogy a tekintélyes külügyi tapasztalattal rendelkező John Quincy Adams vagy a katonahős hírében álló Andrew Jackson legyen-e az Egyesült Államok új elnöke. A mérleg nyelve Henry Clay kiesett jelölt volt, aki házelnöki kapcsolatait Adams megválasztására használta. Miután Clay megkapta a külügyminiszteri posztot Adams kormányában, Jackson hívei a népakarat elárulásáról kezdtek beszélni, és a „korrupt alku” kijavítására kezdték megszervezni magukat. 

Az 1828-as kampányt demagógia, rágalmak és karaktergyilkosságok sorozata jellemezte, ami Jacksont sem kímélte: bár az egyszerű emberek védelmezője magabiztosan nyerte a választást, szeretett felesége, Rachel még a beiktatás előtt szívinfarktusban elhunyt. A kimerült Jackson gyászban érkezett Washingtonba, ahol azonban valóságos népünnepély fogadta: farmerek, kereskedők, mesteremberek és kétkezi munkások tömege jelent meg a beiktatási ünnepségen. A beiktatás a Fehér Házban tartott fogadásra hívatlanul érkezett vendégsereg szokatlan viselkedéséről híresült el. Bár a beszámolók alapján az épületben és a lakberendezésben keletkezett károk elenyészőek lehettek, az elit évekig a csőcselék uralmán és pusztításán botránkozott. 

A jacksoni demokrácia Amerikájában a párt már nem úri klubként, hanem a választókat szervező gépezetként működött. Egyrészt az elnök minden döntését a népakarattal igyekezett igazolni: a tekintélyes katonai múlttal rendelkező Jackson a népszerűségét nemcsak karakteres kiállásának, hanem legitimitásának is köszönhette, ugyanis a választói vagyoni cenzus egyre több helyütt történő eltörlésének köszönhetően valóban tömegek voksoltak rá. 

Másrészt ebben az időben a párt nemcsak demokratikusabbá, hanem durvábbá is tette az amerikai politikát. Az elit korrupciójának fékezésére Jackson rotációs rendszert vezetett be a szövetségi közszolgálatban, ám ez a gyakorlatban sokszor politikai zsákmányrendszer működtetését eredményezte, amelynek keretében a párt hűséges kampánytámogatói szerezhettek meg fontos közéleti és közigazgatási pozíciókat. 

Harmadrészt a párt egyetlen hatalmas, saját magát szervező és mozgósító mechanizmussá nőtte ki magát: a személyi vezérpolitika és a kampány szorosan összefonódott, ami azt jelentette, hogy a politikai zsákmányrendszer haszonélvezői egyszerre támogatták a pártot mint programalkotót és mint szervezetet. Mindez Martin van Buren elnök vezetése alatt csúcsosodott ki, ugyanis ekkor kezdett elterjedni az a gyakorlat, hogy egy országosan szervezett párt nemzeti, tagállami és helyi szinten párhuzamosan folytatott részleteiben is összehangolt kampányt, ami újabb választói tömegek megszólítását és bevonását tette lehetővé. 

A rabszolgaság kérdése és a szétfeszített pártrend

Martin van Buren pártpolitikai újítása egyszerre volt áldás és átok. Az országos szinten szervezett, nagy pártok ugyan alkalmasak voltak a személyes rivalizálások semlegesítésére, ám ugyanezen nagykoalíciós jellegüknél fogva ideológiai sokszínűség jellemezte őket. A kor meghatározó kihívásait, különösen az alapítás óta megoldatlan rabszolgaság, illetve azzal összefüggésben a nyugati terjeszkedés kérdését a gyűjtőpártok már nem tudták kezelni, ugyanis mindkét téma olyan társadalmi és gazdasági dilemmákat vetett fel, amelyek mély politikai megosztottságot okoztak. Mindez az egész pártrendszert átjárta. Egyrészt tetten érhető volt a pártok egymással folytatott versenyében: a már létező álláspontok mellé 1839-ben létrejött a Szabadság Párt, ami ellenezte a rabszolgatartást, ám az általános felszabadítás helyett csak az új területek szabad földként való kezelését szorgalmazta. Másrészt a rabszolgaság intézménye belülről is feszítette a pártokat: a Demokrata Párt fő ellenfelének számító, az amerikai függetlenséget előkészítőkről elnevezett Whig Párt esetében ez szétszakadáshoz és politikai halálhoz vezetett, tetemén az abolicionizmus, valamint a szabad föld és a szabad munkaerő hívei maradtak. Ebből a hármasból emelkedett ki az 1850-es években a Republikánus Párt, amely a nemzeti egység gondolatát is zászlójára tűzte, amiért az utókor a „Régi Nagy Párt” (Grand Old Party, GOP) névvel illeti. Ez utóbbi kiérdemléséhez azonban véres polgárháborút kellett elszenvedni, ami nem pusztán egy pártrendszerváltást, hanem a nemzeti kompromisszumokat fenntartó pártlogika összeomlását jelentette. 

