Európai nemzetiségi politikák a boldog békeidőkben – Mennyire volt elnyomó a magyar nemzetiségi politika a dualizmus korában?

A történelem iránt érdeklődők jól ismerik a dualizmus kori magyar kormányok nemzetiségi politikai intézkedéseit az Eötvös-féle törvénytől a lex Apponyiig. Mindezzel kapcsolatban szintén ismeretesek a történeti értékelések, leszögezve, hogy a magyar nemzetiségi politika a nemzetiségek asszimilációját tűzte ki célként, és ennek érdekében igyekezett is föllépni. Kérdés azonban, hogy ez mennyire volt hatékony, és még inkább miként értékelhető a korabeli európai minták szempontjából. Jelen írás ez utóbbi kérdés megválaszolásához kíván szempontokat adni.

A román példa

Dobrudzsa tengerparti tartományát Románia 1878-ban szerezte meg az Oszmán Birodalomtól. Amikor az új területet a Román Királysághoz csatolták, igen heterogén etnikai szerkezete volt: 107 ezer lakosának csupán 29%-a volt román, míg a bolgárok 26%-ot, a törökök és tatárok pedig 30%-ot tettek ki. Ehhez képest néhány évtized elteltével, 1912-re a románság aránya már több mint megduplázódott, azaz elérte az 59%-ot! Az ilyen rövid idő alatt bekövetkező igen erőteljes népességváltozás nem képzelhető el másképpen, mint igen nagy mértékű román (be)telepítési politika és a muszlim (török–tatár) lakosság elűzését szolgáló egyéb intézkedések egyidejű alkalmazásával – pontosan, ahogy a valóságban is zajlott. A román állam például a meghódított dobrudzsai őslakosságnak nem adta meg a választójogot, ellenben a betelepülő született románok megtarthatták azt, tehát a nemzetiségek az egyéni jogok tekintetében is másodrendű állampolgárrá váltak. Talán meglepő lehet, hogy mindezzel kapcsolatban előfordul olyan hazai szakirodalmi értékelés, amely ezt pusztán csak „határozott nemzeti politikának” nevezi. 

A királyság többi területén is igen szigorú szabályok érvényesültek. A kérdés azért is különösen fontos, ugyanis már az I. világháború előtt több mint százezer fős magyar nemzetiségű közösség élt Romániában, amelyet két fő csoportra, a mintegy 70-75 ezer fős csángókra, illetve a 60-65 ezer fős, Magyarországról munkavállalási céllal kivándorolt magyarokra lehet felosztani. Az 1914 előtti Romániában a csángóknak egyetlen magyar nyelvű iskola sem jutott, sőt a tanórákon kívül sem szólalhattak meg magyarul. Az oktatás mellett egyházi tekintetben is a románosítás érvényesült, a iaşi-i püspökség kizárólag román nyelvű katolikus papokat képzett, így a századfordulóra már csak egyetlen pap tudott magyarul, ráadásul az imádságos és énekeskönyvek is román nyelven készültek. 

A Romániába kivándorolt magyarok számára 1903-ban összesen három iskola állt rendelkezésre, ahol magyarul is tanítottak, de törvény rendelkezett róla, hogyha román állampolgárságot vettek föl, akkor már csak román iskolába járhattak. Az oktatás tartalmi céljairól viszonylag kendőzetlenül szólt a Spiru Haret oktatási miniszter által jegyzett 1897-es körrendelet: „Legyenek rajta, hogy a gyermekek történelmünk eseményeit sokkal többre becsüljék, mint más nemzetekét […], higgyék, hogy a román nemzet a legvitézebb és a legelőkelőbb minden nemzetek között. Ne féljenek attól, hogy túlzásokba esnek…” A minél gyorsabb románosítási törekvések jele volt az is, hogy az alfabetizáció romániai mértékben kimagasló arányt ért el a nem románok által lakott területeken, míg például a homogén román Olténiában sokkal alacsonyabb volt. Az ellentmondás könnyen feloldható a nemzetiségi területeken zajló, intenzív óvoda- és iskolaépítés figyelembevételével. Mindezek fényében nem túlzás Raffay Ernő értékelése: „Románia nemzetiségi politikája a korabeli Közép- és Kelet-Európa legsovinisztább, legembertelenebb politikája volt. Az Osztrák–Magyar Monarchiáéhoz hasonlítani sem lehet, sőt sok vonatkozásban túlszárnyalta az oroszországi nemzetiségi politikát is.”

