Bankprivatizáció, bankkonszolidáció II. rész

II. rész

Bankprivatizációra, egy állami bank részvényeinek értékesítésére már a politikai a rendszerváltozás előtt, 1990 januárjában sor került, amikor a magyar állam egy amerikai befektetőcsoportnak eladta az Általános Értékforgalmi Bank részvényeinek 50%-át. (Végül orosz tulajdonba került, vezetője egy egykori MNB-s, félig orosz származású munkatárs lett.) Az Intereurópa Banknál és a Postabanknál is volt – részleges – privatizáció korábban. Érdemi bankeladások azonban csak a konszolidációs folyamat lezajlása után, 1994 júniusában történtek, amikor az első nagybankot, a Magyar Külkereskedelmi Bank Rt.-t privatizálták.

Magyar Külkereskedelmi Bank

A Magyar Külkereskedelmi Bank a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank államosítása után, 1950-ben jött létre, annak átalakításával és átnevezésével, a külkereskedelmi pénzügyek bonyolítására. 1987-ben, a kétszintű bankrendszer bevezetésekor normál kereskedelmi bankká alakult át, és 1994-ben elsőként privatizálták. A Boross-kormány mindenképpen szeretett volna a bankok magánosítása területén is eredményt felmutatni, de politikai tőkét már nem tudott belőle kovácsolni. 

Izgalmas feladatnak bizonyult, mert volt a portfóliójában egy „döglött hitel”, egy komolyabb amerikai befektetés, amit az eladás előtt ki kellett „takarítani” a bankból. Ezt – kevesen tudják – úgy oldották meg, hogy a tételt eszközcserével egy másik bankba rakták, amit egyelőre nem privatizáltak, s ahol – feltehetően – konszolidációval eltüntethető volt.

A Bayerische Landesbank, amely 94%-ban a bajor tartomány tulajdonában volt és közösségi jog alapján működött, lett a Külkereskedelmi Bank vevője. Ebben az értelemben kissé megmosolyogtató, hogy privatizációnak nevezzük az értékesítést, hiszen maga a német Landesbank-rendszer is mutatta: nem csak privát tulajdonban működhet megfelelően egy bank. Igaz, az ottani vezetés kipróbált bankszakemberekből került ki. (Egy a bankfelügyelet által szervezett nemzetközi konferencián megkérdezték, hogyan szereznek érvényt a németek a törvény a vezetőkre vonatkozó szakmai és erkölcsi követelményeinek. „Nagyon egyszerű: évtizedek óta ismerjük őket. Minden lépcsőfokot bejártak a banki hierarchiában.” Tény, hogy nem sok ilyen vezetőt tudtunk volna nálunk felmutatni.)

Erdély Zsigmond Gábor, aki az 1980-as évektől a Külkereskedelmi Bank vezetője volt, jó kapcsolatban állt a közösségi jog (Public Law) alapján működő bajor bankkal. Az elnök-vezérigazgató valamennyire járatos volt a tőkés bankvilágban, hiszen a szocialista időkben az MNB mellett egyedül ez a magyar bank bonyolíthatott devizaügyleteket. A privatizációt követően egy ideig meg is hagyta a német tulajdonos Erdély Zsigmond Gábort a bankban, vezető pozícióban. 

Az MKB privatizációja több lépésben zajlott. Az akkori magyar kormány óvatosságát jelzi, hogy a privatizáció első lépésébe bekapcsolták az EBRD-t, elég jelentős részvénypakettel, amit csak később vett át tőle a német Bayerische Landesbank. Hiszen az Antall–Boross-kormány mindvégig vonakodott a külföldi stratégiai magánbefektetők beengedésétől, inkább látta szívesen a nemzetközi intézményeket, a Landesbank meg nyilván így mérsékelte a saját kockázatát. Az MKB szélesítette üzletpolitikáját, és rövidesen Magyarország ötödik legnagyobb bankja lett. 

