Habsburgok – A dinasztia és a magyarok

2025. december 20-án ismét teltházas Rubicon-konferenciát rendeztünk, amelyen a történészszakma jeles képviselői a Habsburg–magyar kapcsolatok egy-egy fontos állomását mutatták be. Az előadók többek között arról beszéltek, hogyan kerültek a magyar trónra a Habsburgok, és miként tudták megőrizni uralmukat csaknem 400 éven keresztül, mit jelentett és miben nyilvánult meg a magyarok és Habsburgok kölcsönös egymásrautaltsága, illetve milyen szakítások és kiegyezések követték egymást a négy évszázad közös történelmében.

(Varga Dániel beszámolója a december 20-án tartott Rubicon-konferenciáról)

Rudolf Veronika: A Habsburg-család eredete és pályakezdése

Bár a Habsburg-dinasztiáról nagyon sokaknak van valamiféle ismeretük, a család középkorban élt tagjairól jóval kevesebben tudnak. Az 1273-ban uralkodó Rudolf az első olyan Habsburg, akinek a neve többeknek eszébe juthat, annak ellenére, hogy a dinasztia ekkorra már 300 éves múltra tekintett vissza. A dinasztia bölcsőjét Elzász és a mai Svájc területén kell keresnünk. A legkorábbi, történeti forrásokkal igazolható családtag Gazdag Guntram volt; az ő unokája, Radbot, aki feleségével, Lotaringiai Itával együtt megalapította a muri bencés monostort. Itt születtek az első források is a Habsburgok történetéről. Radbothoz köthető a Habsburgoknak nevet adó vár megépítése is. A legenda szerint egy vadászat alkalmával elvesztette a héjáját, és csak hosszas keresgélés után, egy sziklaormon találta meg a madarat. Radbot később ezen a stratégiailag előnyös hegytetőn építette fel a családnak nevet is adó erősséget, a Habichtsburgot (Habicht jelentése héja). A nyelvészeti kutatások alapján azonban sokkal valószínűbb, hogy az elnevezés a középfelnémet hab szóra vezethető vissza, amely révet, illetve folyami átkelőt jelent. A név az idők folyamán egyszerűsödött, és a 13. századra szilárdult meg Habsburgként. 

A korai Habsburgok a 12. században a Hohenstauf-dinasztia szolgálatában álltak, és ekkoriban tettek szert jelentős birtokokra: sok más rivális család egyszerűen fiúágon kihalt, rengeteg földet pedig megvásároltak. A 13. század derekára a Német-római Császárság déli részén immáron számottevő, nagy részben egybefüggő területekkel rendelkeztek. Jelentősebb politikai súlyuk is volt már, igaz, grófi címük ellenére nem tartoztak az úgynevezett birodalmi fejedelmek közé, másodvonalbeli előkelőknek számítottak. Habsburg Rudolfot 1273-ban mégis római királlyá választották. Róla számos tévhit él a köztudatban, például, hogy jelentéktelensége, magas kora miatt vagy éppen pápai nyomás hatására tették meg királynak. Azonban ezek egyike sem volt igaz, hiszen Rudolf kiváló képességekkel rendelkezett, főleg a hadászat terén. Elsősorban azért választották meg, hogy szembeszálljon II. Ottokár cseh királlyal, aki az 1250-es, ʼ60-as években jelentősnek számító területeket szerzett a Német-római Császárság keleti részén. Rudolf hozzálátott az elidegenített birodalmi javak visszaszerzéséhez, és ennek érdekében szövetségre lépett a magyar királlyal, (Kun) Lászlóval. 1278-ban került sor a második morvamezei csatára, amely a cseh és az osztrák emlékezetben is kiemelt fontosságú. Érdekesség, hogy a magyar történetírás túlbecsüli, más országoké pedig inkább alábecsüli a magyar részvétel jelentőségét abban a csatában, amelyben a cseh uralkodó elhunyt.  

1282-ben Rudolf az augsburgi birodalomi gyűlésen hűbérül adta fiainak az Osztrák, a Stájer és (végül csak átmenetileg) a Karintiai Hercegségeket, egyúttal pedig birodalmi fejedelmi rangra emelte őket. Rudolf számára komoly problémát jelentett az utódlás: mivel nem koronázták meg római császárnak, egyenként kellett a választófejedelmeket meggyőznie, hogy a fiát, Albertet tegyék meg utódjának. Végül 1291-ben a választófejedelmek Albertet túlzott hatalmától félve mégsem őt választották meg, így az örökösből csupán osztrák és stájer herceg lett. Változó volt a kapcsolat Albert, illetve (Kun) László és III. András Magyarországa között. Az ellenségeskedés lassan békévé szelídült, amit jól jelez, hogy 1296-ban létrejött az első Habsburg–magyar dinasztikus kapcsolat: III. András feleségül vette Albert lányát, Habsburg Ágnest, később pedig a magyarok segítettek Albertnek, hogy római királlyá válasszák.

