Az Isonzó-front emlékezete az emlékművek tükrében

A világháború számos frontja közül az isonzói a sikeres védekezés példája, ahol a támadó olaszok 11 csata során csak minimális eredményeket értek el, míg aztán a caporettói áttörés több száz kilométerrel tolta nyugatra a hadműveleti övezetet. Az olasz haderő isonzói területszerzése 1917 októberéig helyenként néhány tíz kilométerben, máshol csak száz méterekben volt mérhető. A látszólagos mozdulatlansághoz több százezer emberi élet elvesztése társult. A katonák pedig – ha a hadműveletek ezt engedték – spontán módon kezdtek emléket állítani bajtársaiknak. Az I. világháborút követően egyre gyakoribb lett a szervezett, felülről koordinált emlékállítás, hogy aztán a II. világháború utáni változások, majd a szovjet érdekszféra összeomlása segítsenek újraértelmezni a korábban kanonizált emlékezeti formákat.

A világháborús emlékezet elkerülhetetlenül a halállal kapcsolatos; az első frontközeli emlékhelyek a sírok és a temetők. Egyes holttesteket természetesen haza lehetett szállíttatni, de ez az eljárás számított a kivételnek. A harcok nem tették mindig lehetővé az egyéni temetést, így bevett gyakorlatnak számított a tömegsírok létrehozása. Az individuális emlékezés lehetősége sokszor már a temetés pillanatában elveszett, és az időről időre frissített temetőkataszterek alapján jól lehet rekonstruálni, hogyan nőtt az azonosítatlan hősi halottak száma az azonosítottakéhoz képest. A hősi halottak emlékhelyei gyakran távol estek az egyes holttestek tényleges nyughelyétől. Az Osztrák–Magyar Monarchia és az Olasz Királyság területén is már a világháború alatt megjelentek a kisebb egységek hősi emlékművei, rajtuk a halottak neveivel, majd az emlékműállítási hullám új lendületet kapott a II. világháborúval. A fronton és közvetlen közelében pedig megmaradtak a kisebb-nagyobb katonatemetők.

A Monarchia esetében jellegzetes Czant Emil százados sírjának esete a tolmini Mária mennybemenetele templom melletti temetőben. Czant Emil a császári és királyi nagyváradi 37. gyalogezredben szolgált, 1915. október 28-án hajnalban halt hősi halált, és még aznap délután eltemették. A síremléke fölé emelt, gyászoló katonát ábrázoló életnagyságú emlékmű több fotón is szerepel, de aztán a temető 1930-as felszámolásakor ledöntötték. Civil kezdeményezésre a 2010-es években helyreállították és 2024. március 11-én újra felavatták a szlovén és a magyar honvédelmi miniszter jelenlétében. A síremlék alkotójának személye, illetve a felállítás pontos időpontja is ismeretlen, csupán az azt ábrázoló fotók alapján tudjuk, hogy valamikor 1916-ban emelték betonból, egy gyakori toposzt alkalmazva. Mégis ez a sematikus sír a fakeresztnél és a betonból kiöntött egyensírkőnél magasabb színvonalú, különlegesebb emlékezési formát jelent. Több hasonló síremlék keletkezett, de jelentős részük megsemmisült, vagy mert időközben a temetőt felszámolták, esetleg a háború alatti vélt vagy valós sérelmek miatt az emlékműveken vettek elégtételt, vagy csupán az enyészet tette a dolgát. 

Szintén osztrák–magyar eredetű és magyar nyelvű részletet is tartalmaz a Mrzli csúcsa alatti kavernában kialakított kápolna oltára, amely Diendorfer Miksa őrnagy, zászlóaljparancsnok nevéhez fűződik. Manapság újra ismertté vált, ugyanis minden év augusztusában tömegek vesznek részt a kápolnában tartott misén. A szakrális tér ebben az esetben közös megemlékezési és megbékélési helyszínné változott. A hely további különlegessége, hogy a dedikációs felirat részben magyar nyelvű, miközben az osztrák–magyar emlékhelyeken a német használata volt a domináns. 

Hasonlóan a szakrális emlékezet témakörébe tartozik a javorcai Szentlélek temploma, amelyet a Monarchia katonái emeltek a Mrzli mögötti pihenőtáborukban, és ami felekezettől függetlenül, az építők emlékét őrizve, egyfajta békeemlékműként maradt fenn. A templom sokak hozzájárulásával épült meg, a spontán kezdeményezés hadosztályparancsnokság-szintű jóváhagyást igényelt, de az érdekelt katonáktól származó ötlet jelentőségét nem lehet elvitatni. A kápolnában az imahely falait a lőszeres ládákba égetett névlisták teszik igazából emlékhellyé, ugyanis az építtető katonák a falra szerelt táblákon őrizték meg hősi halott bajtársaik nevét. 