Ha az időben előre ugrunk, láthatjuk a bank további sorsát. 2014-ben a Magyar Állam a Bayerische Landesbank teljes részesedésének megvásárlásával 99,99%-os, majd a kisebbségi részesedés megvásárlásával 100%-os tulajdonrészt szerzett a bankban. 2022-ben az MKB egyesült a Budapest Bankkal, aminek következtében a második legnagyobb hazai bankká vált. 2023. április 30-án aztán meg is szűnt; technikailag úgy, hogy a Takarékbank – melynek történetét később ismertetjük – beolvadt az MKB-ba, és az egyesült csoport hazai tulajdonú bankholdingtársasággá alakult át. Napjainkban ez a holding MBH Bank Nyrt. néven folytatja tevékenységét mint az OTP után a második legnagyobb Magyarországon.

A privatizációs stratégia kérdése

De vissza a kezdetekhez! Csurka István mondása, „Elmentek a tankok, jönnek a bankok”, a rendszerváltást követően élénken csengett az MDF-es politikusok fülében. Érthető volt, hogy a kormány szerette volna magyar kézben tartani a bankjait. S legyünk igazságosak: a pénzügyek szerepe egy ország függőségben tartásában valóban óriási, nemcsak a magyar gazdaság vonatkozásában, de az egész fejlődő világban is. 

Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a bankvilág jó ismerője, Várhegyi Éva egyik cikkében azt írta: Már a rendszerváltás küszöbén „terjengett a hír” az amerikai szakmai körökben, hogy a magyar bankok „rossz állapotban vannak”. Vajon ki adta az információt? És milyen célból? Hiszen, mint utaltam rá, a magyar Pénzügyminisztérium bankfelügyeleti csoportja még a minisztériumi vezetésnek, még az államtitkárnak is vonakodva tárta fel a nehézségek mértékét, nehogy riadalmat okozzon a hazai társadalomban. Talán a külföldi szakértők szivárogtatták ki? Ennyit ért a Világbank által a rendszerváltozást megelőzően küldött „átvilágító” cégek titoktartása. 

De tény, hogy a privatizáláshoz nemigen volt magántőke az országban, és a szaktudás, a nemzetközi piaci ismeret is korlátozott volt. Márpedig ha nem stratégiai befektető veszi meg a bankot, minden a menedzsmenten múlik: a szakértelmén és a tisztességén, hiszen valóban nem játszik szerepet a tulajdonosi kontroll. Minden afelé mutatott, hogy be kell engedni a külföldi bankokat, az úgynevezett „stratégiai befektetők” előtt megnyitott lehetőséggel viszont a magyar bankok a külföldi bankok fiókvállalataivá válnak. Ezt az álláspontot rendíthetetlenül képviselték a szabaddemokrata politikusok. Így történt, hogy a Horn-kormány idején jóváhagyott bankprivatizációs stratégia valóban, ténylegesen ebbe az irányba vitte a folyamatokat.

