Divat és politika

A divat irányítása évezredeken át összefüggött a hatalom gyakorlásával. Az értékes, nehezen megszerezhető vagy előállítható alapanyagok az ipari forradalomig kizárólag a társadalmi elit számára voltak elérhetőek, így a fényűző megjelenés is az ő kiváltságuk volt, amit a többség legfeljebb utánozni próbált. A 19. században megváltozott a divatipar helyzete: a gépesítésnek köszönhetően a textilgyártás tömegessé vált, a divat egyre gyorsabb változásait nem uralkodói udvarok, hanem szakemberek generálták és terjesztették – bár továbbra is tehetős megrendelőik érdekét szem előtt tartva. A politika azonban nem tűnt el a divatra ható tényezők közül, hiszen ha tágan értelmezzük, akkor egyrészt minden működési keret és szabályozás a kormányzás terméke, másrészt a politika társadalomra gyakorolt hatása áttételesen mindig megtapasztalható a divatban is.

A dualizmus idején

A dualizmus kori Magyarország számára is a politika határozta meg az ország alapvető gazdasági és ipari működésének kereteit: az osztrák és cseh országrészekkel közös vámterületet, illetve az ipar fejlesztése helyett a mezőgazdasági jelleg megtartását. Ez a magyar textil- és divatipar számára azt jelentette, hogy a fejlettebb területekről vámmentesen áramlott be az országba az alapanyag – elsősorban pamut- és gyapjúszövetek, mivel selymet főként Franciaországban gyártottak –, hasonlóan a nálunk még kevésbé elterjedt készruhákhoz, amelyek gyártásában például az osztrák ipar már előrébb járt. Igaz, hogy a méretre készített, bonyolult ruhák divatja a konfekció általános terjedését az I. világháborúig háttérbe szorította. Bécs divatszalonjait is akadály nélkül kereshették fel a magyar előkelőségek, hogy Budapest helyett a császárvárosban készíttessék el drága ruháikat, amit az arisztokráciából sokan meg is tettek.

A divatszalonok – üzleti vállalkozásként, saját érdekükben – igyekeztek megnyerni maguknak olyan személyiségeket, akik sokak számára példaképek lehettek. Magyarországon Erzsébet királynét hatalmas tisztelet és elismerés övezte, a hatalmi hierarchia csúcsán álló királyné pedig egyben szépségideál is volt. A 19. század utolsó harmadának vezető párizsi divatháza, Charles Frederick Worth cége több uralkodót is a vevői között tudhatott, amit célzott és sikeres „marketingjének” is köszönhetett. Az úri középosztály követte az elit által viselt divatot és öltözködési szokásokat, hiszen a Thorsten Veblen által találóan „hivalkodó fogyasztásnak” nevezett jelenség célja a státusz reprezentálása volt.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a 19. században a hatalom gyakorlásából – a tanulás, munka, választás és politikai fellépés lehetőségéből – jórészt kimaradtak a nők, a nekik szánt szerepet pedig tökéletesen tükrözte az akkori divat, valamint az öltözködési szokások bonyolultsága. A férfidivattal ellentétben – amely már a francia forradalom idején a polgárság ideáljának megfelelően szinte lemondott a dekorativitásról és a feltűnésről – a női divat a század során sokkal bonyolultabb, a testet és mozgást korlátozó volt; de a nők körében a divatváltozások is állandó figyelmet igényeltek. A gyapjúszövetből készült férfiruhákba a szabók gyakran még a tulajdonos nevét is beleírták egy kis címkére, hiszen a zakók és frakkok annyira egyformák voltak, hogy viselőik könnyen egymás kabátjában mehettek volna haza a kaszinóból vagy a kávéházból. Ezzel szemben a nőkre hárult a család társadalmi státuszának reprezentálása: nem csupán a folyton változó divatújdonságokat kellett követni, hanem az öltözködés napszakok és alkalmak szerinti illemszabályait is ismerniük kellett és be kellett tartaniuk ahhoz, hogy a család a közösség megbecsült tagja maradhasson. Mindeközben maga az öltözék bonyolult, méretre készített és drága volt, de státuszszimbólumnak számított maga a fűzött derék is, hiszen reprezentálta a nő eltartott voltát, a munkavégzés hiányát. Az emancipáció törekvései nem véletlenül kapcsolódtak össze ennek a testtorzító ruhadarabnak az elhagyásával. Ebben az esetben az életmód változása és a nők politikai térnyerése hatott a divatcégekre, amelyeknek – legalábbis üzleti megfontolásból – nem kedvezett az öltözékek egyszerűsödése és a torzított testforma eltűnése. 