Pálosfalvi Tamás: Az első Habsburgok a magyar trónon – Albert és V. László

1402. szeptember 14-én Pozsonyban Luxemburgi Zsigmond a jelen lévő országnagyok és városok beleegyezésével fiúörökös nélküli halála esetére IV. Albert osztrák herceget tette meg örökösévé. A herceg alig két év múlva, 1404-ben elhunyt, de fia, V. Albert hét évvel később eljegyezte, majd 1421-ben feleségül vette Luxemburgi Zsigmond lányát, Erzsébetet. Az előzmények ellenére Zsigmond mégsem hagyta  vejére a magyar trónt. Emiatt 1437-től 1463-ig – azaz Zsigmond halálától egészen addig, míg Hunyadi Mátyás vissza nem szerezte a Szent Koronát – folyamatos válság jellemezte a magyarországi politikát. 

A magyar előkelők jelentős része nem akarta Albertet magyar királynak, mivel attól féltek, hogy Zsigmondhoz hasonlóan – akit hosszú időre külföldre szólítottak császári teendői – Albert is kevés időt töltene Magyarországon és így keveset foglalkozna az ország dolgaival. Sokan Jagelló Ulászlót látták volna szívesebben az ország élén, a polgárháborút azonban ekkor még sikerült elhárítani. Egyszerűbb volt ugyanis Albert trónutódlási jogát elfogadni, mintsem hogy fegyveres konfliktus törjön ki. Albert váratlan halála után (1439) azonban újra foglalkozni kellett a trónutódlás kényes kérdésével, Luxemburgi Erzsébet ugyanis állapotos volt. A gyermek, a későbbi V. László trónutódlása érdekében Erzsébet ellopatta a Szent Koronát Visegrádból. Ezzel azonban hatalmas hibát követett el: a nemesség jelentős része a hír hallatán Ulászló pártjára állt, a polgárháborút pedig így már nem lehetett elkerülni. 

Végül III. Frigyes német-római császárhoz került a Szent Korona és a gyermek László, utóbbi azonban fiatalon, utód nélkül halt meg. A magyar előkelők egy része is III. Frigyeshez fordult a Magyarországon hatalomra kerülő Mátyással szemben. A német-római császár azonban visszaadta a Szent Koronát Mátyásnak, akit alkalmasabb magyar uralkodónak tartott, mint a gyermek Podjebrád Henriket, a cseh trónörököst, akinek az apja, Podjebrád György a Magyar Királyságot is meg akarta szerezni. Hosszas bonyodalmakat követően még III. Frigyest is megválasztották magyar királlyá, de nem koronázták meg. Ahogy Pálosfalvi hangsúlyozta, a trónutódlás kérdése a középkorban mindenhol rendkívül bonyolult, érzékeny problémának számított, Magyarország esetében éppen emiatt következett be a közel 30 éven keresztül tartó politikai válság.

Korpás Zoltán: V. Károly és a spanyol Habsburgok a magyar törökellenes harcokban

Miután II. Lajos magyar király halálának híre eljutott Spanyolországba, V. Károly császár összehívta a helyi államtanácsot. Döntés született arról, hogy Magyarország védelme érdekében pénzügyi segélyt küldenek a császár öccsének, a decemberben magyar királlyá választott I. Ferdinándnak. Antonio de Mendoza y Pacheco,  Granada kincstárnoka kapta a megbízást, hogy 100 000 aranyat vigyen el Magyarországra. A Habsburg uralkodó tevékenységét mint spanyol királyét kell értékelni: fiskális szempontból nézve sokkal több bevétele származott az Ibériai-félszigetről, mint a Német-római Császárság területéről. Ám V. Károly így is jóval kevesebb pénzből gazdálkodott, mint az oszmán uralkodó, Szulejmán.

V. Károly pénzügyi, diplomáciai és hadászati téren is támogatta Magyarország törökellenes harcait. A spanyol uralkodó több jogcímen küldött pénzügyi segítséget Ferdinándnak, és ebben az időben már az óceán túloldaláról, a spanyol gyarmatokról is elkezdtek csordogálni a segélyre fordítható pénzek. 1529-ben, Bécs ostroma után a pánik jelei mutatkoztak, a Habsburgoknak sürgősen pénzre volt szükségük. Levéltári források bizonyítják, hogy még az indiánokat is felkérték, hogy járuljanak hozzá a törökellenes harcokhoz. Fontos kiemelni, hogy az összes jelentős diplomáciai eseménynél (például amikor Ferdinánd követei Szapolyaival vagy a törökökkel tárgyaltak) jelen volt V. Károly valamelyik képviselője is.