Az elkerülhetetlen polgárháború

Az alkotmány első kiegészítése nemcsak a szólás- és sajtószabadságot, illetve a vallásszabadságot és államegyház alapításának tilalmát rögzítette, hanem a nép gyülekezési és kormányhoz való panaszintézési jogát is biztosította. A Kongresszusnak címzett petíciókból eleinte a legtöbb a rabszolgaság eltörlését vagy épp megőrzését célozta, számuk pedig olyannyira megszaporodott, hogy 1844-től a Képviselőház érdemben nem foglalkozott velük. Ugyanakkor a politikusok maguk között sem tudták rendezni a rabszolgaság kérdését, ahogy azt az új tagállamokkal szemben támasztott elvárások példái is igazolták. 

Miután a politikai rendszer kudarcot vallott, civilek vették kezükbe az ügyet: 1831-ben William Lloyd Garrison elindította a The Liberator című folyóiratot, melyben feltétel nélküli és általános felszabadítást sürgetett. Hasonlóképp szorgalmazta a lépést Elijah Parish Lovejoy presbiteriánus lelkész Observer című hetilapjában. A kiadvány nyomdája 1837-ben ostrom alá került, ami egyúttal a lelkész életét követelte. Az eset ékes jele volt annak, hogy a rabszolgaság ügyét az amerikaiak nemhogy a pártok, de még a békés párbeszéd keretei között sem tudják megoldani. A civilek meghatározó szerepéről tanúskodott még az 1852-ben Harrier Beecher Stowe tollából megjelent, déli ültetvények világában játszódó Tamás bátya kunyhója című regény is: Abraham Lincoln egyszer úgy mutatta be a szerzőt egy társaságban, mint „a kis hölgy, aki elindította a polgárháborút”. 

A polgárháború súlyos és maradandó sebet ejtett az Egyesült Államok politikai rendszerén. Bár az ország kettészakadását sikerült visszafordítani, és a feketék emberi és állampolgári jogainak alkotmányos rögzítése és fokozatos érvényesítése előtt is megnyílt az út, a politika világában fennmaradt az egymással szembeni gyanakvás mind a pártok között, mind azokon belül. Az újjáépítés során például a radikális republikánusok nemcsak a délieket akarták büntetni a polgárháborúért, hanem saját elnökükkel szemben is kíméletlenek voltak, amit az Andrew Johnson elleni impeachment esete tanúsított. Idővel a déli demokraták és az északi republikánusok rendre vagy aKépviselőházban vagy a Szenátusban kerültek többségbe, egyensúlyt teremtve az országos politikában. 

Helyi szinten azonban a pártok továbbra is a kíméletlen verseny szellemiségét képviselték. Ennek jegyében született a politikai patronázs újabb eszköze, a politikai gépezet, ami a gyakorlatban helyi (gyakran városi és megyei) hatalmi mikroverzumként működött. A politikai gépezet teljes közösségeket – többnyire etnikai és vallási csoportokat – látott el munkalehetőségekkel és kormányzati programokkal, amiért cserébe teljes politikai kontrollt várt el. Itt már többről volt szó, mint a jacksoni demokrácia zsákmányrendszere: a választók megtapasztalhatták, hogy milyen az, amikor a párt rátelepszik a mindennapi életükre.

Progresszív fordulat

A polgárháborút követő technológiai forradalom és gazdasági fejlődés hatalmasat lendített az Egyesült Államok ipari termelésén, ami újabb gazdasági és társadalmi változásokat hozott, különösen a nagyvárosokban. Az utóbbiak egy részét továbbra is a korrupt politikai gépezet irányította, aminek leghírhedtebb példája a New York City demokratáit megszervező Tammany Hall volt. A szervezet kiváltképp a bevándorlókból, elsősorban az 1820-as évektől érkező írekből nyerte választói bázisát, így a gazdasági és demográfiai trendek csak kedveztek működésének. 