Természetesen az emlékezés nem csak a harcoló katonák privilégiuma volt. A Monarchia katonai parancsnokságai által dolgoztatott orosz hadifoglyok emlékéhez köthető a Vršič-hágó orosz kápolnája, amely az itt dolgozó és elhunyt hadifoglyok emlékét őrzi. A cári Oroszország területéről származó hadifoglyok emelték, és a szlovén–orosz kapcsolatok ma talán leghíresebb jelképévé vált 2016-ban, amikor Vlagyimir Putyin meglátogatta. Így az I. világháborús emlékhely a 21. században a Monarchia egyik utódállamának külpolitikájában kapott szerepet.

Az Isonzó-front talán legismertebb emlékműve viszont nem a Monarchia katonáihoz, hanem az olaszokhoz kötődik, és az olasz 3. hadsereg parancsnoka, Aosta hercege szavait őrzi: „Ezeken az ormokon olaszok és magyarok hősiesen harcoltak egymással és testvérekké lettek a halálban. 1915. július – 1916. augusztus.” A Doberdó-fennsík legmagasabb pontján, vagyis a Monte San Michele 275 méter magas harmadik csúcsán emelt emlékmű 1916 második felében készült. Különlegessége, hogy kiemeli a magyar katonákat, miközben a Doberdón a Monarchia mindegyik nemzetisége megfordult. A tájolás segít értelmezni a személyre szabott üzenetet: a feliratot olyan irányba fordították, hogy a Comeni-fennsíkon harcoló magyar katonák is olvashassák a korábbi állásaik helyén emelt, szikla formájú emlékhely üzenetét. A hely propagandisztikus jellege időközben elsikkadt, és kötelező megállóvá vált mindenki számára, aki eljut a Doberdóra. Még a caporettói győzelem után a korábbi állásokat Kratochvil Károly vezetésével bejáró uralkodó, IV. Károly magyar király is megtekintette. 

Ez a látogatás volt az ötletadó egy másik, máig fennmaradt emlékműsorozat felállításához is. Kratochvil a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredhez kötődően álmodott meg négy egyforma gúlát, amelyek el is készültek és ma is állnak. A legrosszabb állapotban a San Gabriele/San Gabrje hegy oldalában található és egyben legnehezebben megközelíthető gúla van, míg a peteanói (a 124. magaslati ponton), a San Martino del Carso templomdombján, illetve a Nova Vas faluban emelt gúla már átesett a restauráláson. A helyreállítási munkákat döntően a helyi közösségek és civil szervezetek végezték el, és ezek az emlékművek az I. világháborús témájú utak kedvelt céljává váltak –  különösen a San Martino del Carsó-i.

Nagyobb, de sokkal kevésbé ismert a mai szlovén területen a XV. hadtest emlékműve, amely Most na Sočiban, az út mentén őrzi az osztrák–magyar erők 1915 májusa és 1917 októbere közötti harcainak emlékét. Óriási mérete miatt elsőre be sem tudjuk fogadni a teljes látványt. A felirata német nyelvű, és a kollektív emlékezet egyik formájaként a szatmárnémeti, losonci, zágrábi, ungvári, máramarosi, szabadkai, továbbá aradi, nagyváradi, szegedi és temesvári katonáknak állít emléket.

Ezek az egyéni vonatkozású, illetve kisebb-nagyobb egységek emlékét őrző, világi vagy szakrális jellegű emlékhelyek az I. világháborút lezáró békeszerződésben külön védelmet kaptak, fenntartásuk felelőssége a területileg illetékes államra maradt, amely akkoriban inkább a saját konstruált emlékezetébe jól beilleszthető darabokra koncentrált. Az olasz kormány ezt leglátványosabban az 1922. október 29-ei, 1386. számú törvényerejű rendelettel jelezte, ugyanis ebben kijelölt négy olyan I. világháborús helyszínt az olasz fronton, amelyet amolyan „szent övezetként” meg kellett őrizni, a világháborús harcok során elnyert formáját nem lehetett megváltoztatni. A négy övezetből kettő a dél-tiroli, illetve piavei harcokhoz köthető (a Monte Grappa és a Pasubio), kettő pedig az isonzói frontszakaszhoz (a Sabotin és a Monte San Michele). A Sabotin már csak részlegesen olasz felségterület, a többi három viszont kizárólagosan az olasz állam ellenőrzése alá tartozik, amely a saját szabályait megszegve például a Monte San Michelét gazdagon kidíszítette az ott harcoló olasz alakulatok emlékhelyeivel; a lövészárkokat szinte teljesen befedte, a csúcs köré pedig még egy külön sétautat is épített. Ilyen téren a fasiszta kormány, illetve az azt követő kormányzatok is meglehetősen szabadon értelmezték az amúgy ma is fennálló szent övezetekre vonatkozó tiltásokat. A jogi védelem tehát igazából nem a terület védelméről, hanem egyfajta nemzeti kánon kialakításáról szólt, amely a kérdéses területeket kiemelte a többi közül, ezzel pedig különleges értelmezést tett lehetővé.