A korszakban a magyar végvárak védelmében (például Esztergom, Szolnok, Veszprém vagy Komárom) sok spanyol katona vett részt: az első egység már 1529-ben jelen volt Bécs ostrománál, az 1530-as éveket követően pedig mintegy 10-12 ezer spanyol harcolt a régióban. A törökellenes harcokat követően több spanyol katona is fényes karriert futott be – akár a tengerentúlon is –, de sokan Magyarországon, az itteni harcok során hunytak el. Korábban az volt az általános vélekedés, hogy V. Károly nagyon messze volt és semmit sem tett Magyarország védelmében, ám ez nem volt igaz. Korpás Zoltán szerint a bátyja segítsége nélkül Ferdinánd minden bizonnyal kudarcot vallott volna Magyarországon. 

Pálffy Géza: Kölcsönös egymásrautaltságban. A Magyar Királyság a 16. századi Habsburg Monarchiában

A Habsburgok nem arra az oszmánok által megtámadott és kifosztott csonka Magyarországra vágytak, amihez végül hozzájutottak, hiszen a Szent István-i Magyarország területe nagyobb volt, mint a Cseh Királyság és az osztrák örökös tartományok együttvéve. Korábban nem számoltak azzal, hogy kialakul egy világbirodalom, amely a Balkán államainak szétzúzását követően Közép-Európa felé fordul. Mohácsot követően nagy esélye volt annak, hogy a gazdasági és katonai értelemben rendkívül erős Oszmán Birodalom az egész magyar államot bekebelezi. Mint tudjuk, ez végül mégsem történt meg. Pálffy szerint a mohácsi bukás az erőforrásokban tapasztalható hatalmas különbségek miatt hosszabb távon elkerülhetetlen volt. A csatát követő kölcsönös egymásrautaltság a magyarok és Habsburgok között az oszmán hódítások következtében alakult ki. A törökök ekkoriban hatalmas pusztításokat vittek végbe, „felnyomták” a Balkánt Magyarország területére, emiatt az ország nemzetiségi összetétele is drámaian megváltozott. „Ha nem jönnek a spanyol terciók, akkor ezt az előadást, lehet, hogy szerbül mondanám” – fűzte hozzá Pálffy. 

Fontos azonban kiemelni, hogy a Magyar Királyság államisága nem szűnt meg. A hivatalos protokollban és a diplomáciai gyakorlatban Magyarország előkelő helyet foglalt el a Habsburgok címei között, még Csehországot is megelőzve. A kisebbé vált, „kifli alakú” Magyar Királyság továbbra is tekintélyes területtel, népességgel és gazdasági erővel rendelkezett. 

A megmaradt magyar államnak két új fővárosa lett: Bécs és Pozsony. Ahogy az 1536-os országgyűlésen fogalmaztak, az utóbbi „az ország igazgatásának székhelye, addig, amíg az ország Isten segítségével vissza nem foglaltatik”. Bécsből mint második fővárosból irányították a külügyet, a hadügyet és a pénzügyet. A magyar szuverenitás korlátozottá vált, de a magyar politikai elit hozzájárulásával, a kölcsönös egymásrautaltság következtében. A magyarok rászorultak a Habsburgok segítségére, cserébe védték a német területeket is. A „közös ügyek” már ekkor kialakultak, tehát nem 19. századi fejleményről van szó. 

Hatékony törökellenes határrendszer épült ki, aminek köszönthetően a Magyar Királyság fennmaradhatott, ugyanakkor a magyarországi bevételek messze nem voltak elegendőek az új végvárrendszer kiépüléséhez és fenntartásához. Magyarország rendszeres pénzügyi támogatásra szorult, Ausztriának pedig szüksége volt egy előretolt védelmi vonalra.  Így vált a Magyar Királyság a Habsburg Monarchia részévé; nem mint a Habsburgok gyarmata, sokkal inkább mint a monarchia éléskamrája és védőbástyája. Ráadásul a bécsi centralizációs politika ellenére megmaradt az erős magyar rendiség. A korszakban a Habsburg-lojalitás és a „magyar hazafiság” összeegyeztethető volt, a magyar politikai elit Bécsben is fontos pozíciókat tölthetett be. A „mindig lázadó magyarok” elmélete emiatt korrekcióra szorul.

Hahner Péter: Mária Terézia és II. József – a Habsburgok és a felvilágosodás

Mária Terézia kötelességtudatát és szorgalmát az apjától, VI. Károly császártól (III. Károly magyar királytól) örökölte. Jezsuiták nevelték, gondolkodását az egészséges délnémet reformkatolicizmus hatotta át. Megtanult spanyolul, olaszul, latinul, magyarul, franciául és persze németül; néha egy mondaton belül három nyelvet is használt. Férje Lotaringiai Károly volt, akivel 1736-ban házasodtak össze, és 16 gyermekük született, akik közül 10-en élték túl az anyjukat. 