A városi főnökök mellett az országos pártszervezetek sem vetették meg a korrupciót, ami ismét arra késztette a populista mozgalom tagjait, hogy ellensúlyozzák a pártvezetők hatalmát. Egyrészt 1913-ban hatályba lépett a 17. alkotmánykiegészítés, amelynek értelmében az Egyesült Államok szenátorait a nép közvetlenül választja. Másrészt a reformerek a képviselő- és szenátor-jelöltállítási folyamatot is közelebb hozták a választókhoz, amikor elkezdtek előválasztásokat tartani. 

E gyakorlat bevezetői a progresszívek voltak, akik rendkívül színes társadalmi mozgalomra támaszkodhattak: az országos támogatottsággal bíró reformelképzelések mögött megtalálható volt a vidéki telepesek és a nagyvárosi munkások támogatóitól kezdve az indiánok és a szesztilalom szószólóin át a social gospel és a környezetvédelem híveiig bezárólag az amerikai társadalom színe-java. A progresszív mozgalom legfőbb elemét a női választójog képezte, ami az 1920-ban hatályba lépett 19. alkotmánykiegészítéssel valósággá vált. Mindennek fényében a korszak egyik mindmáig meghatározó fejleménye az amerikai köztársasági modell további demokratizálódása, a választói részvétel erősödése volt.

Tisztességes és tisztességtelen korrupció

A nagyvárosok politikai gépezetei a hatalmi önzés és a társadalmi szolgálat egyvelegét alkották. Egyfelől a választókerületek vezetői helyi üzletvezetőktől, kocsmárosoktól és prostituáltaktól fogadtak el kenőpénzeket, miközben a hivatalok élére saját rokonaikat és barátaikat ültették. Másfelől a szavazatvásárlás végett a lakosságot is támogatták hitelekkel, segélyekkel és ajándékokkal, melyek gyakran gyorskölcsön, gyermekruházat és karácsonyi pulyka formájában érkeztek. 

Mindezt a reformerek, köztük Lincoln Steffens újságíró, rossz szemmel nézték: Steffens The Shame of the Cities című, 1903-as cikksorozatában számolt be Philadelphia korrupt politikai gépezetéről, melynek sarokköve a hamis szavazatok gyűjtése volt elhunytak, gyerekek és házi kedvencek névjegyzéki listáin keresztül. Amikor egy kritikus szóvá tette, hogy a választókerületi vezetők éppen ott gyalázzák meg a választást, ahol az alapító atyák aláírták a Függetlenségi nyilatkozatot, cinikusan megegyezte: „Az amerikai szabadság atyái egyszer már leadták szavazatukat. És még ma is itt szavaznak.” Steffens cikkeit más nagyvárosokban is sokan olvasták, köztük Tammany Hall egyik vezetője, George Washington Plunkitt, aki mindezt a következőképp kommentálta: 

„Steffens jót akar, de mint minden reformer, nem tudja megkülönböztetni a dolgokat. Nem lát különbséget tisztességes és tisztességtelen korrupció között, és ezért összezavarodik. Hatalmas különbség van a politikai fosztogatók és azok között, akik a politikából vagyonosodnak azzal, hogy nyitva tartják a szemüket.” 

Közben az iparmágnások és rablóbárók felemelkedése újfent előtérbe helyezte azt a kérdést, hogy meddig érjen a szövetségi kormányzat hatásköre, főleg, amikor a szabályozatlan körülmények között dolgozó munkások jogainak védelméről van szó. Erre válaszul a pártok elkezdtek reformprogramok megjelenítőiként is működni: minden párt a napirendjére vette a munkások és családjaik életkörülményeit, beleértve a közpénzből finanszírozott szociális programok kérdését is. Sőt, ekkor szemléltette az amerikai politikai rendszer talán legjobban azon tulajdonságát, hogy bár működése két nagy gyűjtőpárt versenyére lett hangolva, harmadik pártok is pályára léphetnek, és legalább a programok szintjén maradandót alkothatnak. 