Háborús divat

Nem kérdés, hogy a háborúk indítását politikai célok vezérlik, és azokról politikusok döntenek. A háborúk azonban minden esetben hatással vannak a divatra is. Az ellenséges oldalon álló országok között a kereskedelem ellehetetlenül, a textilgyárak leállnak vagy haditermelésre állnak át, de még a stílusban és/vagy divatszínekben is megfigyelhető a katonai hatás. Az anyaghiány vagy a katonai fejlesztések viszont gyakran teret nyitnak újfajta alapanyagok kikísérletezésének. Az I. világháború idején a hiány a katonai egyenruhák anyagszükséglete miatt elsősorban a gyapjúszöveteket érintette. „Annyi már előre bontakozik a minden szépet tartalmazó káoszból, hogy a tavalyinál erősebb selyemviseletnek nézünk elébe. Íme, a gyapjúanyag krízise. Természetesen teljesen lehetetlen kiküszöbölni a szövetkosztümöt. […] Ám mikor ez nem indokolt, a hazafiságot még jobban szolgálva az esztétikánál, bízvást hagyjuk a gyapjúfonalat azoknak, kik nálunk jobban rászorulnak” – írta 1916-ban A Társaság című lap. A selyemgyártás viszont Magyarországon, sőt még a Monarchia egészét tekintve is kis kapacitással rendelkezett, az igényeket korábban is elsősorban francia importból fedezték, ami kapcsolódott az aktuális párizsi divathoz – ám ez a forrás is megszűnt a háború miatt. A selyemruhákat így legfeljebb átalakítással, átfestéssel lehetett biztosítani, bár a korábbi szűk fazonokhoz képest jóval bővebb szoknya, a „háborús krinolin” divatja 1915–16 körül ezt megnehezítette. A divatra jellemző paradoxonnak megfelelően ezzel is azon ritka kiváltságosok kerültek előnyös helyzetbe, akik nehézségek és komoly összegek árán még ekkor is hozzá tudtak jutni a megfelelő mennyiségű és minőségű anyaghoz. Részben ezek a problémák vezettek 1916-ban a Fényűzés Elleni Liga megalapításához. Támogatói Tormay Cécile, Pallavicini Györgyné, Apponyi Sándorné, Bernáth Gézáné, Dessewffy Emilné, Lánczy Leóné, Mikes Árminné, Joannovich Sándorné voltak, ellenzőinek vezetője pedig Teleki Sándorné. A mozgalom céljai a következők voltak: 

„A női ruházkodás fejében kiáramló aranyunk megállítása!”

„Szövet- és bőrkészletünk nemzeti veszedelemmé fajuló pocsékolásának megakadályozása.” 

„Ellenségeink átlátszó divatdiktatúrájának a megdöntése és a női ruházkodásnak oly módon való szabályozása, mint ahogy azt lelkiismeretünk és az érdekeink megkívánják.”(Ez azt jelentette, hogy csak magyar cégnél javasolták a ruhakészítést, és olyan szabással, ami takarékos.)

„Ragaszkodunk az egyszerű és méltó ruhához, mely nem lesz külön divat, nem lesz magyar divat, hanem – józan divat lesz, mely keresni fogja a harmóniát, szövetséges asszonytestvéreink ruházkodásával.” 

