Egy arisztokrata búcsúja – A párduc

Film-történelem

Egy arisztokrácia búcsúja

A párduc

Dr. Hahner Péter

Luchino Visconti: A párduc (Il gattopardo), 1963. 186 perc. Olasz–francia, színes.

Hát igen, a filmcímekkel mindig baj van. Az angol cím (The Leopard) leopárdra utal, a magyar cím párducra, holott minimális nyelvismerettel is nyilvánvaló, hogy az olasz címben gepárd szerepel. A magyar forgalmazók azonban ártatlanok, a hibát a regény fordítója követte el, s annak első magyar nyelvű megjelenése óta senki sem próbálta kijavítani e tévedést.

A film plakátja. Forrás: Wikipedia

Lampedusa fejedelme

A legritkább esetben sikerül a regényirodalom klasszikusaiból olyan filmet készíteni, amely a filmművészetnek is klasszikusa lesz. Ezúttal sikerült. A szerző, Giuseppe Tomasi di Lampedusa (1896–1957) Lampedusa fejedelme, Palma di Montechiaro hercege, Torretta bárója volt, olasz címei mellett ráadásul első osztályú spanyol grand. Vagyis a szicíliai arisztokrácia egyik legelőkelőbb családjából származott. Harcolt az első világháborúban, majd hadifogoly volt Magyarországon, s hamarosan megörökölte apja címeit. Regényét két kiadó is visszautasította, s csak egy évvel a szerző halála után jelent meg. A konzervatívok hevesen támadták az arisztokrácia és az egyház ábrázolása, a baloldaliak pedig a nemzeti egyesítés illúziómentes bemutatása miatt. A regény azonban egy év alatt huszonöt kiadást ért meg, világszerte bestsellerré vált, és 1959-ben elnyerte a legtekintélyesebb olasz irodalmi díjat, a Premio Stregát.Roger Ebert amerikai filmkritikus úgy fogalmazott, hogy „A párducot az egyetlen ember írta meg, aki megírhatta, az egyetlen ember rendezte, aki megrendezhette, és az egyetlen ember szerepel benne, aki a főszerepet eljátszhatta.” Az író arisztokrata volt, aki egyik dédapja emlékiratait használta fel, Visconti annak az uralkodó osztálynak a leszármazottja volt, amelynek világát bemutatta, Burt Lancaster pedig olyan erővel sugározza a herceg érzéseit, hogy aligha tudunk mást elképzelni a szerepében.

Garibaldi partraszáll

A regény és a belőle készült film cselekménye 1861-ben és az ezt követő években játszódik, az olasz egyesítés idején, amikor Garibaldi partra szállt az „Ezrek” élén Szicíliában, s a történelem radikális fordulatot vett. A Nápoly–Szicíliai Királyságot ekkor csatolták az egységes olasz államhoz. A főszereplő, Salina hercege, a köztiszteletben álló arisztokrata elfogadja az új helyzetet. Tisztában van vele, hogy osztálya háttérbe szorulásával a régi értékek egy része is elvész, de tudja, hogy nem tehet ez ellen semmit. Inkább a maga eszközeivel segíti családja újabb nemzedékének törekvéseit, valamint a távolról sem kifinomult, kifejezetten műveletlen, de nagyravágyó polgárság felkapaszkodását. Tudja, hogy az új rendszer sem lesz becsületesebb a réginél, de sztoikusan átadja a helyét a társadalomban, a családban és az életben – felkészülve a halálra. (Negyvenöt éves ugyan – de ez abban a században időskornak számított.)