Az OTP privatizációja és a nemzeti érdek

Kivételt képezett az OTP, amiről a Horn-kormány is úgy rendelkezett, hogy magyar tulajdonban maradjon. Tulajdonképpen nem tárgyalja nagyon részletesen a szakirodalom az OTP önprivatizációs javaslatát, amelyet a bank vezetése dolgozott ki. Pedig a gyakorlatban roppant sikeres volt a konstrukció! A bank javaslatára a kormány eleve kizárta a szakmai tulajdonos jelenlétét, és diverzifikált, intézményi-pénzügyi befektetőkből álló tulajdonosi szerkezetet kívánt létrehozni. Az OTP privatizációját megalapozó kormánydöntésben úgy határoztak, hogy a lakossági megtakarítások piacán domináns szerepet betöltő bankban fenn kell tartani a többségi nemzeti tulajdont. Nincs szükség szakmai befektető bevonására, sőt, az egyes pénzügyi befektetők tulajdonhányadát is korlátozni kell (a hazai befektetőkét 10, a külföldiekét 5 százalékban). Ügyesen kombinálták a privatizációt a kárpótlási jeggyel, a dolgozói részvényvásárlással, a tb-önkormányzatoknak való vagyonjuttatással és bizonyos külföldi tőke bevonásával. Ezt egyrészt az biztosította, hogy 1994–1995 folyamán a települési, illetve a nyugdíjbiztosítási és az egészségbiztosítási önkormányzatok kaptak részvényeket, másrészt az, hogy 1995 nyarán zártkörű értékesítés keretében adtak módot külföldi intézményi befektetőknek, hogy 20 százaléknyi részvénypakettből részesedhessenek. Egy-egy tulajdonos azonban legfeljebb 5 százalékot szerezhetett, miközben a hazai intézményi és magánbefektetők összesen 8 százalékot, a menedzsment és a dolgozók pedig 5 százalékot kaphattak. A lényeg tehát a szórt tulajdonosi struktúra és a New York-i tőzsdére való bevezetés volt. Ami azért nem kis dolog! 

Ennek eredményeként az OTP elkerülhette a külföldi pénzintézetek megjelenését a bankjában. Vezetője megőrizhette elnök-vezérigazgatói székét, s a szórt tulajdon következtében a befolyása is megmaradt a stratégiai döntésekben. Nem váltak tehát valóra az egyes szakértők által megfogalmazott kezdeti aggodalmak, amelyek a bank privatizációjakor a kistulajdonosi részvétel miatt merültek fel. Az OTP magánosítása sikertörténet lett, amihez kellett a megfelelő vezetői szakértelem és bizonyos elkötelezettség. A rendszerváltozás után keletkezett Postabankban hasonló módon „állt össze” a tulajdonosi struktúra. Annak a vezetője is óriási befolyással bírt, de sajnálatos módon hatalmas csődbe juttatta a bankot. (Semmi nem mentheti a felelősségét, noha a magyar bíróság nem marasztalta el súlyosan.)

Nem azt állítjuk, hogy az OTP monopolhelyzete a betétek tekintetében nem járult hozzá az OTP sikeréhez; a bank valóban élt és él a helyzete adta lehetőségeivel. Azt azonban elmondhatjuk, hogy a bank a tevékenységével, későbbi külföldi befektetéseivel is, nemzeti érdeket szolgált. A szakirodalomban egyes szerzők a „nemzeti” stratégiát gyakran idézőjellel írják, mintha megkérdőjelezhető törekvés lenne. Mintha mindegy lenne, hogy ki a tulajdonos! Tagadhatatlan, hogy a többi volt KGST-ország bankszektora ugyancsak döntően külföldi kézbe került, több kelet-közép-európai országban még magasabb is volt az arány, mint nálunk. Ez tehát rendszerfüggő jelenség volt. 

Nyilván nem ok nélkül törekszik minden ország nemzeti tulajdonosai körében tartani a bankokat. (Csak megjegyzem, hogy a thatcheri privatizációnak is az volt az elve, hogy az értékesített állami vagyonok lehetőleg maradjanak brit kézben.) A külföldi bankok eszközeinek aránya az összes eszköz százalékában Olaszországban vagy Norvégiában csupán 1%-ot tett ki az 1990-es évek elején. Még Angliában is csak 19% volt; Ausztriában 30%. A nyugati gazdaságok jól tudták, mit jelent bankot birtokolni. Nálunk a kilencvenes évek második felében 66% volt az arány, és a 2000-es évek közepén is nagyjából ennyit, 68%-ot tett ki, hiszen a volt KGST-országokban sehol nem volt elegendő tőke és szakértelem. Másrészt a külföldi befektetők nagyon is tudták, hogy ezeknek a piacoknak a megszerzése biztos jövedelemforrást jelentő beruházás. Nagy ajándék volt a nyugati gazdaságok szereplőinek a szocialista rendszer összeomlása! Aki ügyes volt, vagyonossá válhatott. Bankot venni érdemes volt, hiszen bármilyen vállalkozásba fogsz, ahhoz mindenképpen pénzre lesz szükséged. Nem véletlen, hogy az olaszok sok évezredes bölcsességgel csaknem kizárólag nemzeti kézben tartott bankrendszert működtetnek, és nem engedik, hogy a bankok termelte haszon kifolyhasson az országból – márpedig a külföldi tulajdon ezt eredményezi.