A liberális minta: Ausztria

Ausztria esete gyökeresen eltér a korszakban jellemző, a nacionalista államépítést követő országok példájától. Ennek legismertebb elemét az 1867-es „decemberi alkotmány” híres 19. cikkelye képezi, amely kimondta: „Az állam minden néptörzse egyenjogú, és minden néptörzsnek sérthetetlen joga van nemzetiségének és nyelvének megőrzésére és ápolására.” Valójában azonban nem az alkotmány bevezetése hozta a fordulatot, hanem már 1859-től kezdve fokozatosan vezették be a nyelvi jogokat tágító intézkedéseket: a birodalmi tanácsban 1862-től saját nyelven szólalhattak fel a képviselők, míg 1866-tól Csehországban egyenrangú tannyelvvé vált a német mellett a cseh is, Galíciában pedig lengyelül és ruténul is kiadták a törvényeket. A nyelvi jogok bővítése fontos elemének tekinthető, hogy 1907-től bevezették az általános választójogot, nyilvánvalóan abban reménykedve, hogy a szegényebb rétegek kiegyensúlyozó hatást fognak gyakorolni a középosztály nacionalizmusával szemben – ez azonban inkább fordítva sült el. 

Lényegileg tehát az Osztrák–Magyar Monarchia nyugati felében mind az oktatás, mind a hivatali élet vagy éppen a bíráskodás tekintetében érvényesült a nyelvi egyenjogúság – az egyetlen kivétel ezalól a közös hadsereg volt, amely a korszak végéig megőrizte egységes német nyelvű mivoltát. Joggal merül fel mindezek nyomán kérdésként, hogy egyfelől megoldották-e a nemzetiségi problémákat a széles nyelvi jogok, másfelől pedig hogy miért alakulhatott Ausztriában a teljes szabályozás sokkal lazábban, mint ahogy az a korabeli Európában jellemző volt. Az első kérdésre könnyű a válasz: a megengedő szabályok ellenére a Lajtán túli belpolitikai életet szinte a folyamatos parlamenti válság állapota jellemezte, azaz az elmérgesedő nemzetiségi vitáknak nem sikerült elejét venni. A második kérdés kapcsán két tényező igazán fontos: egyrészt Ausztria etnikailag még Magyarországhoz képest is széttagoltabb volt: az 1890-es népszámlálás adatai szerint az összlakosságnak mindössze 36%-át tették ki a német nyelvű polgárok, míg a csehek 23,3%-os részarányukkal nagyságrendileg hasonló súlyt képeztek, de a lengyelek (15,8%) és rutének (13,2%) aránya sem volt elhanyagolható. Ennél pedig talán még fontosabb, hogy még az osztrák-német vezető elit gondolkodásában sem létezett az egységes Ausztria-fogalom, amely a svájci határnál fekvő Voralbergtől a ma Ukrajnához tartozó Bukovináig tartó Ciszlajtániát bármilyen szinten is egy nemzeti egységnek képzelte volna. Így osztrák-német oldalról sokkal könnyebb volt elfogadni a különféle történelmi hagyományokkal és múlttal rendelkező tartományok és azok népeinek egyenjogúságát. Ezzel szemben a Magyar Királyság hosszabb-rövidebb szünetekkel, de 1000 óta egységes állam volt, ami az erőteljesen közjogi fókuszú magyar elit gondolkodásába kiirthatatlanul beleégett. Ez persze nem tántorította el a magyarországi nemzetiségeket attól, hogy a sokkal megengedőbb ausztriai szabályozáshoz képest hátrányosnak értékeljék hazai helyzetüket.

A szerb etnikai tisztogatások

Szintén tanulságos Szerbia példája. A „Balkán Piemontjának” nevezett kis ország az 1912–1913-ban zajló két balkáni háború során több mint duplájára növelte területét. A törököktől újonnan megszerzett vidékeken (például Koszovó, Szandzsák, Makedónia) viszonylag csekély volt a szerb lakosság aránya, és nagy számban éltek egyéb etnikumok, például albánok, törökök vagy éppen bolgárok. A térséget megszálló szerb haderő itt számos, az addigi szerb területen fennálló jogot egyszerűen nem léptetett életbe (például gyülekezési, egyesülési és sajtószabadság, aktív és passzív választójog [!]), de a halálbüntetés eltörlését törvénybe iktató jogszabály hatályát sem terjesztették ki e déli területekre. A meghódított népesség tehát szinte gyarmati körülmények között találta magát, aminek mértékét jól jelzi, hogy az ellenzéki lapok Belgrádban is arról cikkeztek, hogy a helyi lakosság jobb helyzetben élt még az oszmán fennhatóság alatt is.