Amikor Mária Terézia 1740-ben átvette a Habsburg Monarchia irányítását, távolról sem volt olyan tapasztalatlan, mint ahogy azt sokáig állították; ugyanolyan képességekkel rendelkezett, mint kortársai, II. Frigyes vagy II. Katalin. Egyes történészi vélemények szerint Mária Terézia monarchiája a halálakor jobb állapotban volt, mint Poroszország vagy Oroszország. A magyar rendekkel való kapcsolata 1765-ig teljesen harmonikusnak bizonyult, de később sem volt több konfliktusa, mint a többi tartomány lakóival, és a vámrendelete sem ártott a magyar iparnak. A korszakban szilárd hatalom védőernyője alá került Magyarország. A Habsburg-kapcsolat megakadályozta az oszmánok visszatérését, illetve azt is, hogy hazánk Lengyelország sorsára jusson, amelyet a nagyhatalmak felosztottak egymás között.

Mária Terézia legnagyobb sikereinek egyike, hogy a Monarchia bevételeit közel 30 év alatt megduplázta. Igaz, hozott ellentmondásos döntéseket is: például kegyetlenül bánt az örökös tartományok protestánsaival, vagy éppen deportálta a prostituáltakat, azonban az ilyen döntések a korszakban, más országokat is figyelembe véve, nem számítottak kirívónak. Mélyen vallásos volt, de kitűnően össze tudta egyeztetni a hitet és az észt. Például a himlőoltást elfogadta, a politikailag nem radikális német felvilágosodás képviselőit pedig támogatta. Ezzel együtt nem hitt az ész mindenhatóságában, tisztelte az érzelmeket, a szokásokat és a hagyományokat.

Már életében nagy szerepe volt a róla szóló mítoszok kialakításában: gyönyörű asszony, szerető anya, aki mindenki számára könnyen megközelíthető (ez utóbbi azonban minden bizonnyal nem volt igaz). Szépsége politikai legitimációjának egyik forrása volt, az isteni áldás jele. A porosz követ Európa legszebb fejedelmének nevezte Mária Teréziát. Fontos tudni róla, hogy nem kérdőjelezte meg a korabeli genderhierarchiát, a saját helyzetét tartotta kivételesnek, lányainak pedig azt tanácsolta, hogy rendeljék alá magukat a férjüknek. A hűtlenségéről szóló pletykák teljesen alaptalanok voltak. Férje halála után gyászt öltött, színes ruháit a cselédeinek ajándékozta, ékszereit pedig a lányának adta. 

II. József az értelmiségiek, illetve az írók kedvence volt, azonban alig 10 év alatt sikerült tönkretennie mindazt, amit az anyja elért. Minden cselekedete szembement a Habsburg Birodalom politikájának alapelveivel. Nem vette tudomásul, hogy birodalma nem egységes állam, hanem különböző tartományok halmaza, amelyet szinte csak a dinasztia tart össze. Egy nagy, egységes államként kezelte a tartományokat, és így még az észszerű reformokat is sikerült ellenszenvessé tennie. 6206 rendeletet adott ki közel 10 éves uralkodása alatt, kétszer annyit, mint az édesanyja 40 év alatt. Minden apró részlettel maga akart foglalkozni, mindenbe beleavatkozott. II. József valóban modernizálni akarta az államot, csak azt felejtette el, hogy törekvéseit össze kellene kapcsolni a képviselet elvével, azaz meg kellene engedni, hogy bizonyos rétegek beleszólhassanak a döntésekbe. Politikájának sikertelenségét jól példázza, hogy míg Mária Terézia idejében az Osztrák-Németalföld (a mai Belgium) felvirágzott, József alatt már fegyvert fogtak a tartomány lakói.  

Hermann Róbert: Reformtól a trónfosztásig – a Habsburg–magyar viszony 1849-ig

II. József abszolutisztikus kísérletének kudarca után II. Lipót kompromisszumos uralkodása következett. 1790–1791-ben újra összegyűlt a rendi országgyűlés, amely az alábbi törvényt hozta meg (1791:10. tc.): Magyarország független, más országoknak, tartományoknak alá nem vetett, saját törvényei és szokásai szerint kormányzandó ország. Az uralkodó adót, újoncot csak országgyűlési jóváhagyással szedhet. Háromévente kötelező országgyűlést tartani, és törvénybe iktatták az úrbér-, a türelmi és a jobbágyrendeletet. (Erdély ugyanakkor külön maradt.) 