Az I. világháború idején a fenti problémák valóban jelentkeztek, emellett azonban a férfiak tömeges hiánya és helyettesítésük szükségessége a nők társadalmi helyzetének és életmódjának megváltoztatásához is jelentősen hozzájárult. A háború utáni évek forradalmai során, a szocialista eszmék szélesebb körű térnyerésével párhuzamosan több országban megnyílt a lehetőség a nők szavazati jogának elismerése előtt is. A munkavégzés már nem volt szokatlan, és az öltözködésük is tükrözte a férfiak szerepköréhez való közeledést: a gyapjúszövet kosztüm, a kényelmes ing és szoknya, sőt a nyakkendőviselés is divatba jött, a ruhák rövidültek, a fűzőt pedig elhagyták.

Divatipar a két háború között

A háborút lezáró békeszerződés új helyzetet teremtett a divatszakmában dolgozók számára. A magyar szakemberek, főleg a női szabók újonnan megnyíló lehetőséget láttak a Monarchia szétesésében, ami ebből a szempontból a szemükben inkább pozitív volt. A divatiparban nem érvényesült a franciákkal szembeni ellenszenv, ami a magyar társadalmat egyébként áthatotta. A pesti divatszabók akkori felfogásának lényegét fogalmazta meg Holzer Andor, az akkori cégvezető fia és az alapító unokája 1922-ben: „Az, hogy Budapest emancipálja magát Páristól, emberi számítás szerint, teljesen lehetetlen. Vagyis, ha nem akar nemzeti ruhát viselni – már pedig a nyugati világ szerint, kultúrvárosi ember nem jár napközben nemzeti viseletben, hanem csak európai ruhában – akkor szerintem sohasem lesz divat Páris nélkül, míg Páris fenn áll. Törekedjünk azonban arra, hogy ha már Párist nem is áll módunkban elérni, legalább Wientől [sic!] ne hagyjuk magunkat elnyomni, hiszen itt van előttünk a legkedvezőbb alkalom.” 

A divatiparban dolgozók tevékenységét a Horthy-korszak kezdetén újra szabályozták (1922. XII. tc.), bár az 1887-es ipartörvényhez képest nem történt jelentős változás. A divatszakmát iparosok gyakorolták, voltak szakképzettséghez kötött és anélkül is végezhető divattal kapcsolatos tevékenységek. Az ipartestületek területi alapon szerveződtek, a tagság a mestervizsgát igénylő szakmák esetében kötelező volt. Országos jelentőségű (bár nem illetékességű) szervezet a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara volt, amely a kézműiparosok érdekeit is képviselte, többek közt az Országgyűlés felsőházában, habár a tényleges képviselők között nemigen volt divatszakmabeli: 1926-ban egyedül Goldberger Leó textilgyáros, 1928-ban pedig Drucker Géza textil-nagykereskedő és Lajta Rezső férfiszabó került be, de mindannyian póttagként. 1933-ban a Magyar Divatipar arról tudósított, hogy a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamarán belül megalakult az új kisipari szerv, az Ipartestületek Országos Központja (IPOK), aminek első elnökévé Papp Józsefet választották. Ezt a szervezetet az 1932. évi VIII. tc. alapította meg, és kiemelt célja volt a kézműves iparosság érdekeinek előmozdítása. Végül az Iparkamara reformjára az 1934. évi XX. tc. megalkotása után került sor. Képviselete volt még az iparosoknak az Országos Ipartanácsban, ott azonban a ruházati iparoknak alig volt szószólójuk. 

