Döntésformáló történelem – történelemformáló döntések – Amerikai jogfejlődés és a fekete polgárjogi küzdelem, 1865–1964

Az Amerikai Egyesült Államokban már a 18. század második felében megindult a polgárjogi küzdelem, amelynek során a jogértelmezés a feketék állampolgárságának teljes tagadásától a rabszolga-felszabadításon át a jogegyenlőségig ívelt. Az 1890-es évek közepétől az 1960-as évek közepéig számos olyan iránymutató legfelsőbb bírósági döntés született, amelyek az amerikai alkotmány kontextusában értelmezték a feketék jogait. E folyamat betetőzéseként azt kívánták elérni, hogy a jogszabályok betűje által biztosított elméleti lehetőség mellett a gyakorlatban is megvalósuljon a tisztességes eljáráshoz és a törvény előtti egyenlőséghez való jog.

Történeti háttér

Az első rabszolgákat, akik Amerikába érkeztek, 1619-ben adták el Jamestownban. Fél évszázaddal később, 1664-ben a lakosságnak még csak közel egy százaléka volt rabszolga. A 18. század első negyedére a hatalmas déli ültetvények munkaerőigénye miatt egyre több rabszolgát foglalkoztattak, így a század második felére délen a feketék száma kétszerese volt a fehérekének. Emiatt szükségessé vált, hogy a feketék viszonyait szabályozzák. Fontos kérdés volt a feketék oktatásban való részvétele, hiszen minél képzettebb volt egy rabszolga, annál hatékonyabb munkaerő lehetett, és annál nagyobb értéket képviselt a tulajdonosa számára. Ugyanakkor annál nagyobb hajlandósága lehetett arra is, hogy Északra szökjön és ott keressen munkát, ahol, bár létezett a rabszolgaság, a délihez hasonló ültetvényes gazdálkodás hiányában összehasonlíthatatlanul kisebb méreteket öltött. Ezzel együtt Északon ugyanazok az előítéletek éltek a feketékkel szemben, mint a déli államokban. Habár a szabad feketéket a törvények nem fosztották meg a szavazati jogtól, a vagyoni cenzus vagy a helyi szokások itt is megakadályozták, hogy éljenek ezzel a jogukkal. Ezen túlmenően nem tanúskodhattak a bíróságokon, nem házasodhattak fehérekkel, nem szerezhettek ingatlant és nem juthattak megfelelő oktatáshoz. A legtöbb gyarmat elkülönítette a feketéket a színházakban, kórházakban, templomokban és a tömegközlekedési eszközökön. 

Az amerikai alkotmány megszövegezői, az alapító atyák úgy vélték, hogy idővel a rabszolgaság intézménye magától elhal. Pennsylvania már 1780-ban eltörölte a rabszolgaságot, és hamarosan több más gyarmat is követte példáját. Az amerikai függetlenségi háború után az államok sorra tiltották meg a rabszolgák behozatalát külföldről, és a déli államok nagy részében eltörölték a rabszolga-felszabadítást tiltó rendelkezéseket. Ugyanakkor 1800 és 1860 között az amerikai rabszolganépesség közel ötszörösére nőtt, ami azt mutatja, hogy az Egyesült Államokban a rabszolgák száma a természetes szaporodás következtében emelkedett. Természetesen ez távolról sem jelenti azt, hogy – amint a rabszolgatartás ideológusai előszeretettel állították – a rabszolgák helyzete általában kielégítő, sőt megfelelő lett volna a rabszolgatartók és rabszolgáik közötti paternalisztikus viszonyok gondoskodó jellege miatt. Több felmérés is tanúsítja, hogy a csecsemőhalandóság a rabszolgák körében majd kétszerese volt a fehér népességnél mértnek. 

„Egyenlő jogvédelem” – Mi történt a Plessy-ügyig?