1792-ben elhunyt II. Lipót, utódja pedig I. Ferenc lett; neki kellett szembenéznie a napóleoni Franciaországgal. 1804-ben felvette az Ausztria császára címet, ami együtt járt azzal, hogy a Magyar Királyság „eltűnt” a politikai térképről, és a nemzetközi jog alanya és tárgya egészen 1867-ig az Osztrák Császárság lett. I. Ferenc halálát követően az az V. Ferdinánd következett a magyar trónon (1835), akinek szellemi képességei elégtelenek voltak az uralkodáshoz.

1848 tavasza hatalmas változást hozott a Habsburg–magyar viszonyban. Az 1848/III. törvénycikk rendelkezett a független, felelős kormány megalakításáról. Eszerint az uralkodó rendeletei csak miniszteri ellenjegyzéssel érvényesek, és minden – immáron Erdéllyel egyesített –, Magyar Királyságra vonatkozó döntés Budapesten születik. Fontos lépés, hogy a magyar miniszterek egyike a külügyekért felelős. (Tehát nem a „király személye körüli miniszter” lett Eszterházy Pál, hanem külügyminiszter, így is nevezték őt még az osztrák levelekben is, igaz, nem tartozott hozzá teljes értékű külügyminisztérium.) Kétkamarás törvényhozás jött létre. Az uralkodó 1848 előtt bármikor feloszlathatta az országgyűlést, de ezután már addig nem tehetett így, amíg az a zárszámadást, illetve a következő évi költségvetést meg nem tárgyalta. 

1848. május 7-én Batthyány Lajos elérte, hogy a Magyarországon állomásozó katonaságot és katonai hatóságokat a magyar kormány alá rendeljék. 1848 augusztusára azonban megváltozott a nemzetközi helyzet, Bécs leküzdötte bel- és külpolitikai problémáit, így képessé vált arra, hogy tisztázza a magyarországi viszonyokat. Az osztrák kormányzat emlékiratot intézett V. Ferdinándhoz, amelyben több tucat oldalon keresztül azt fejtegette, hogy az uralkodónak miért nem volt joga szentesíteni az áprilisi törvényeket. V. Ferdinánd ezt egy kézirat kíséretében elküldte a magyar országgyűlésnek. Ezt követően a magyar kormány további működése lehetetlenné vált, főleg miután az uralkodó elutasította az 1848. augusztus végén elfogadott hadügyi és pénzügyi törvényjavaslatokat. 

1848. szeptember 11-én lemondott a magyar kormány. Másnap Batthyány újabb megbízatást kapott, de V. Ferdinánd nem volt hajlandó megerősíteni az új kormányt. Szeptember végéig újabb és újabb ellenséges uralkodói megnyilatkozások érkeztek, végül október 3-án megtörtént a magyar országgyűlés feloszlatása. Október 8-án a végrehajtó hatalom az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz került, amelynek elnöke Kossuth Lajos lett. A magyar fél fönntartotta a kompromisszum lehetőségét, például a katonai kinevezésekre egy ideig még azt írták, hogy az uralkodó utólagos jóváhagyásának reményében. Ezzel szemben a másik oldal semmilyen megegyezésre nem mutatott hajlandóságot.  

1848. december 2-án lemondatták a trónról V. Ferdinándot, és Ferenc József került hatalomra – ettől kezdve nincs törvényes magyar király. 1849 márciusában az új uralkodó úgy döntött, hogy maga ad alkotmányt népeinek – köztük a magyaroknak is –, amelyben „mellesleg” részekre szabta Magyarországot. Megfogalmazódott, hogy a magyar alkotmány „csak annyiban tartatik fenn”, amennyiben összhangban van a birodalmi alkotmánnyal. Az ezzel kapcsolatos korábbi magyarázatok tévesek: a kápolnai csata végeredményének semmi köze sem volt az olmützi oktrojált alkotmány megszületéséhez. Az utóbbi sokkal inkább szólt a frankfurti német nemzetgyűlésnek, mint a magyaroknak, akik mindezek után, 1849. április 12-én mondták ki a trónfosztást és Magyarország függetlenségét. „Az után a teljes kompromisszumképtelenség után, amit az osztrák fél, illetve az uralkodóház mutatott 1848 októberétől ʼ49 áprilisáig […] ennél sokkal okosabbat nem lehetett csinálni” – mondta Hermann. 

Ezzel kapcsolatban három kérdés merülhet fel. Jogszerű lépés volt-e a trónfosztás? A válasz az, hogy a törvényességet nem a magyar fél rúgta fel, így a fenti kérdés értelmezhetetlen. Logikus lépés volt-e? Miután az uralkodó nem volt hajlandó együttműködni, sőt, az olmützi alkotmány alapján felosztotta az országot, nemigen maradt más választás. Hasznos és célszerű lépés volt-e? Belpolitikailag igen, hiszen 1848 októbere óta egy parlamenti bizottság gyakorolta a végrehajtó hatalmat. Külpolitikailag azonban nem volt hasznos, igaz, kárt sem okozott, hiszen még mielőtt ez a döntés megszületett volna, már eldőlt az orosz intervenció kérdése.