A tiszavirág-életű, mégis kolosszális hatással bíró formációra példa a Populista Párt és a Progresszív Párt. A populisták már első választásukon egymillió szavazatot és 22 elektori voksot szereztek, ám hamar jelentkező belső megosztottságuk végül pártjuk hanyatlásához, majd eltűnéséhez vezetett. A Progresszív Párt a munkavállalói jogokat védő és trösztellenes állam koncepcióját kibontó Theodore Roosevelt elnök indítványozására szakadt el az üzletbarát republikánusoktól, akikkel szemben azonban hamar alulmaradt. Mégis, mind a populista, mind a progresszív gondolatvilág egyes elemei tovább éltek a Demokrata Párt köreiben, ahol Woodrow Wilson elnök egyrészt a „going public”, vagyis a választókkal való közvetlen kommunikációt, másrészt az „adminisztratív állam”, vagyis a szakértői közigazgatás modelljét ültette át a gyakorlatba. 

A New Deal-koalíció

Innovatív és néha a saját korát meghaladó intézkedései ellenére nem Woodrow Wilson volt a modern amerikai politika legmeghatározóbb alakja: közvetlen hagyatéka republikánus elnökválasztási győzelmek sorát eredményezte, egyes nézetei pedig ma is vita tárgyát képezik. Franklin D. Roosevelt volt az, aki a Demokrata Párt színeiben megvalósította azt a sokrétű, de egyúttal tartós nagypárti koalíciót, amit az alapító atyák vizionáltak, és ami mindmáig egyedülálló az amerikai politikatörténetben. 

A demokraták legsikeresebb koalíciója arról programról kapta a nevét, amellyel Roosevelt a nagy gazdasági válság árnyékában megnyerte az 1932-es elnökválasztást. Már maga a győzelem is jelezte a társadalmi legitimáció erejét, ugyanis a demokrata politikus hat kivételével minden állam elektori szavazatát megkapta. Mindazonáltal a New Deal-koalíció igazi értékét a rendkívül vegyes, addig összeférhetetlennek tűnő társadalmi, gazdasági, faji, etnikai, vallási hátterű választói bázis jelentette. Roosevelt támogató között voltak fehér gyáripari munkások és farmerek, szakszervezeti tagok és építkezési munkások, feketék és déli demokraták, valamint római katolikus etnikai kisebbségek és zsidók. A Demokrata Párt sikeresen egybegyűjtötte e csoportokat a gazdasági válság és annak okozói ellenében. 

Roosevelt programja progresszív, retorikája populista vonalat követett. Egyrészt a New Deal lényege az újraelosztás volt, vagyis olyan szövetségi állami funkciók és hatáskörök kialakítása, amelyek révén a válság minden vesztesének megélhetésén és kilátásain lehetett javítani. A siker kulcsát az adta, hogy Roosevelt és társai a republikánusokat a válság felelőtlen okozóiként és az önző „pénzemberek” cinkosaiként, saját magukat pedig megoldóemberekként és az „elfelejtett ember” védelmezőiként mutatták be. 

A New Deal-koalíció politikai erejét szemléltette, hogy az 1932-es választáson a demokraták nemcsak az elnökséget szerezték meg, hanem többséget alkottak a Szenátusban és a Képviselőházban is. Ugyanakkor áttételesen a koalíció még ennél is nagyobb erőt képviselt, ugyanis Franklin D. Roosevelt első New Deal-csomagjával szemben a republikánusok száznapos türelmi időszakot biztosítottak. 

Innen ered az amerikai elnökség kezdeti mézesheteinek ma is létező hagyománya: az első száz nap során az elnök még népszerűsége csúcsán van, kezdeményezéseit mind a Kongresszus, mind a sajtó fokozott várakozással, de egyben türelemmel is kíséri. Mindez akkor hoz átütő sikert, ha az elnöki program kiérdemli a „transzformatív” jelzőt, érdemben átalakítva a gazdasági és intézményi struktúrákat. Ehhez tartós politikai támogatásra, vagyis kétpárti együttműködésre van szükség, amit a New Deal a gazdasági válság által megtestesített, példátlan veszélyhelyzet miatt élvezett is. 

Roosevelt elnök egyik első kérése a bankreformról szóló törvény kongresszusi jóváhagyása volt. A képviselőházi republikánusok vezetője anélkül, hogy egyáltalán olvasta volna a tervezetet, az alábbi iránymutatást adta: „Erre a kérdésre csak egy válasz van, mégpedig az, hogy adjuk meg az elnöknek, amit kíván.” 