A polgárháború lezárását követően, 1865 és 1870 között elfogadták a 13., 14. és 15. alkotmánykiegészítéseket, valamint az 1866-os polgárjogi törvényt. Míg a 13. alkotmánykiegészítés az Egyesült Államok egész területén megtiltotta a rabszolgaság bármilyen formáját, addig a polgárjogi törvény további jogokat, a szerződéskötéshez, a pereskedéshez, a tanúskodáshoz és a magántulajdonhoz való jogot biztosította a felszabadítottak számára. A 14. alkotmánykiegészítés garantálta az Egyesült Államokban született, illetve honosított minden személy – köztük a volt rabszolgák – számára a teljes állampolgárságot és a Jogok nyilatkozatában foglaltak teljesülését. Ezen alkotmánykiegészítés különleges jelentőségét az adta, hogy alkotmányos védelmet biztosított a polgárjogi törvényben már megfogalmazott jogoknak és megfordította a Legfelsőbb Bíróság Dred Scott v Sanford-ügyben hozott, 1857-es ítéletének következtetését. Eszerint ugyanis afrikai származásúaknak – akár rabszolgák, akár nem – nem lehet állampolgárságuk és nem is válhatnak állampolgárrá, következésképpen nem is részesülhetnek az ebből fakadó jogokból; továbbá a Kongresszusnak nem tartozik a hatáskörébe, hogy megtiltsa a rabszolgaságot szövetségi területen. A 15. alkotmánykiegészítés minden állampolgár számára garantálta a szavazati jogot fajtól, bőrszíntől és esetleges rabszolgamúltjától függetlenül. 

Ezzel kezdetét vette a hosszú csatározás a jogok érvényesítésére. A déli államok egy részében közvetlenül a polgárháború után. 1865–1866-ban bevezették az ún. fekete kódexeket (Black Codes), melyek a felszabadított rabszolgák jogait voltak hivatottak korlátozni. E kódexek szigora változó volt a különböző államokban. A rabszolgasághoz képest ugyan mindenütt előrelépést jelentettek, ám komolyan csorbították a feketék jogait. Az új kormányzatok deklarálták, hogy a munka nélküli vagy állandó lakhellyel nem rendelkező feketéket csavargóként kell kezelni, és pénzbüntetésre, börtönre vagy kényszermunkára ítélhetők. Mindazonáltal engedélyezték a feketék számára a pereskedést és a törvény előtti tanúskodást, legalábbis a feketéket érintő ügyekben. A feketék rendelkezhettek magántulajdonnal, de földtulajdonnal nem; törvényes házasságot köthettek egymással, de a fehérekkel kötött házasság akár életfogytiglani börtönnel is büntethető volt. Ugyanakkor az ún. rekonstrukció éveiben – 1865 és 1877 között, amikor a déli államok szövetségi katonai megszállás alatt, törvényhozásaik pedig az északi Republikánus Párt irányítása alatt álltak – fehérek és feketék viszonylag szabadon érintkezhettek egymással. Korabeli déli utazók tapasztalatai szerint a fehérek és feketék gyakran keveredtek egymással vonatokon, lóvasúton, színházakban és fogadókban. 

1877-ben, a déli államok feletti szövetségi katonai ellenőrzés megszűntével a szövetségi kormányzat hosszú időre feladta a feketék politikai és polgárjogainak garantálására irányuló erőfeszítéseket. Délen létrejött az ún. Jim Crow-rendszer; egy sokkal finomabb, de tartósabb jogi háló, amely a mindennapi élet teljes szegregációját és a politikai jogok elvételét célozta. A Jim Crow-rendszer egyet jelentett minden olyan törvénnyel, rendelettel vagy társadalmi gyakorlattal, amely előírta a fajok egymástól való elkülönítését. A Jim Crow-törvények egyre fokozódó mértékben határozták meg a feketék helyét a déli államokban. 

Több mint harminc évvel a polgárháború után számos, az afroamerikaiakkal szembeni megkülönböztetés volt érvényben a korábbi rabszolgatartó államokban, és alkotmányos jogaik meghatározása is felettébb bizonytalan maradt. Ám ezen időszak gyakorlata a fehérek és a feketék közti kapcsolatokat illetően még így is összehasonlíthatatlanul enyhébb volt, mint a századforduló után megjelenő következetes, maradéktalan és az állami törvények által megerősített szegregációs politika, amelyet egyes vélemények szerint éppen a Plessy v. Ferguson-ügy vezetett be. 

Plessy v. Ferguson

A per tárgya egy diszkriminatív intézkedés – ami végső fokon a Legfelsőbb Bíróság elé került –, a Louisiana állam törvényhozása által hozott rendelet volt, amely szerint minden vasút köteles „elkülönített, de egyenlő” utazási feltételeket biztosítani a fehér és a fekete „faj” számára, és megtiltotta a keveredést. A rendelet alkotmányossági vizsgálata vezetett a hírhedt „elkülönített, de egyenlő” döntéshez, amelyet 1896-ban mondott ki a Legfelsőbb Bíróság, és jelentőségét az is tanúsítja, hogy a 20. század első felének polgárjogi küzdelmei ezen ítélet megfordításának elérését célozták meg. Egyes vélemények szerint a Legfelsőbb Bíróság által elfogadott „elkülönített, de egyenlő” elv jogi érveléssel szilárdította meg a Jim Crow-korszak szegregációs politikáját.