A Budapest Bank 

A Horn-kormány ideje alatt azonban a hazai kézben tartás koncepciójával szemben lázas bankeladás vette kezdetét – a  külföldieknek. 1995-ben ugyan csak egyetlen bankot, a Budapest Bankot sikerült privatizálni, azt is csak az utolsó pillanatban, decemberben és jelentős állami rásegítéssel. A Budapest Banké mindenképpen kivételes ügylet volt: a General Electricre szinte ráerőltették. Ez a konstrukció Bokros Lajos magánszáma volt. 

Bokros Lajos 1990-ben az MSZP színeiben mandátumot nyert, majd arról lemondva a Budapest Bank elnök-vezérigazgatója lett, s az is maradt 1991–1995 között. 1995 márciusától 1996 februárjáig pénzügyminiszteri tárcát kapott a Horn-kormányban. Nevéhez fűződött a híres megszorító „Bokros-csomag”. Intézkedései hozzájárultak, hogy a rendszerváltás után, a napjainkig terjedő időben – de az elmúlt hetven évet tekintve is – e négy évben, 1994–98 között volt a legalacsonyabb a munka részesedése a profittal szemben a GDP-ben, mindössze 20%. A lakosság jövedelmi helyzete relatív mélypontra süllyedt. Viszont az ez idő alatt megvalósított jelentős privatizációs lépésekből a külföldi adósságok komoly mértékű visszafizetése vált lehetővé. Külső szemmel nézve tehát a nemzetközi pénzügyi világ számára rendkívül hasznos munkát végzett az akkori kormány, a lakosság viszont a választásokon ezt kevésbé értékelte. Bokros Lajos a minisztersége után viszont a Világbankban vezető állást kapott.

A Budapest Bank 1994-ben, még a Horn-kormány első évében, Bokros vezérigazgatóságát követően 12 milliárd forintnyi tőketartalékot kapott az államtól a működéséhez, majd a privatizációhoz, illetve azt követően további, összességében 20 milliárd értékű garanciát is. A bank mintegy 60 százalékáért a vevők – az amerikaiak a 27,5 százalékos tulajdonrészért, a pénzügyi befektetőként fellépő EBRD pedig egy 32,5 százalékos pakettért – összesen 87 millió dollárt fizettek, ami akkori árfolyamon lényegében megegyezett a 12 milliárd forintos állami tőkejuttatással. Végül is mondhatjuk, hogy 0 forintért adták el a bankot. 

Amennyiben azonban a többi ismertetendő nagybankhoz viszonyítjuk, amelyeknél az értékesítést megelőzően lényegesen nagyobb konszolidációs költségek merültek fel, az állam pénzügyi áldozatvállalása a Budapest Banknál tulajdonképpen fajlagosan alacsonyabb volt. A többi banknál végbement portfóliótisztítás költsége bizony jóval nagyobb volt a Budapest Bankéhoz képest. Az értékesítés bevétele a többi banknál messze az állam által vállalt terhek alatt maradt, de nem is lett volna reális várni, hogy a konszolidáció költségei megtérüljenek az eladásból. Hiszen a bankokban csapódott le a transzformációs veszteség igen nagy része, ami a piacgazdaságra való áttéréssel, a szovjet birodalmi rendszer összeomlásával bekövetkezett.