A politikai döntések és a jogalkotás számos ponton érintette a szabómestereket, és ezekkel legtöbbet 1918 óta működő saját érdekképviseletük, a Nőiruhakészítők Országos Szövetsége foglalkozott, amelynek létrejöttét egyébként jórészt a szakszervezetek megerősödése indokolta. A szervezet elsősorban a szabók gazdasági érdekképviseletét látta el, legfontosabb célkitűzésük így a munkalehetőségek és bevételek növelése, a munkafeltételek javítása volt. Ennek keretében figyelemmel kísértek minden olyan jogszabályváltozást- és tervezetet, mely érintette munkájukat, és kapcsolatot tartottak minden olyan helyi (fővárosi, kerületi), illetve központi irányítási szervvel (minisztériumok, parlament) és ott funkciót betöltő politikussal, aki segítségükre lehetett. Kereskedelemügyi miniszterként vagy államtitkárként a húszas évek elején ilyen volt Heinrich Ferenc és báró Szterényi József – utóbbi kiemelten támogatta a női divatiparosságot később, visszavonulása után is –, majd Hegyeshalmy Lajos. A harmincas években Fabinyi Tihamér és Bornemissza Géza minisztereket igyekeztek megnyerni maguknak. Mivel a szervezet és a legelegánsabb szalonok a IV. (esetleg az V.) kerületben működtek, ennek elöljáróságával, valamint a fővárossal is rendszeresen érintkeztek. Leggyakrabban a különböző adófajták vagy más közterhek bevezetését véleményezték. Hasonlóan visszatérő problémát jelentett a párizsi utazásokhoz szükséges valutavásárlás lehetőségének biztosítása, ami különösen közvetlenül az I. világháború utáni években volt húsba vágó, hiszen feltétlenül szükséges lett volna az új, divatos francia ruhamodellek beszerzéséhez, ugyanakkor a háborús jóvátétel és az infláció miatt nagy nehézségekbe ütközött. A szervezet 1938-ig működött aktívan, és eddig adták ki rendszeresen lapjukat, a Magyar Divatipart is.

Az 1929-es nagy gazdasági világválság változást hozott: Magyarországon is felmerült az önálló divattervezés, illetve a divattervező művészet igénye, ami mögött eleinte inkább gazdasági megfontolások álltak, de a harmincas években erősödő nacionalizmus nagyobb lendületet adott a folyamatnak. Ez az igény nemcsak a német befolyás ellen küzdő Magyarországon jelentkezett, hanem más országokban, például Amerikában is: keresték, mi a „sajátjuk”, ami valóban „eredeti”, „népi” az adott ország számára. Így két folyamat összekapcsolódott: egyrészt elmozdulás történt a szabómesterségtől az önálló divattervező művészet felé, másrészt kialakult egy olyan nemzeti identitást erősítő stílus, amely a II. világháborút megelőző években a politikát is szolgálta. A magyarosdivat-mozgalomban – ami 1933-ban indult Ferenczy Ferenc belügyminisztériumi titkár kezdeményezésére – a legsikeresebb kétségkívül Tüdős Klára lett, egészen addig, amíg a háború lehetetlenné tette az ő munkáját is. 

A zsidótörvények viszont már jóval korábban, 1938-tól kezdve fokozatosan sújtották a divatiparosokat, hiszen sokukat érintették. Volt, aki ennek hatására abbahagyta a szakmát, más megpróbálta színlelt szerződéssel átadni a cégét valamilyen keresztény rokonnak, alkalmazottnak – például a Holzer család, amely „véletlenül” épp 1944. március 18-án tette ezt meg. Később, a háború után – amelyet szerencsésen túléltek – a cégbíróságnak is „bevallották”, hogy ez egy antedatált, színlelt szerződés volt, amelyet a németek bevonulása miatt éreztek elengedhetetlenül szükséges megoldásnak. De hiába kapták vissza több generáción át működtetett, híres cégüket: legkésőbb az 1948-49-ben elrendelt államosítás utolérte mindazokat, akik a háborút túlélve erőt éreztek magukban az újrakezdéshez. Magát a divatot is elítélte az akkori kommunista politika.