A konkrét ügy, amely végül a Legfelsőbb Bíróság elé került, a következő volt: Homer Plessy, aki a louisianai vasúton utazott, a fehéreknek fenntartott vasúti kocsiba vett jegyet, hogy tesztelje a szegregációs törvényeket. A vasútvállalat tisztviselői a „fajának megfelelő” kocsiba akarták átküldeni, de ő továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy egy olyan kocsiban utazzon, amely a fehérek számára volt fenntartva. Mint az utólagos vizsgálat bizonyította, Plessy hétnyolcad részben európai, egynyolcad részben afrikai származású volt, ám ez nem volt észrevehető, s így ezt megelőzően minden, az Egyesült Államok fehér polgárait megillető joggal, kiváltsággal rendelkezett. Ezen az alapon foglalt el egy szabad helyet a fehéreknek fenntartott kocsiban, s miután megtagadta, hogy a kalauz felszólítására a színes bőrűek részére fenntartott kocsiba átmenjen, rendőri segédlettel távolították el és a községi börtönbe zárták, hogy feleljen a törvény megsértéséért. Letartóztatását követően Plessy ügye egy New Orleans-i bíróság elé került, ahol John Howard Ferguson bíró Plessy ellen döntött, kimondva, hogy Louisianának joga van szabályozni a vasúttársaságait. 

A törvény alkotmányosságát Plessy védői a 13. és a 14. alkotmánykiegészítés alapján támadták. A Legfelsőbb Bíróság döntésének indoklása mint tarthatatlan állítást röviden elintézte azt az érvet, hogy a rendelkezés sértené a 13. alkotmánykiegészítés előírásait, amelyek eltörlik a rabszolgaságot. Ami a 14. alkotmánykiegészítést illeti, az indoklás szerint az alkotmánykiegészítéssel a jogalkotók célja az volt, hogy a két faj törvény előtti teljes egyenlőségét elősegítse, azonban nem irányult a bőrszínen alapuló megkülönböztetések eltörlésére vagy a társadalmi egyenlőség kikényszerítésére, sem a két faj összevegyítésére. A társadalmi egyenlőtlenségeket ugyanis nem lehet törvényi úton megszüntetni, és a két faj egymáshoz való közeledésének kölcsönös elfogadáson kell alapulnia. A szegregációt ily módon a társadalmi konfliktusok megelőzésének eszközeként kezelték, és a bíróság úgy érvelt, hogy a jogalkotónak figyelembe kell vennie a közösség bevett szokásait és hagyományait. Nem kényszeríthet ki olyan társadalmi fúziót (keveredést), amelyet az állampolgárok többsége elutasít. Henry Billings Brown bíró a döntést a következőképpen foglalta össze: „Abban a feltételezésben látjuk a felperes érvelésének alapvető tévedését, hogy a fajok kikényszerített elkülönítése megbélyegzi a színes fajt az alacsonyabbrendűség bélyegével. Ha ez így van, az semmiképp nem a rendeletből fakad, hanem kizárólag mert a színes faj így kívánja értelmezni.”

A Legfelsőbb Bíróság egyöntetű állásfoglalásától egyedül John M. Harlan bíró tért el az alábbi különvéleményével, amely később gyakran szolgált hivatkozási alapul a későbbi polgárjogi pereknél:

„Alkotmányunk színvak, és nem ismer el, sem nem tolerál osztályokat az állampolgárok között. A polgárjogok tekintetében minden állampolgár a törvény előtt egyenlő. A legalacsonyabb származású egyenlő a leghatalmasabbal. Nálunk nincsenek kasztok. A törvény az embert mint embert veszi figyelembe, tekintet nélkül körülményeire vagy bőrszínére, amikor az ország legfőbb törvénye által garantált polgárjogairól van szó.”

A Plessy-ügy után a „de facto” szegregáció jogilag szentesített elkülönítettséggé változott, és a Jim Crow-törvények bevezetését a déli államok alsóbb osztályaiba tartozó fehérek egyre harcosabban követelték. 