A Magyar Hitelbank és a K&H Bank

A magyar gazdaság két legnagyobb bankja a Magyar Hitelbank (MHB) és a K&H Bank volt. Előbbi a kétszintű bankrendszer létrejöttekor a nehéz- és feldolgozóipari, az utóbbi főleg a mezőgazdasági és élelmiszeripari vállalatokat mondhatta magáénak – még a Magyar Nemzeti Banktól örökölt ügyfélkörnek köszönhetően. (A Budapest Bank pedig az MNB infrastrukturális területet finanszírozó „részlegét” örökölte meg.) 

A Magyar Hitelbank és a K&H bank voltak szükségszerűen a konszolidáció legnagyobb kedvezményezettjei, hiszen ezeknek az adósai mentek tönkre a piacgazdasági átalakulás, a szovjet összeomlás következtében. A hitel- és bankkonszolidáció e két „főszereplője” közül elsőként a Magyar Hitelbank privatizációja zárult le. Az állam az eladást megelőzően még segített megtisztítani a bankot a konszolidáció után megmaradt rossz hiteleitől, az MNB pedig átvette tőle a kevéssé likvid konszolidációs kötvényeket. Így már kelendőbb lett a menyasszony.

Az MHB-t mindenképpen privatizálni kellett, mert tőkehelyzetét belső forrásból nem lehetett megoldani, az államtól kapott 123 milliárd forint csupán látszólag konszolidálta a bankot. A tőkeinjekciónak köszönhetően átmenetileg talpon maradt, de működő pénzeszköze továbbra sem volt, jövedelemtermelő képessége csekély maradt, s likviditási gondokkal küzdött. A likviditási helyzetet végül sikerült stabilizálni azáltal, hogy az MNB az új vezetés sikeres lobbizásának köszönhetően jelentős összegű konszolidációs kötvényt vett át, más részét pedig repózta. Király Júlia szerint az MHB privatizációja egyebek mellett azért volt sikeres, mert a vevő pontosan tudta, mit kap: nem csak bankot vásárolt, hanem ügyfélkört, piaci részesedést és piaci információt.

1996 őszén a nyugati szakmai befektetők érdeklődést mutattak a bank iránt. A tender nyertese a holland ABN Amro Bank lett, amelynek valójában már volt egy leánybankja Magyarországon. Ezek aztán össze is olvadtak, és az intézmény ABN Amro (Magyar) Bank néven működött a magyar piacon – de nem sokáig. Nem sikerült talpon maradnia. 2001-ben lényegében magába olvasztotta, pontosabban egyesült vele a belga KBC Bank, amely ugyancsak fontos privatizációs szereplő volt a magyar bankpiacon. 

A K&H Bank 1997-es privatizációs tenderét ugyanis – stratégiai befektetőként – a KBC Bank jogelődje, a belga Kreditbank nyerte meg, konzorciumban az Irish Life biztosítóval. Kezdetben csak 23%-os volt a KBC-csoport részaránya, de ezt a következő évek folyamán 100%-ra növelte, és 60 millió dolláros tőkeemelést hajtott végre a bankban.1997-ben az EBRD – mint pénzügyi befektető – ugyancsak a privatizáció szereplője volt. 30 millió dollár értékű alárendelt kölcsöntőkét nyújtott a banknak, majd ezt részvénnyé konvertálták, ami 18,2%-os tulajdonrészt tett ki. A belga tulajdonos KBC Bank és Biztosítási Csoport 2001-ben aztán egyesítette a bankot a holland ABN Amro magyarországi érdekeltségével, és 2001. július elsejével jegyezte be a cégbíróság az egyesült K&H Bankot. Az új szervezetben a KBC Bank 59 százalékos, az ABN Amro Bank pedig 40 százalékos tulajdonnal rendelkezett.

Ezzel a két egykori zászlóshajó, a Magyar Hitelbank és a Kereskedelmi és Hitelbank eltűnt a magyar palettáról: maradt a K&H Bank, amelyet e néven ma is ismerünk, s amely valójában egy belga–holland bank.