A New Deal-koalíció jelentőségének másik elemét a tartóssága adta. A Demokrata Párt egészen az 1960-as évekig tudott támaszkodni a fenti csoportokra, akik politikai bizalomból, gazdasági önérdekből vagy épp ideológiai kötődésből érezték magukénak programját. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy mivel az amerikai gazdaság a válság után nemcsak talpra állt, hanem a második világháború után még közel három évtizeden át növekedett, a szövetségi kormányzat vonzó és reális perspektívát tudott adni és fenntartani: létrejött egy olyan nagy méretű középosztály, amelyhez egyrészt a kevésbé képzett fehér gyáripari munkás (a koalíció lelke) is tudott csatlakozni, másrészt a konzervatív erkölcsi értékeket és a rasszizmussal szembeni liberális kiállás jegyeit is magán hordozta. 

Mindezzel az amerikai politikai rendszer is minőségileg új helyzetbe került, ugyanis Roosevelt és társai lefektették az amerikai „jóléti állam” törvényi alapjait. Ez utóbbi jelentőségének megértéséhez látni kell, hogy szabad társadalmakban a kormányzat milyen dilemmákkal szembesül: az eredeti dilemma a rend és a szabadság közötti egyensúly megtalálásáról szól, vagyis arról, hogy a kormányzat hogyan teljesítse minden nemzetbiztonsági kötelességét anélkül, hogy ezzel az állampolgárok jogain tiporna. Ezzel szemben a modern dilemmában a kormányzatnak úgy kell ez utóbbi mutatványt megvalósítania, hogy közben egyre inkább egyenlőséget teremt a polgárok között. Minél tovább bizonyult elérhetőnek az amerikai álom, annál nagyobb választói elvárások fogalmazódtak meg a szövetségi kormányzattal és persze a pártokkal szemben. 

A nagy átrendeződés

A kormányzat modern dilemmájának térnyerése idővel inkább problémát, semmint lehetőséget jelentett a New Deal-koalíció fenntartásában. Egyrészt az 1960-as években a demokraták újabb egyenlőséget célzó kezdeményezései (kiváltképp Lyndon B. Johnson elnök „Great Society” programja) már társadalmi feszültséget keltett a tehetősebb fehérek és a szegényebb kisebbségek között. Másrészt az újraelosztó kormányzati programokat az 1970-es évek stagflációja mellett nehéz volt teljesíteni.

A választók jóléti, esélyegyenlőségi és környezetvédelmi elvárásai időközben elszabadultak. Ez utóbbiak társadalmi és kulturális kérdéseket vetettek fel, melyekre a két nagy párt ideológiai töltetű válaszokat kínált: a Demokrata Párt a társadalmi és jogi egyenlőséget célzó progresszív mozgalmak, a Republikánus Párt a közrend és a gazdasági szabadság konzervatív és klasszikus liberális értelmezései mellett köteleződött el. 

Mindez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a demokraták a keleti és nyugati parti nagyvárosokban élő faji, etnikai, vallási és szexuális kisebbségekre támaszkodtak, miközben a republikánusok felkarolták a külvárosi és a kékgalléros fehéreket, fokozatosan megerősödtek a déli Sunbelt államokban, valamint megszerezték a konzervatív erkölcsi normákat követő vallási gyülekezetek feltétlen bizalmát. Ezzel előkészítették nagykoalíciójukat a Reagan-forradalomhoz. 

Furcsa szövetségek és csapatváltások

Bár manapság sokan evidensnek veszik, az amerikai keresztény jobboldal által lefedett választói csoportok nem voltak mindig republikánusok vagy akár különösebben aktívak a politikában. Az 1960-as évek társadalmi-kulturális változásai arra késztettek különböző vallási hátterű gondolkodókat, hogy teológiai vitáikon túllendülve átmeneti egységfrontot képezzenek a zsidó–keresztény kultúrkör hagyományos értékeinek védelme érdekében. Az 1979-ben alapított „Moral Majority” baptista, római katolikus, valamint zsidó vezetőkkel rendelkezett, ám mivel az erkölcsileg józan Amerikáról szóló programjukat inkább családbarát, semmint vallási összefüggésben közvetítette, sikeresen maga mellé állított nem hívő konzervatív választókat is. Sőt, nézetei több ponton rezonáltak a Republikánus Párt üzlet-, védelem- és családbarát programjával. 