„Eleve egyenlőtlen” – a fordulópont

A 19. század végén a feketék különféleképpen reagáltak a társadalmi és politikai elnyomásra. Néhányan fekete szeparatista és militáns csoportokhoz csatlakoztak, amelyekből a 20. századra kifejlődött a fekete nacionalizmus. Ez azonban ekkor még nem talált széles bázisra a déli feketék körében. Ennek oka többek között abban is keresendő, hogy a feketék életminősége jelentősen javult a rabszolgaság időszakához képest. Még a legkonzervatívabb adatok szerint is 1865 és 1890 között az átlag déli fekete életszínvonala kétszeresére nőtt. A feketék nagy többsége ekkor még inkább a másik utat választotta, annak ellenére, hogy az több kérdést megválaszolatlanul hagyott. Ez az alkalmazkodás útja volt a szembenállás helyett. Elfogadva az „elkülönített, de egyenlő” elvet, ha az tényleges egyenlőséget jelentett, tanulással és önképzéssel próbáltak a társadalmi mobilitás számukra szűkre szabott lehetőségeivel élni. Az általános déli fehér vélemény a feketék oktatása, művelődése iránt jól tükröződik a következő közkeletű mondásban: „Ha taníttatsz egy négert, elpocsékolsz egy jó mezőgazdasági munkást.” 

Az iskolákban, főiskolákon, egyetemeken uralkodó szegregációs politikát a feketék hosszú ideje az egyenlő lehetőségek legfőbb gátjának tartották. Az „elkülönítés” elleni harc egyik fő célja az volt, hogy megfordítsák a Plessy v. Ferguson-ügyben hozott ítéletet. A Legfelsőbb Bíróság jó néhány olyan döntéssel reagált, amely kiterjesztette az „egyenlőség” fogalmának határait, és az „elkülönítést” ezzel gyakran összeegyeztethetetlennek találta. Az 1938-as Missouri ex. rel. Gaines v. Canada-ügyben elrendelték, hogy egy feketét fel kell venni a Missouri Egyetem jogi fakultására, mert abban az államban nem létezett jogi kar négerek számára. E döntés hatására több déli állam határozott úgy, hogy feketéknek is helyet biztosít felsőfokú oktatási programjaiban. A déli államok egy része csak nehezen vagy egyáltalán nem tudott eleget tenni az egyenlőség követelményének, amelyet a Legfelsőbb Bíróság mint alapvető feltételt írt elő az alsó és középfokú oktatás számára, ugyanis a Legfelsőbb Bíróság nemcsak emelte a követelmények szintjét, hanem felül is vizsgálta, végrehajtják-e a kívánt változtatásokat. Több államban is rádöbbentek arra, hogy ha hamarosan nem felelnek meg a megváltozott követelményeknek, akkor a Legfelsőbb Bíróság teljes egészében véget vet a szegregációs oktatásnak. Emiatt a negyvenes évek vége felé több helyen is megkezdődött a versenyfutás a fehérek és feketék iskolái közötti különbségek kiegyenlítésére. Ez majdnem sikerrel is járt, már ami a tanár–diák arányt, az iskolaév hosszát, a tanárképzés minőségét és a tanárok fizetését illeti. De minden próbálkozás ellenére még így is nagyok maradtak a különbségek a fekete és a fehér iskolák között, különösen azért, mert a Legfelsőbb Bíróság egyre bővítette az egyenlőség fogalmát, beleértve már olyan tényezőket is, amilyen például az épületek külleme, a mellékhelyiségek, az ivókutak és sportlétesítmények száma, a tanrendben szereplő órák minősége, az iskola elhelyezkedése és az utak minősége.

A Legfelsőbb Bíróság 1954-es döntése a Brown v. Topeka oktatási bizottsága ügyben a 20. századi polgárjogi küzdelem egyik legfontosabb eredménye, mivel ez adta az ösztönzést a faji megkülönböztetésben bekövetkezett változásokhoz. Az ügy négy különböző államból került a Legfelsőbb Bíróság elé, ahol – tekintve, hogy a lényegük ugyanaz a probléma volt – egy csokorban tárgyalták őket. Mindegyik ügyben a néger kisebbséghez tartozó felperesek azért kérték a Legfelsőbb Bíróság segítségét, hogy államuk iskoláit a faji elkülönítés megszüntetésével látogathassák. Mind a négy esetben megtagadták tőlük a lehetőséget, hogy olyan csak fehérek által látogatott iskolában folytathassák tanulmányaikat, ahol törvény, illetve rendelet írta elő az iskolák szegregációját. 