Agrobank, Pénzintézeti Központ, takarékszövetkezetek

A magyar agrárium finanszírozásával több kisebb bank is foglalkozott hazánkban: a Mezőbank, amely 1989-ben alakult, és az 1987-ben létrejött Agrobank is. Utóbbi – a botrányos bankpánik miatti csődje után – 1996-ban egyesült a Mezőbankkal. Privatizációjára 1997-ben került sor: az osztrák GiroCredit bank – ma: Erste Bank Csoport – lett a nyertes. A későbbi idők folyamán, 2004-ben a csődbe ment, államosított, majd ismét privatizált Postabankot is magába olvasztotta, így napjainkig az Erste Bank stabil – osztrák tulajdonú – szereplője a magyar bankpiacnak.

1997-ben sor került a Pénzintézeti Központ privatizálására is, amit a szakirodalom mint ellenpéldát szokott idézni, hogy hogyan nem szabad privatizálni. A Pénzintézeti Központ sok évtizedes múltra tekintett vissza: korábban bankfelügyeleti funkciókat látott el, majd a bankok államosításában játszott szerepet. A szocializmus évei alatt a külföldi képviseletek elhelyezésével foglalkozott, és ebből jelentős ingatlanvagyonra tett szert. Devizakülföldinek minősülő személyek magánszámláit vezette, s betétet is kezelt. Ebből az intézményből a Pénzügyminisztérium egyszemélyes részvénytársaságot alakított 1992-ben, amely közigazgatási és üzleti profillal is rendelkezett, de kereskedelmi banki tevékenységre akart ráállni. Sorsa azonban az állam vagyonkezelésében az ide-oda apportálás, cserélés lett. Az ÁPV Rt. tulajdonába került részvényeket végül is az angol Atlas biztosítónak adták el. A számvevőség vizsgálata problémákat állapított meg az ügylet előzményei körül, de nem is ez volt a legnagyobb gond, hanem a teljes koncepciótlanság. Mintha csupán a devizabevétel megcélzása lett volna az egyetlen vezérelv. Lett volna az intézménynek hazai banki kérője is, amely célszerűbben tudta volna felhasználni, ám így csak elkótyavetyélődött. A folyamatot a szakemberek szégyentörténetnek nevezik.

Ne feledkezzünk meg a takarékbanki szektorról sem. A nyugati országokban létrejött takarékszövetkezetekhez hasonlóan nálunk is számos kisebb takarékszövetkezet létezett már a rendszerváltás előtt. Még 1989-ben megalapították a Magyar Takarékszövetkezeti Bank Rt.-t is, e szövetkezeti bankok csúcsbankjaként (Takarékbank). A takarékszövetkezetek az elfogadott banktörvény értelmében korlátozott funkciókkal rendelkeztek; részarányuk, eszközállományuk a bankpiacon elenyésző, 5%-ot tett ki. 1993-ban 256 takarékszövetkezet működött. A Takarékbank egyfajta – elsősorban a számlavezetésre és a likviditáskezelés támogatására korlátozódó – központi banki funkciót látott el a vele szerződött takarékszövetkezetek és a takarékszövetkezetből bankká alakultak számára. A Takarékbank vezette ezen intézmények bankszámláit, bonyolította a pénzforgalmuk egy részét, és közvetetten rajta keresztül csatlakoztak a takarékszövetkezetek az országos és nemzetközi pénzforgalmi infrastruktúrákhoz. 