Hercegek alkotása

A regény tele van mitikus utalásokkal, Szörényi László a naturalizmus, történeti irónia és mitologizmus sajátos elegyeként jellemezte. A rendező azonban alighanem jól tette, hogy a mitikus utalásokkal nem terhelte meg a filmjét. Ő történelmi, társadalmi és lélektani drámát készített. Filmjében ott kavarog a 19. század szicíliai társadalma, büszke hercegnők, aggódó papok, intrikáló politikusok, hűséges cselédek, nagyképű katonatisztek és vérbő prostituáltak, akiket talán sohasem ábrázoltak ilyen érzékletesen és emlékezetesen. Szemtanúi lehetünk a palermói utcai harcoknak, a hercegi birtokra való megérkezés szertartásának, részt veszünk egy véget nem érő bálon, ünnepi misén, díszes vacsorákon és politikai választásokon. Bepillantást nyerünk a hercegi hálószobába, az országúti fogadók világába s még egy főnemesi bál mellékhelyiségébe is. Alberto Moravia olasz író a film megtekintése után kijelentette: „Ez Visconti legtisztább, leginkább kiegyensúlyozott és legpontosabb filmje.” Valóban az, korhűségét jól jelzi, hogy Claudia Cardinale kapott egy 19. századi, hímzett zsebkendőt, amit a kézitáskájában őrzött – és a filmben elő sem kellett vennie.

Szereposztás: Cserkaszov, vagy Lancaster

A színészek kiválasztása nem is lehetett volna sikeresebb, többen is valószínűleg e filmben nyújtották életük legjobb alakítását. Claudia Cardinale talán sohasem volt ilyen gyönyörű, Alain Delon pedig ilyen vonzó. Felejthetetlen monológot ad elő Serge Reggiani a vadász, Don Francisco Ciccio Tumeo szerepében: ő az egyszerű kisember, aki legalább egy gesztussal jelezni kívánta a megbuktatott uralkodó iránti háláját – de ezt az új rendszer máris megalázó módon megakadályozta. Emlékezetes alakítást nyújt Paolo Stoppa a felkapaszkodó kispolgár és Romolo Valli is az arisztokratákat tanulmányozó, öntudatos, de óvatos pap szerepében. Még a fiatal Terence Hill is felbukkan egy mellékszerepben. De Burt Lancaster alakja mögött valamennyien eltörpülnek. Ezt a filmet ő „viszi a vállán”, a néző az első perctől nem a színészt látja, hanem a méltóságteljes, férfias, idősödő, bölcs Salina herceget, aki olyan erős, hogy olykor könnyedén felemel egy felnőtt férfit, de a film utolsó jelenetében az utca sarába térdel az oltáriszentséget vivő pap láttán.Burt Lancaster így emlékezett vissza a szerepek kiosztására: „Eredetileg egy oroszt (Nyikolaj Cserkaszovot) akartak, de ő túl öreg volt. Aztán Lawrence Olivier-t akarták, de ő túl elfoglalt volt. Amikor engem javasoltak, Visconti így kiáltott: »Ó, nem! Egy cowboyt?« De éppen befejeztem az Ítélet Nürnbergbent, amit ő megnézett, és szüksége volt hárommillió dollárra, amit a 20th Century-Fox biztosított számára, ha amerikai sztárt alkalmaz, így aztán bekövetkezett az elkerülhetetlen. És egy gyönyörű házasság lett belőle.”

A teljes siker

Nino Rota csodálatos filmzenéje rendkívül nagy szerepet játszik abban, hogy A párduc oly jelentős sikert aratott. A film elnyerte a cannes-i filmfesztivál díját és a David di Donatello-díjat, olasz díjakat kapott a producer és a papot játszó Romolo Valli. Az Olasz Filmkritikusok Nemzeti Szindikátusa három díjat ítélt meg a filmnek, Visconti két Sant Jordi-díjat kapott érte, az amerikai National Board of Review a legjobb külföldi filmként díjazta. Még a Vatikán is a 45 „nagy film” közé választotta a művészet kategóriájában. A The Guardian magazin szerint ez minden idők legjobb regényadaptációja, a torontói nemzetközi filmfesztivál pedig a 100 alkotás közé választotta, amit minden filmbarátnak látnia kellene.A film eredetileg 205 perc hosszúságú volt, de Cannes-ban már egy 195 perces változatot mutattak be. Visconti a 187 perces változatot kedvelte legjobban. Sajnos a brit és amerikai forgalmazók 161 percre csökkentették a film hosszát. A blu-ray lemezeken szerencsére a 185 perces változat látható.