Csorba László: Kiegyezés és dualizmus, állami és családi modernizáció

Ferenc József édesapja Ferenc Károly volt, aki – ellentétben feleségével Zsófia hercegnővel – nem állt hatalmas intellektus hírében.  Hogy Ferenc József feljutott a birodalom csúcsára, az nagy részben anyjának volt köszönthető. Zsófia rendkívüli ellenszenvvel figyelte a magyarországi eseményeket, mivel úgy látta, hogy mindaz, ami ott történik, veszélyezteti a családi örökséget, a birodalom egységét. Ausztriában a trónváltás nem okozott olyan galibát, mint Magyarországon. Ferenc József teljesen azonosult azzal a törekvéssel, hogy Magyarországot meg kell büntetni. 1849-et követően a Habsburg Birodalom polgári állammá vált, de a politikai berendezkedése egyértelműen abszolutista maradt. A rendszer magyar nevét Alexander Bach belügyminiszterről kapta.

Ferenc József testvérei Miksa, Károly Lajos és Lajos Viktor voltak. Utóbbit szellemi problémái és homoszexualitása miatt a család mellőzte, fontos politikai, közéleti szerepet nem vállalhatott. Szellemileg Miksát tartották tehetségesebbnek, Ferenc József féltékeny is volt rá. Ausztriában nem jutott elég tér Miksának a kibontakozásra, így – miután lehetőséget kapott a franciáktól, hogy Mexikó császára legyen – feleségével, Saroltával együtt átkeltek az óceánon túlra. Azonban hiába próbált reformokat hozni az országban, a mexikói forradalmárok 1867-ben kivégezték. 

Ferenc József felesége, Erzsébet „pozíciói” fokozatosan javultak az udvarban Zsófia ellenében, amikor világra hozta gyermekeit. A trónörökös Rudolf militarizáló nevelést kapott, ezzel tönkre is tették gyermekkorát. Például a négyéves gyermek füle mellett pisztolyt sütöttek el éjszaka, hogy így szoktassák hozzá a katonai élethez. 

1859-ben az Osztrák Császárság vereséget szenvedett Itáliában, és az abszolutista rendszer erősen meggyengült. Ez arra kényszerítette az uralkodót, hogy változtasson a birodalom politikai berendezkedésén. Először a rendi eredetű, a tartományi különállást respektáló konzervatívok kaptak esélyt az október diploma révén, de nem értek el komoly sikert. Utánuk a februári pátenssel a nagypolgárság által támogatott birodalmi centralista irányzat került hatalomra, Anton Schmerling vezetése alatt, amely már összbirodalmi parlamenttel számolt. Magyarországnak azonban sem az 1848 előtti helyzetet rekonstruáló októberi diploma, sem pedig a Schmerling-féle megoldás nem volt megfelelő. 

Az 1860-as évek politikai tendenciái a kiegyezés megkötésének irányába mutattak. Ennek egyik legnagyobb támogatója Erzsébet volt, aki élete során ekkoriban szólt bele leginkább a politikai folyamatok alakításába. Az 1866-os königgrätzi vereség végül felgyorsította a kiegyezést. Magyarország engedett 1848-ból, azaz fontosabbá vált számára a birodalom biztonsága, egysége, mint a forradalom után kiharcolt önrendelkezés. A Pragmatica Sanctio alapján elismerték a közös ügyek létét (külügy, hadügy és a rájuk vonatkozó pénzügy). Felmerült a dualizmus trializmussá fejlesztése is a csehekkel való kiegyezéssel, ezt azonban az Andrássy Gyula vezette magyar politikai elit elvetette, mert úgy gondolták, a magyarok pozícióját rontaná a birodalom ilyen irányú átrendeződése. Kossuth hiába figyelmeztetett, hogy itt a magyarok lehetősége annak megmutatására, hogy nem a többi nemzetiség elnyomása érdekében egyeztek ki a Habsburgokkal. Végül az átalakítási kísérlet – nagyrészt a magyar politikai elit ellenállásának következtében – elbukott. 