1997-ben a Takarékbankot is privatizálták. A Volks- és Raiffeisen Bankok német csúcsbankja, a Deutsche Genossenschaftbank vált a Takarékbank meghatározó, 71,95%-os tulajdonosává. Azt várták ettől, hogy a nyugati tapasztalatok alapján s informatikai fejlesztéssel párosulva növekszik a szektor hatékonysága. A takarékszövetkezetek a kisebbségi tulajdoni hányad (23,05%) mellett a Takarékbank közgyűlésében vétójoggal rendelkeztek. A rendszerváltozás első éveinek tapasztalata az volt, hogy ez a struktúra nehezítette a hatékony banki munkát. A takarékszövetkezetek 2003-ban vételi jogot szereztek a DZ Bank AG takarékbankbeli részesedésére, aminek a lehetőségével aztán 2010-ben éltek is. Ezzel a lépéssel ismét hazai tulajdonba került a takarékszövetkezetek központi bankja. Nagy hálózatával hasznosnak tűnt a vidéki pénzügyek lebonyolításához; rendkívüli elaprózottsága azonban gond volt. 

2013-ban törvényt hoztak a szövetkezetek integrációjáról. Ez egyértelműen egy erősen központosított, kötelező tagsági viszonyt előíró, egymás felé keresztgaranciákat vállaló, üzletileg összehangolt és a közös szinergiákat felszabadító integráció irányába mutató folyamatot irányzott elő. A Takarékbank kötelezően érvényesíthető jogosítványai bővültek, és az idők folyamán összeolvadások, egyesülések révén a takarékszövetkezetek egyre inkább koncentrálódtak, míg végül a fúziók révén egyetlen nagy, egységes informatikai rendszerrel és üzletpolitikával bíró bankká váltak. S itt visszakanyarodhatunk az elsőként privatizált Külkereskedelmi Bank történetéhez, hiszen cikkünk elején jeleztük, hogy a Külkereskedelmi Banknak a Budapest Bankkal való összeolvadása, amely aztán a Takarékbankot is magába foglalta, létrehozta a Magyar Bankholdig Zrt.-t. Ez, mint írtuk, napjainkra az OTP után az ország második legnagyobb, magyar tulajdonban lévő bankja lett. 

Néhány összegző gondolat

Láthattuk a történeti áttekintésből, hogy a magyar bankprivatizáció a rendszerváltástól napjainkig két megközelítés ütközőpontjában volt: stratégiai befektetőnek vagy szórt tulajdonosoknak eladni (esetleg tőzsdén keresztül értékesíteni), valamint magyar tulajdonban tartani vagy külföldi kézbe juttatni. E két kérdés egyazon probléma két oldala.

A külföldi stratégiai tulajdonosoknak eladás mellett szólt, hogy a rendszerváltás kezdetén kevés volt a tőke, valamint a hazai menedzseri hozzáértés, hiszen a kétszintű bankrendszer csak nem sokkal korábban, 1987-ben jött (újból) létre hazánkban. A tervgazdaságban monobankrendszer létezett, és a bank csak a tervezés puszta végrehajtója volt. Az ebből kivált kereskedelmi bankoknak alig volt piaci tapasztalatuk, és a nemzetközi bankvilággal sem volt korábban kapcsolatuk. A külföldi stratégiai, szakmai tulajdonostól a tőke emelése, a likviditás és a szakértelem biztosítása egyaránt várható volt. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a felmérések szerint a későbbiekben a magyar menedzsmenttel rendelkező bankok eredményesebbek voltak, mint a külföldiekkel dolgozók, hiszen a magyarországi viszonyokat mégiscsak a hazai szakemberek ismerték.

Tőkével valóban szűkösen álltak, nemcsak a bankokban, hanem az ügyfeleknél is. A vállalatok korábban is forgótőkehiánytól szenvedtek. Csak körbetartozással lehetett úgy-ahogy működtetni a gazdaságot. A bankok ügyfeleinek jelentős része elvesztette vevőit, így a hiteleit gyakorlatilag nem tudta fizetni. A vállalkozások megindulása, az új piaci lehetőségek megtalálása nélkül az állami pénzzel mégannyira kistafírozott és eladott bankok sem tudtak talpon maradni (láttuk ezt a Magyar Hitelbanknál).