Az ügy névadó felperese Oliver Brown, egy fekete bőrű vasúti munkás volt a kansasi Topekában. Azért indított pert, mert kislányának kilométereket kellett gyalogolnia a feketék számára kijelölt, távoli iskolába, miközben a lakásuktól mindössze néhány sarokra volt egy közelebbi iskola – ám az csak fehér gyermekeket fogadott. A felperesek a 14. alkotmánykiegészítésre hivatkozva azt állították, hogy ezáltal az egyenlő jogvédelem elve sérült, mivel az elkülönített iskolák nem egyenlők, sőt nem is lehet őket egyenlővé tenni. A felperes ügyvédei az elkülönített, de egyenlő elvet már az elemi oktatás szintjén is támadták. Számos szociológiai bizonyítékot soroltak fel annak alátámasztására, hogy az elkülönítés puszta ténye is kizárja az egyenlő oktatás lehetőségét, és komoly pszichológiai problémát okozhat mind a fehér, mind a fekete gyerekeknek. 

A Legfelsőbb Bíróság döntésének meghozatalakor maximálisan igyekezett figyelembe venni a 14. alkotmánykiegészítés 1868-as megszületésének körülményeit, és arra a véleményre jutott, hogy a jogalkotók elsődleges célja az volt, hogy mindenféle faji alapon történő jogi megkülönböztetést megszüntessenek. A Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy az állam és a helyi kormányzat egyik legfontosabb funkciója az oktatás, ezért aztán fel kell tennie a kérdést, hogy a gyerekeknek az iskolákban való elkülönítése – még ha minden egyéb konkrét vonatkozásban egyenlő lehetőségekben részesülnek is – megfosztja-e a kisebbséget az egyenlő oktatás lehetőségétől. A Legfelsőbb Bíróság válasza igen volt. A faji alapon való elkülönítés olyan kisebbrendűségi komplexust eredményezhet, amelyet a tanuló talán sohasem hever ki, így aztán megfordítva a Plessy-döntés érvelését kimondták, hogy a közoktatás területén az „elkülönített, de egyenlő” elvnek nincs helye, mivel az elkülönített oktatási létesítmények inherens módon egyenlőtlenek. 

A Brown-ügy a gyakorlatban. Meddig kellett várni?

A Brown-döntés megtiltotta a faji megkülönböztetés alapján való elkülönítést a Kansas állambeli Topeka iskoláiban, s nyilvánvaló volt, hogy hatással lesz a teljes Egyesült Államok oktatására is. Kansasban, ahol a feketék a közösségnek mindössze 8,3 százalékát alkották, hamar végre is hajtották a Legfelsőbb Bíróság döntését, de más helyeken hosszas pereskedésekre került sor, és nem egy esetben megpróbáltak kibújni a bíróság döntése alól. 

A deszegregáció első napjai gyakran nem voltak konfliktusmentesek. Mississippi államban, a McKinley középiskolában kétnapos diáksztrájkra került sor, mivel a fehér diákok panaszkodtak a feketék durva nyelvhasználatára és arra, hogy tolakodó módon kérték el a fehér lányok telefonszámait. Ennél súlyosabb eset fordult elő az Anacostia középiskolában, ahol 2500 fehér diák négy napon keresztül bojkottálta az órákat. A deszegregáció sokakat félelemmel töltött el, s nyilván nem kevesen attól féltek, hogy a fehér iskolák is lesüllyednek a fekete iskolák szintjére. A legnehezebb helyzetben az iskolaigazgatók lehettek, akiknek kétféle igénynek is eleget kellett tenniük. Gyakran kénytelenek voltak betiltani a diákrendezvényeket a súrlódások elkerülése végett. Ugyanakkor a tanárok helyzete sem lehetett irigylésre méltó, hiszen hogyan fegyelmezhették a fekete diákokat anélkül, hogy a faji megkülönböztetés vádja éri őket? 

A döntés ugyan megállapította, hogy a szegregált oktatás alkotmányellenes, azonban nem határozta meg, hogyan és mikorra kell azt felszámolni. Így 1955-ben a Legfelsőbb Bíróság újra összeült, hogy kiadja a gyakorlati iránymutatást a szegregáció tényleges megszüntetésére. Ekkor a Brown-ügy második részében a Legfelsőbb Bíróság nagy szabadságot biztosított a kerületi bíróságoknak, hogy az egyes ügyekben meghatározzák a deszegregáció ütemét. Ennek eredményeként kevés bíró követelt gyors deszegregációt, sőt sokan támogatták is az iskolákat a változtatás elkerülésében.