Rudolf nevelésébe már bele tudott szólni Erzsébet. A trónörökös műveltsége, szellemi képességei lenyűgözőek voltak, házassága ugyanakkor szerencsétlenül alakult, hiszen elvette Stefánia belga királyi hercegnőt, miközben kicsapongó szerelmi életet élt, és a korszakban gyógyíthatatlannak tartott nemi betegséget is elkapott. Rudolf apjával is súlyos konfliktusba került: liberális újságírókkal együtt konspirált az uralkodóval szemben, Ferenc József pedig fia minden tevékenységét a titkosrendőrséggel figyeltette. Rudolf végül úgy érezte, nincs más kiút, csak az öngyilkosság. 1889-ben a mayerlingi vadászkastélyban előbb valószínűleg lelőtte szerelmét, Maria von Vetserát, majd önmagával is végzett. Egy legenda szerint a Habsburgokat megátkozták azért, amit 1848–49-ben tettek, emiatt a családban legalább tíz drámai haláleset fog történni. Ferenc Józsefnek az uralkodása alatt valóban sok családi tragédiával kellett szembesülnie, így mondhatjuk, hogy valóban „hatott az átok” (csak a legismertebbeket említve: Miksa, Rudolf, Sisi és végül Ferenc Ferdinánd tragikus halálát is megélte).

Kaján Marianna: Erzsébet királyné Magyarországon

A 19. század második felében Magyarországon a Habsburg-uralkodóház tagjai közül egyértelműen Erzsébet, vagy ahogy mindenki ismeri, Sisi volt a legnépszerűbb. Kultusza már életében kialakult, aminek oka az a különleges és kölcsönös rokonszenv volt, ami személyét a magyarsághoz fűzte. Az egyik korabeli forrás szerint Erzsébet 62-szer járt Magyarországon, és összesen 2663 napot töltött hazánkban. A magyar koronázási ékszereket 1853 szeptemberében találták meg Orsova közelében – a hazai közvélemény ezt az eseményt összekötötte a császári eljegyzéssel. Így a magyarok egyből rokonszenvet éreztek Erzsébet iránt, ráadásul Ferenc József a házasság után kegyelmet gyakorolt és politikai foglyokat engedett szabadon. 1857-ben a császári pár Magyarországra utazott, és Erzsébet külön kérése nyomán magukkal hozták két kislányukat, Zsófiát és Gizellát is. Egy sor magyar települést meglátogattak ekkor, a körutat azonban tragédia szakította félbe: mindkét lányuk megbetegedett, Zsófia végül vérhasban a budai várban elhunyt. 

1863-ban Erzsébet elhatározta, hogy megtanul magyarul; tanítója Falk Miksa lett. Ezekben az években került udvarhölgyei közé egy magyar grófnő, Hunyadi Karolina, és ekkor választotta társalkodónőnek Ferenczy Idát is, aki később legfőbb bizalmasa lett. Ferenczy megismertette vele a magyar szokásokat, illetve közvetítette üzeneteit a magyar politikai elit felé. Amikor Sisi 1866. január 8-án fogadta a magyar országgyűlés küldöttjeit, gyönyörű magyar díszruhát viselt, és valószínűleg ekkor találkozott először Andrássy Gyulával. Magyar nyelven köszöntötte a küldöttséget, és megígérte, hogy elkíséri a férjét Magyarországra. 

Ferenc József ekkoriban kezdte elfogadni, hogy a Habsburg Birodalom stabilitása érdekében engedményeket kell tennie Magyarország felé. A közvetítő a magyar politikai elit és az uralkodó között a császárné volt. Az 1866-os porosz–osztrák háború idején Sisi a gyermekekkel a budai hegyekben lakott, a Kochmeister-villában. Ekkor hallott először a gödöllői Grassalkovich-kastélyról: férjétől azt kérte, hogy felkereshesse a kastélyt és meglátogathassa a hadikórházzá átalakított helyi lovardát. Ez az út azonban elmaradt, és csak a kiegyezés után, 1867-ben került sor Sisi első gödöllői útjára. Jeles esemény volt még ebben az évben a június 8-i koronázási szertartás, ahol Erzsébet különleges szépségű magyar díszöltözet viselt.

A kiegyezést követően a család egyre több időt töltött hazánkban. Erzsébet tudatos döntése volt, hogy a negyedik gyermekét, Mária Valériát Magyarországon hozza világra. Vele édesanyja magyarul beszélt, nevelője pedig Rónay Jácint volt. Erzsébet gyakran olvasta Petőfi Sándor, Arany János és Vörösmarty Mihály verseit, továbbá ismerte Széchenyi István, Eötvös József és Kisfaludy Károly munkáit is. Legkedvesebb írója Jókai Mór volt, akinek egyszer az alábbiakat mondta: „Én a politikához nem értek.” Mire  Jókai ezt válaszolta: „A legmagasabb politika egy ország szívét megnyerni, és ahhoz felséged bizony ért.” 1869-ben Liszt Ferenccel is megismerkedett, aki Sisi kérésére még egy kis házikoncertet is adott a királyi családnak. A királynét mélyen megrendítette Deák Ferenc halála, személyesen rótta le kegyeletét. Az 1870–80-as években sok időt töltött Budán, illetve Gödöllőn. Szerette a Várkertet, a budai hegyeket, legkedvesebb helyei a Gellért-hegy, a János-hegy és a Sváb-hegy voltak. Erzsébet Budapest utcáin is megfordult, gyakran eljárt a Gerbeaud-ba. Imádta az édességet, öltözködésével és hajviseletével pedig divatot teremtett. 