Hasonlóképpen az állami szintű beavatkozás jele a gyűjtőtemetők kialakítása. A többé-kevésbé spontán módon létrejövő temetői emlékhelyek jelentős része elpusztult, amikor az olasz kormányzat óriási gyűjtőtemetőket és osszáriumokat hozott létre. A korábbi görzi hídfő mentén, vagyis az Isonzó mai olasz szakasza szomszédságában az osztrák–magyar katonák maradványait a palmanovai és a foglianói temetőkbe szállították. Inkább a szlovéniai területekre jellemző, hogy fennmaradtak kisebb katonai temetők, ahol az osztrák–magyar időszak emlékművei is túlélték a nagy temetőrendezést (lásd például Gorjansko temetőjét a Comeni-fennsíkon). 

A fasizmus számára az olasz katonák maradványai voltak a legfontosabbak, hiszen velük új üzenetet is lehetett közvetíteni. A redipugliai emlékmű óriási lépcsősorán a végtelenített „Presente”, vagyis „Jelen” felirattal az olasz hősi halottak a határ, tágabb értelemben pedig az olasz civilizáció védőivé magasztosultak. Legyen szó a délszlávokkal szembeni határ fenntartásáról vagy a titói jugoszláv területi követelések ellenzéséről, ez az interpretáció jóval túlélte a II. világháborút. Redipuglia hatalmas csontkamrája ma is az olasz I. világháborús hivatalos emlékezet egyik sarokköve. 

A monumentális temetőépítés az 1930-as évek eredménye, amikor egyre-másra születtek a nagy osszáriumok: a Hétközség-fennsíkon Asiago diadalíve uralja a tájat, a Grappa-masszívum névadó magaslatát a Monte Grappa elnyúló emlékműtömege határozza meg; a caporettói csontkamra ma is egy kisebbfajta erőd; az oslaviai silószerű emlékhely valójában egy középkori vár öregtornyára hajaz; Redipuglia pedig a lépcsőszerű és holtukban is „sorakozó” katonákat idéző kialakításával olyan nagy, hogy a nyugati front ikonikus helyszínének számító somme-i emlékműveket is túlszárnyalja. A II. világháború elejéig ezek a helyek nemzeti zarándokhelyként működtek, ahova egyénileg és szervezetten is rendszeresen érkeztek a látogatók, legyenek azok volt frontkatonák, családtagok, leszármazottak, szakmai tanulmányúton lévő tisztjelöltek vagy csak érdeklődő turisták.

A II világháború után a vasfüggöny által kettészakított Európában évtizedekre megszűnt a volt vesztes államok polgárai számára a korábbi olaszországi emlékhelyek látogatásának lehetősége. Ugyanakkor megváltozott az emlékművekhez kapcsolódó állami narratíva is. Ennek jele az 1951-ben kialakított medeai Ara Pacis Mundi (Világbéke oltára), amely a hősiesség helyett már a béke és az áldozathozatal elsőbbségét hirdeti. Az I. világháborús helyszín itt már az összes háború áldozatairól szól, vagyis az Isonzó-front egyik jellegzetes helyszíne az első világháborús kötődésén túl általánosabb értelmet nyert. 

Az utolsó nagy változás a keleti blokk összeomlásával, illetve a közép-európai országok európai uniós integrációjával történt meg, amikor a már meglévő emlékhelyek harcos, egysíkú, hősiességet dicsőítő narratíváját a megbékélés, a békés együttélés, a múlt feldolgozásának szükségességét hirdető és leginkább háborúellenes üzenete váltotta fel. Ez már a jelenkor, amikor civil egyesületek végeznek helytörténeti munkát, segítenek helyreállítani, rekonstruálni a háborús emlékhelyeket, állami és európai uniós támogatással sétaútvonalakat jelölnek ki és tartanak karban. A szlovén hivatalos álláspont jelzi legjobban ezt a narratívaváltást, amikor a kényszer hatására háborúba küldött katona áldozati szerepét emelik ki, a volt Isonzó-front turisztikai jellegű kezelését pedig a „Pot Miru”, vagyis „Béke Ösvénye” nevű alapítvány ápolja.