Az utóbbi hármast tágabb kontextusban fúziónak is szokás nevezni, aminek keretében a szovjet, ateista és kommunista fenyegetés egyégbe kovácsolta a nemzetbiztonságot, a zsidó–keresztény civilizációt, valamint a szabadpiacot pártoló erőket. Ezt az egységet erősítették a neokonzervatívok, akik az amerikai baloldal vietnámi háborút, Izrael támogatását, valamint a klasszikus liberális politikai és gazdasági értékeket támadó, egyre progresszívebb kritikái miatt álltak át a republikánusok oldalára. Liberális demokrata hátterük és intellektuális gyökereik miatt azonban az amerikai jobboldalon sokan csak úgy tekintenek rájuk, mint „liberálisokra, akiket meglopott a valóság”, és valójában máig gyanakvóak velük szemben. 

A kétpártrendszer szerkezeti és ideológiai megszilárdulásáról árulkodott a pártpolitikai érdekeket kiszolgáló médiakonglomerátumok kiépülése is. Az ideológiai töltetű üzenetek immár a hivatalos kampányidőszakon kívül is szem előtt voltak, így a szavazók egész évben választási szezonban éltek. Bár ez sokak szerint aggályos, valójában az amerikai sajtó mindig is aktív és részrehajló szereplőként lépett fel, elég csak az alapításkori A föderalista című kiadvány címére és szerzői hátterére gondolni. Az újdonság itt a véleménybuborékok tudatos képzése, vagyis a folyamatos befolyásolás és mozgósítás volt. Mindez azonban csak kifelé biztosított egységet, belül a pártok továbbra is frakciók világát jelentették, változó dinamikákkal. 

A Demokrata Pártban az elnökválasztási vereségekből okulni akaró „új demokraták” mérsékeltebb irányba vitték volna a pártot, ám a többség háttérbe szorította őket. Ezzel szemben a Reagan-forradalom mögött meghúzódó republikánus koalíció létrejötte egy, még az 1950-es években megalakult „új jobboldal” győzelméről tanúskodott. A két frakció eltérő útját a pártfegyelem különböző értelmezése magyarázza: az amerikai politikában az európaihoz képest nagyobb mértékben van jelen az individualizmus, aminek forrása az elnök és párt helyett az egyéni mandátum iránti hűség. Ez utóbbi különösen republikánus körökben érvényesül, míg a demokratáknál sokkal jobban tetten érhető a kongresszusi és az országos pártvezetés által kikényszerített egység. Mindezt azért fontos megérteni, mert a tartós nagykoalíciók alakítását nemcsak a frakciók egymáshoz, hanem a pártvezetéshez fűzött viszonya is meghatározza. 

A párt mint identitáskoalíció 

Az amerikai pártrendszer az ideológiai útkeresésben végül legitimációs válságba jutott. A pártokon belüli vélemények sokszínűsége és ütközése önmagában nem lenne probléma, hiszen ez az amerikai pártrendszer lényege. A gond akkor kezdődött, amikor az egyes frakciók saját pártjukba vetett bizalma megingott. Az elmúlt években kibontakozó társadalmi, gazdasági és kulturális trendeket látva a törzsszavazók többsége elégtelennek minősítette vezetői érdekképviseleti képességét és elhivatottságát, így a korábban szélsőségesnek nyilvánított csoportokkal karöltve az elit ellenében kezdte megszervezni magát. Ennek legismertebb esete a trumpi MAGA-republikánusok és a magukat nyíltan szocialistának tekintő progresszív demokraták térnyerése, akiknek kommunikációjában a korábban egységet szolgáló médiakonglomerátumok helyett inkább az online közösségi média alternatív fórumai játszanak nagyobb szerepet.

Mindez azt is jelenti, hogy a párt már nemcsak politikai választás, hanem egyúttal identitás-képviselet is. Az amerikai pártok története azt mutatja, hogy a kétpártrendszer nem megszünteti a társadalmi konfliktusokat, hanem keretbe foglalja őket. Sokáig ez a keret integráló volt, mert különböző érdekeket kényszerített egy párton belüli együttélésre. Ma viszont a nagy törésvonalak (a földrajzi, vallási, faji hovatartozás, valamint az erkölcsi és ideológiai világkép) egyre inkább ugyanarra a párthatárra kerültek. Mindennek következménye, hogy a mai pártrendszerben a politikai erőfeszítések jelentős része a párt feletti irányítás megszerzéséről és nem a tartós nagykoalíció megteremtéséről szól.