A gödöllői kastélyt már akkoriban úgy emlegették, mint a királyné kastélyát, nem csoda, hogy Sisi magyarországi látogatásainak jelentős részét, mintegy 2000 éjszakát töltött itt. A környék kiváló vadászterület is volt, gyönyörű parkokkal. Rendkívül kedvelte a kastély lovardáját, de ami igazán boldoggá tette, az a nyugalom. Édesanyjának írta: „itt nyugta van az embernek, nincsenek rokonok, nem piszkálódik senki. Ott meg Bécsben az egész császári-pereputty […] [Gödöllőn] úgy élek, mint falun, nyugodtan kikocsikázhatok egyedül.” Kitűnő hely volt a pihenéshez, a királyi pár itt magánemberként élhetett. Sisi névnapját és születésnapját gyakran ünnepelte Gödöllőn, családja társaságában. Az 1890-es évektől egészségügyi okok miatt egyre ritkábban jött ide, mivel eltanácsolták a lovaglástól. Az utolsó nyilvános esemény, amin részt vett, a millenniumi ünnepségsorozat volt. 1897-ben járt utoljára Magyarországon, többek között ellátogatott a városligeti Gerbeaud-pavilonba, ahol cigányzenét hallgatott. Október 30-án hagyta el Magyarországot, a királlyal együtt utaztak vissza Bécsbe.

Nánay Mihály: IV. Károly és a Habsburg-család a 20. században

1916 decemberében koronázták meg IV. Károlyt, baljós időszak közepette, az I. világháború idején. Nánay szerint személyiségét, illetve pályafutását a „jó szándék és balszerencse” jellemezte, ugyanis mozgásterét teljesen behatárolta a háború. Személyiségének vizsgálatakor érdemes különválasztani a politikust és a magánembert. Szerelmi házasságban élt; példás családapa volt, nyolc gyermeket nevelt, és őszintén akarta a vérontás végét. Ma Budapesten Habsburg uralkodóként egyedül neki van szobra. IV. Károly sokadik volt a trónöröklési rendben, csak Ferenc Ferdinánd halála után kezdték el felkészíteni az uralkodói szerepre. Vigyázni kellett rá, mert ha meghal, akkor négyéves fiának, Ottónak kellett volna következnie a trónon, ennek ellenére korlátozott mértékben elvállalt katonai-vezetői feladatokat is. IV. Károly trónra lépése után fontos döntéseket hozott: leváltotta a hadsereg vezérkari főnökét, Franz Conrad von Hötzendorfot, Burián István külügyminisztert, Ernst von Körber osztrák, valamint Tisza István magyar miniszterelnököt is, tehát lecserélte a kulcspozíciókban lévőket. Közülük Tisza elküldése azért nem volt szerencsés, mert a mögötte álló parlamenti többség így is megmaradt. 

IV. Károly legfontosabb célja a béke elérése volt. Lépést tett a különbéke irányába, de nem volt eléggé határozott, hogy végig is vigye azt. A háborús vereség árnyékában föderalizálni próbálta a Monarchia Lajtán túli részét, de az összeomlást már nem lehetett megállítani. Először a birodalom ausztriai felében mondott le az uralkodói jogairól, majd Magyarországra vonatkozóan is így tett. Később kétszer próbálta visszaszerezni a magyar trónt, sikertelenül. Károly nem mérte fel jól a helyzetet, hiszen számítani lehetett arra, hogy ha visszatér a magyar trónra, azt a kisantanthatalmak nem fogják tétlenül nézni. Végül hasonlóan járt, mint Napóleon: második visszatérési kísérlete után Madeirára száműzték. 

A Habsburg-családdal különbözően bántak volt birodalmuk két részében: Ausztriában olyan törvényt hoztak, amely szerint: „e ház minden tagjának minden felségjogát és egyéb kiváltságait” örökre eltörölték; ezzel szemben Magyarországon, amennyiben betöltötték a 24. életévüket és állandóan Magyarországon tartózkodtak, automatikusan felsőházi tagokká váltak. A magyar történelem szempontjából két fontos Habsburg-mellékágat ismerünk: a Tescheni ágat (három jelentős alakja a 20. században: Frigyes, Izabella és Albrecht) és a magyar ágat (József Ágost, Auguszta és József Ferenc), amelynek tagjai jelentős közéleti pozíciókat tölthettek be a trónfosztást követően is.