A jogfosztó berendezkedés mellett tulajdonképpen etnikai tisztogatás zajlott, amit jól leírnak a monastiri (ma: Bitola) brit helyettes konzul, Greig jelentései: „Immár egészen nyilvánvaló, hogy a szerb uralom alatt álló muszlimokra nem vár más, mint rendszeres mészárlások, biztos kizsákmányolás, végül pedig a teljes megsemmisülés.” A háborúval kapcsolatos visszaélések felderítésére még egy nemzetközi bizottság is érkezett, hogy helyszíni vizsgálatot végezzen. 1914-ben publikált jelentésükben a következő áll: „Hamuvá porladt házak és egész falvak, tömegesen meggyilkolt, fegyvertelen és ártatlan lakosság, hihetetlenül erőszakos cselekmények és fosztogatások, a brutalitás minden formája – ezek voltak az eszközök, amelyeket alkalmazott és még mindig alkalmaz a szerb–montenegrói hadsereg, szem előtt tartva, hogy az albánok által lakott térségek etnikai jellegét teljes mértékig átalakítsák.”

Persze mindez Szerbia nagyhatalmi támogatását nem kérdőjelezte meg, Crackanthorpe belgrádi brit nagykövet saját beosztottjainak jelentéseit annyival intézte el, hogy azok bedőltek a hisztérikus menekültek túlzó rémtörténeteinek. A szerb államhatalom által az etnikai arányok alakítására használt eszközökről jól tanúskodik a Sándor trónörökös által számos újonnan meghódított – „felszabadított” – városban folytatott dialógus, helyi bolgárokkal:

– Mi vagy te?
– Bolgár.
– Az apád f…t vagy te bolgár!

Eközben nyugaton

Európa nyugati peremén, Írországban igen szigorú körülmények között éltek az őslakos írek: már a 17. századtól kezdve zajlottak jelentős protestáns betelepítések, a 18. században pedig betiltották a katolikus (ír) iskolák működtetését. Az ír nyelv használata az iskolákban általánosságban tilos volt, ha mégis rajtakaptak egy írül beszélő tanulót, megszégyenítő célzattal rováspálcát akasztottak a nyakába. Az 1892-ben bevezetett kötelező és ingyenes állami oktatás angol nyelvű volt, az ír nyelvet csak kiegészítő tárgyként lehetett választani. Mindezeket figyelembe véve nem tekinthető meglepőnek, hogy az ír nyelv már a 20. század elejére jelentős mértékben eltűnt, mára pedig csaknem holt nyelvvé vált.

Franciaország esetében sem lehet liberális vagy megengedő kisebbségi-nyelvi politikáról beszélni. A francia nyelv elsősége már az abszolutizmus idején egyértelművé vált, de tényleges, radikális intézkedések – az úgynevezett „nyelvi terror” – a forradalmi terror idején születtek: elrendelték, hogy kivétel nélkül minden településen alkalmazzanak egy-egy francia nyelvű oktatót, sőt 1794. július elején (néhány nappal a diktatúra bukása előtt) olyan jogszabályt vezettek be, amely magánokiratok készítését is kizárólag francia nyelven engedélyezte, ellenkező esetben akár hat hónapi elzárást is kilátásba helyezve. Bár a forradalom legradikálisabb intézkedéseit megszüntették, a francia nyelv térnyerése a napóleoni központosítással (francia nyelvű hadsereg, francia nyelvű állami adminisztráció) tovább folytatódott. A végleges változást François Guizot és Jules Ferry oktatási törvényei hozták el: előbb – már 1833-ban – minden iskolában kötelezővé vált a francia nyelv oktatása, 1881-től pedig az iskolák kizárólagos nyelve a francia lett. A nemzetiségi nyelveken való megszólalást pedig különböző megszégyenítő módszerekkel büntették, mint például „szamársapka” viselése.

A Német Császárságon belül erőteljesebb germanizáció zajlott Poroszországban, főképpen a nyugat-poroszországi és poseni lengyelekkel szemben, ugyanis ezeken a területeken a lengyel etnikai részarány akár az 50%-ot is meghaladhatta (Posenben), ráadásul helyenként a lengyel természetes szaporodás nagyobb volt, mint a német. A helyzet megoldására hozták létre 1886-ban a telepítési bizottságot (Königliche Preußische Ansiedlungskommission für Posen und West-Preußen), amelynek a szegények földhöz juttatásával szociálpolitikai célja is volt, de ennél lényegesebb törekvésnek számított minél több német telepes lengyelek által lakott vidékekre történő betelepítése, ezzel az etnikai arányok megváltoztatása. A bizottság tevékenységének eredményeképpen mintegy 150 ezer (más források szerint akár 180 ezer) német költözött a két porosz tartományba. A betelepítés mellett azonban még radikálisabb eszköz alkalmazása is előfordult: 1885-ben mintegy 30 ezer lengyelt, illetve lengyel nemzetiségű zsidót üldöztek el az országból.