A déli közvélemény túlnyomó része ellenséges volt a Brown-döntéssel szemben, és mindent megtettek, hogy szabotálják a végrehajtását. 1956-ban a Kongresszus 96 tagja írta alá az ún. Déli kiáltványt, amely támadta a Legfelsőbb Bíróság döntését. Sok déli államban a kormányzó vagy a törvényhozás nyíltan kifejezte ellenérzését, és a végrehajtást hivatalosan is megpróbálták megakadályozni. Ilyen körülmények között a legtöbb iskola vezetősége mindössze a fennálló helyzetet próbálta konzerválni. Még azon iskolák vezetőségei is, amelyek hajlottak volna a deszegregációra, hatalmas nyomás alatt voltak az állami kormányzat és a helyi polgárok részéről. Az iskolák vezetőségeinek önkéntes együttműködése hiányában a feketék sorra nyújthatták be kereseteiket a kerületi bíróságokhoz, a szegregációs gyakorlat folytatását kifogásolva. Ugyanakkor számos kerületben a fekete szülők retorzióktól való félelme következtében egyetlen ilyen kereset sem került a bíróságok elé. Ilyen sokszintű ellenállás után érthető, miért nem beszélhetünk deszegregációról Délen egészen a hatvanas évek közepéig. Csak ezt követően kezdték el a déli államok is végrehajtani a Legfelsőbb Bíróság döntését. 

Két évtizeddel a Brown-döntés után a kettős iskolarendszer megszűnőben volt. Bár a fehérekkel egy iskolába járó fekete diákok száma jelentősen nőtt, a szegregáció nem tűnt el egy csapásra. A déli államok az 1960-as évek elejéig csak lassan hajoltak meg a Brown-döntés előtt. Ezek a változások nem kis részben annak voltak köszönhetők, hogy a Legfelsőbb Bíróság 1969 és 1971 között hozott egy sor olyan döntést, amely előírta a hatékony és minden további késedelem nélküli deszegregációt. Másrészről az 1964-es polgárjogi törvény lehetővé tette, hogy szövetségi forrásokat tartsanak vissza olyan intézményektől, amelyek a faji diszkrimináció gyakorlatát folytatták. Ugyanez a törvény lehetőséget nyújtott arra is, hogy ahol a helyi lakosoknak valamilyen okból nem állt módjukban keresetet indítani, helyettük az igazságügy-minisztérium tehette meg. 

A polgárjogi küzdelem társadalmi visszhangja és hatásai

A fehérek viszonya a feketékhez a 20. század második felétől – nem utolsósorban a Legfelsőbb Bíróság döntéseinek hatására – lassú, de érzékelhető változáson ment keresztül. A Legfelsőbb Bíróság elé kerülő esetek alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy az emancipációs eredmények elsősorban a társadalmi szemléletváltozás következtében születhettek meg, de ezt a szemléletváltozást ezek a bírósági döntések katalizálták.

Az amerikai polgárjogi küzdelem messzemenően nem ért véget. A 21. század új helyzeteket, új előítéleteket, új kihívásokat és új, társadalmi emelkedésre igényt tartó csoportokat vetett a felszínre. A régi beidegződések lassan elkopnak, és a feketék egyenjogúságának elvi és tartalmi elismerése mellett lassan sor kerül az elavult és anakronisztikus formaságok kigyomlálására is. Ennek alátámasztásaként emelendő ki, hogy 2000. november 8-ig kellett arra várni, hogy Alabama állam hatályon kívül helyezze azt a több mint egy évszázados és természetesen régóta nem alkalmazott törvényhelyét, amely megtiltotta a fajok közti vegyes házasságot. Alabama állam ezzel utolsóként ugyan, de nem sokkal lemaradva Dél-Karolina mögött – ahol 1998-ban törölték az alkotmányból a hasonló tartalmú paragrafust – megszüntette alkotmányában a faji szegregációra konkrétan utaló szövegezést. A déli társadalmat mindmáig átható gondolkodást jellemzi, hogy a népszavazásra jogosultak 58%-a vett részt a szavazáson, és közülük a tilalom megszüntetésére 59%, a törvényhely megtartására 41% szavazott. 

Bár a folyamat bizonyos tekintetben a mai napig nem zárult le teljesen, és a mindennapi gyakorlat, valamint főként az egyes déli államokban viszonylag széles körben tetten érhető gondolkodásmód alapján a közeljövőben nem is fog lezárulni, a polgárjogi küzdelem korai szakaszát a Legfelsőbb Bíróságnak ezek a mérföldkőnek számító döntései alapvetően meghatározták.