Ugyanakkor, mint a nemzetközi összehasonlítások mutatják, minden nyugati ország törekszik bankrendszerét hazai tulajdonban tartani, ami a külföldi tulajdonosoknak való eladás ellen szól. Hogy ez Kelet-Európában nem sikerülhetett, annak egyértelműen rendszerfüggő okai voltak: a szocialista tervgazdálkodás öröksége. A kínált lehetőségekre viszont természetesen lecsaptak a külföldi tőketulajdonosok. Azt, hogy mégis lehetséges szórt tulajdonú (lényegében magyar) bankkal is jövedelmező piaci működést folytatni, az OTP története bizonyította. 

Mindenekelőtt alapvető kérdés volt, baj-e, ha az állam marad a banktulajdonos. A német bankrendszer napjainkig jól működik közösségi tulajdonú bankok léte mellett. A magyar szakértők szerint a probléma azzal volt, hogy tulajdonosként az állam túlzottan beleszólhat az üzleti döntésekbe. Ezért történhetett, hogy nálunk a bankprivatizációt pártoló politikusok egy része mégis ragaszkodott a nemzetközi szervezetekhez. Úgy vélték, egy állami szervezet csak otthon rendelkezik gazdaságszervező erővel, más országban már nem; így feltételezhető, hogy a külföldi állami vagy kvázi állami tulajdonos a megvásárolt bankot bankszerűen működteti. Ezért volt esélyük például a Landesbankoknak nálunk bankot venni. De napjaink külföldi –amerikai – példája azt mutatja, hogy ha válságjelek vannak, sehol nem idegenkednek az állam „gazdaságszervező erejétől”, és a bankok is mindenütt igénylik az állam segítségét.

Kérdéses továbbá, hogy milyen méretű bankok célszerűek a modern gazdaságban. A bankok talán a leginkább globalizált piacon működnek, így észszerű nagyságrendek szükségesek a versenyképes technikai feltételek megteremtéséhez. A monumentális bankméretek esetében probléma, ha egy külföldi bank kultúrája a helyi sajátosságokkal ütközik. Apró hazai példa: egy külföldi tulajdonú magyar bank, amelynek anyavállalata az ügyfél külföldi származására fokozottabb figyelmet fordított – feltehetően az anyaországában nem indokolatlanul –, egyszerűen nem tudta kezelni, hogy léteznek az elcsatolt országrészen született magyarok is, akik az adott időben magyar állampolgárok voltak. 

Ugyanakkor a finanszírozó intézmény és az ügyfél kapcsolata mégiscsak nagyon fontos. Ebben a kérdésben az európai és amerikai rendszerek eltérőek. A tőkepiaci közvetítés szerepe Amerikában – mind a vállalatfinanszírozásnál, mind a lakásjelzálog-piacnál – lényegesen nagyobb, s emiatt jobban elszakad egymástól a finanszírozó és a finanszírozott. Ez fokozott kockázatot jelenthet. Az ún. árnyékbankok szabályozása és felügyelete az USA-ban is napi gond, és azt is látni kell, hogy mindezekre nagy hatása van a technika fejlődésének, az elektronikus pénzek terjedésének.

Egy azonban biztos: a bankprivatizáció eredményeként létrejött magyar bankrendszer fejlődött, modernizálódott, átalakult, koncentráltabbá vált, s megpróbál lépést tartani a piac és a társadalom kihívásaival. Érzékelhetően fokozottan felértékelődik azonban a banki-pénzügyi tevékenységben – szerte a világban – a gazdaság és erkölcs viszonya. A prudens banki üzletvitel döntő tényezője lesz a jövő gazdaságának. 

Egyes szakértők azt hangsúlyozzák, hogy a külföldi bankok anyabankjai biztosították a pénzügyi válság menedzseléséhez szükséges likviditást itteni bankjaiknak is. Vannak, akik a bankok szempontjából aranykornak tekintik a 2000–2008-as éveket és ezen belül a külföldi bankok tevékenységét. Csak azt nem teszik hozzá, hogy a probléma keletkezésében is szerepet játszottak (lásd devizahitel-konstrukciók)…