Viszonylag közismert, hogy nemzetiségi politika terén az orosz cári birodalom is igen szigorú szabályozást alkalmazott, a russzifikáció leplezetlen céljával. Az ukránok esetében 1863-tól (Valujev-körlevél) tiltották a nemzeti nyelvű könyvnyomtatást és sajtót, míg a Varsói Főkormányzóság területén is kizárólag orosz nyelvű iskolák működhettek az egyetemtől az utolsó falusi iskoláig, illetve hasonlóan a brit és francia szabályozáshoz az óraközi szünetekben sem lehetett lengyelül megszólalni. Arról pedig, hogy a lengyelek és az ukránok mellett a besszarábiai románok sem kaptak kedvezőbb lehetőségeket, jól tanúskodik Lucian Boia, a román történetírás „fenegyerekének” néhány gondolata:

„Az erdélyi románok ugyan joggal bírálhatták a magyar politikát, hiszen Magyarország messze állt a nemzetiségek egyenjogúságának biztosításától, mégis az erdélyi románok olyan lehetőségeket élveztek, amelyekről a besszarábiaiak nem is álmodhattak. Erős, az ortodox és görögkatolikus érsekség köré szerveződő egyházi szervezetre támaszkodtak, sűrű iskolahálózatot tartottak fenn (igaz, elsősorban elemi iskolákat, mindössze néhány középiskolát, de egyetemet nem), változatos és polemizáló kedvű sajtó adott hangot követeléseiknek, román bankokat működtethettek, és szoros kapcsolatokat ápoltak Romániával. Minden jogos kritika ellenére Magyarország jogállam volt, alkotmányos és parlamentáris. Oroszország ezzel szemben autokrata birodalom, amely a besszarábiai románok módszeres és hatékony oroszosításán dolgozott.”

Reális volt a keleti Svájc?

Jászi Oszkár nevezetes „keleti Svájc” koncepciójának megjelenése óta közismert hivatkozási alapnak számít Magyarországon Svájc példája is. Ezen elképzelést az utólagos történeti gondolkodás az egységes magyar nemzetállami gondolat egyik elképzelhető alternatívájaként értékelte, természetesen abban az esetben, ha már a 19. században felkínálják a nemzetiségeknek. Már csak e koncepció okán is érdemes néhány gondolatot szentelni a svájci helyzetnek is. A svájci kantonok laza föderációja már a középkor óta folyamatosan fejlődött, de csak 1848-ban fogadták el az első alkotmányt, amely 25 kanton szövetségével hozta létre a modern értelemben vett svájci államot. A kantonok maguk választhatták meg a területükön használatos nyilvános oktatási nyelvet, illetve szabályozhatták a nyelvhasználatot az élet egyéb területein is. Természetesen ha két- vagy többnyelvű kantonról volt szó, akkor dönthettek úgy, hogy több nyelven folyik az oktatás. Ugyanakkor a négy legnagyobb nyelvet (német, francia, olasz, rétoromán) az alkotmány név szerint is felsorolta, jelezve, hogy ezek mind kihagyhatatlan elemei a svájci államiságnak. A svájci példa mindazonáltal a legtöbb tekintetben teljesen egyedi: a föderáció egyrészt nem egy állam szétdarabolásával, hanem alulról építkezve, szervesen jött létre, másrészt az egyes kantonok nem pusztán etnikai egységek (sőt sok esetben a kantonhatárok nem vágtak egybe az etnikai és vallási határokkal), hanem történelmileg szervesen kialakuló közösségek voltak. Mindezek alapján igen lényeglátók Demkó Attila és Gyulai György sorai: 

„Azt feltételezni, hogy Magyarországon bármilyen nagyvonalú nemzetiségipolitikával működőképes lehetett volna valami, ami Európában csak Svájcban működött, merész. […] Aki azt gondolja, hogy a Keleti Svájc elmulasztott lehetőség, gondolja végig az elmúlt száz év történetét! A térségben az összes többnemzetiségű állam szétesett.”