Menedzsment a magyar privatizációban II. rész

Kis- és középvállalatok tulajdonos-vezetői

Mi volt a helyzet azokkal a vezetőkkel, akik a saját tulajdonuk irányítására vállalkoztak? Hányan voltak a privatizációs folyamatban olyanok, akik pénzt kockáztatva magánszemélyként vettek részt vállalatok magánosításában, és mi lett a sorsuk? Egy meglehetősen széles adatbázis alapján bizonyítható, hogy a ʼ90-es években bőven voltak olyan magánszemélyek, akik – sokszor erős állami és pénzintézeti támogatással – saját készpénz kockáztatásával vágtak bele cégvásárlásba. Ezen személyek száma sok százra tehető; egyesek saját cégüket MBO-val (management buyout) szerezték meg, de azoknak a száma is több száz, akik egyedül vásároltak meg kft.-ket, rt.-ket vagy indítottak startupokat. Érdekes, hogy a Concorde MB Partners (CMBP) által 2018-ban megkérdezett szakértők mindössze legfeljebb 200-ra becsülték a magánszemélyek által végrehajtott cégvásárlásos privatizációt. Ez téves adat még akkor is, ha a magánszemélyek által végrehajtott legtöbb privatizáció nem önálló cégvásárlás volt. 

Honnan volt a kezdőtőke? Hivatalos adatok erre vonatkozóan nem állnak rendelkezésre, de a korabeli tapasztalatok több lehetséges forrást is feltártak. A hatvanas évek közepétől volt lehetőség a második gazdaságban végzett tevékenységek révén, gyakran állami eszközökön, másodállásban, kockázatmentesen, biztos egzisztencia mellett extra jövedelemre szert tenni. A vagyonszerzés egy másik, jellegzetes módja volt az illegális kereskedelem. Sportolók és a keleti blokkban (Kelet-Németország, Lengyelország, Szovjetunió és Csehszlovákia) egyetemet végzettek körében sokan aktívan kereskedtek Magyarország és azon országok között, ahol jártak. A külkereskedelemben foglalkoztatottak jelentős része is szert tett illegális juttatásokra vagy módja nyílt az áruk egy részének magánúton történő értékesítésére. A külkereskedelmi ügyleteket engedélyező minisztériumi osztályvezetők, főosztályvezetők, sőt miniszterhelyettesek sem zárkóztak el jutalékok elfogadásától. Érdemes megemlékezni a balatoni lángossütőkről, fagylaltosokról, a gebinesekről, akik a Kádár-kor újgazdagjai voltak. Mindezen tevékenységek részei voltak a hazai magánvagyon felhalmozódásának. Mintegy két évtizedes időszak alatt a legtöbb esetben ugyan az állami vállalati tőkéhez távolról sem hasonlítható, mégis jelentős vagyon halmozódott fel a lakosság körében. Az mindenesetre feltételezhető, hogy ezek a vagyonok bizonyos mértékig szerephez jutottak a privatizáció korai szakaszában is. Nagyobb mennyiségben jelenhetett meg külföldről visszaáramló tőke is a privatizációban (például a Fotex esetében). A magánvagyonok halmozódásával kialakultak az infrastrukturális feltételek is: jogászok, banki hitelezők segítették így vagy úgy a magyar kisvállalkozókat. 

Az interneten néhány éve nyilvánosságra került egy adatbázis, amely 1616 privatizált céget, illetve a feldarabolások miatt 2339 tranzakciót tartalmazott, benne 1990–2007 közötti privatizációs ügyletek tárgyát, a szerződő felek nevét, a szerződések keltét és a szerződéses vételárakat. Az adatok szűrésével reális képet kaphatunk a privatizációval kialakult hazai vállalkozói réteg méretéről. Az adatbázisból kiszűrtük a külföldi, illetve az egyértelműen nagyvállalati vevőket. A 150 legnagyobb szerződéses értékű tranzakciótól is megtisztítottuk az adatbázist: ezek azok a cégek, amelyeket nagy szakmai és pénzügyi befektetők vásároltak meg. A tranzakciós vételárakat 2018-as árakra hoztuk, és az adatbázisból azonosítottuk a mai áron 300 millió forint alatti vételárú tranzakciókat. Ezen feltételeket 720 tranzakció teljesítette. Ezek közül 414 hazai vevő céges entitásként kötött szerződést, 61-en vásároltak magánszemélyként céget, míg 245 esetben állt a vevői oldalon MRP-szervezet. Jellemző volt, hogy az MRP-t kihasználva a menedzserek fokozatosan felvásárolták társaságuk részvényeit, ezáltal többségi tulajdonossá váltak. Amennyiben azzal a konzervatív feltételezéssel élünk, hogy a felvásárló cégek és MRP-szervezetek mögött minden esetben csak egy olyan személy állt, aki a mai vállalkozói szerepfelfogásnak maradéktalanul megfelel, úgy is legalább 700 fősre tehető az a réteg, amely a magyar privatizáción keresztül jelentősebb pénzt kockáztatva vállalati vagyonhoz jutott. A 720 tranzakció folyó áron számított teljes volumene 176 milliárd forint volt, ami mai áron számolva 1000-1200 milliárd forint feletti összeget ad. Ha ennek legalább 5%-át a vásárláskor készpénzben tették le a vásárlók, akkor az összes tranzakció önrésze folyó áron majdnem 9 milliárd forint, tranzakciónként átlag 12 millió forint volt. Azaz a kilencvenes években volt egy olyan vállalkozói réteg, amely saját vagyont kockáztatva cégvásárlásokat hajtott végre. 

Fontos azt is kiemelni, hogy 1992-től kezdve a különböző kedvezményes programokon keresztül – például MRP, egzisztenciahitel, privatizációs lízing, kárpótlási jegyek, bankhitelnyújtás szorgalmazása – az állam is aktívan ösztönözte a cégek átvételét. Sokan voltak, akik keveset vagy egyáltalán nem fizettek. Szintén sokan voltak, akik kárpótlási jegyeket vásároltak 20-30%-os áron, akár kedvezményes banki hitellel, és a tömegesen eladott cégek egy részét kárpótlási jegyes finanszírozással vették meg. Mindezek mellett jelentős szerepe volt a végelszámolások, csődeljárások során átvett vagyonoknak is, amelyekhez néha „potom áron” lehetett hozzájutni. A vagyonvédelmi törvény hatálya alá eső privatizációs ügyletekben is eladott vagy bérbe adott az ÁVÜ állóeszközöket, amelyek működtetésével lehetett vagyont megalapozni. Jellemzően azok a harminc-negyven éves fiatalok próbálkoztak vállalkozással, akik valamilyen pozícióban már voltak, és úgy gondolták, hogy meg kell próbálni szintet ugrani ezen keresztül. A többségük családi pénzből, minimális hitelből, saját ingatlanuk jelzálogba adásával jutott kezdőtőkéhez. Ez igaz például a Dunaholdingra, a Hungarocamion-Volán Tefura vagy a Líra és Lantra. A tulajdonos-menedzser több cég létesítésével és vezetésével is próbálkozott, és ezek révén sajátította el azt a vezetési technikát, piaci ismeretet, ami nélkülözhetetlen volt a sikeres tevékenységhez. 

A privatizációban megszerzett kisboltok, szervizek, a beszállítói kis cégek, a leválasztott kis szállodák, cukrászdák vagy sütödék tulajdonos-menedzserei kevés kivétellel nem lépték át a kisvállalat mérethatárait, jellemzően a helyi piacok szereplőivé váltak. Néhányan a középvállalati szintre tornászták fel a céget. A vagyonvédelmi privatizáció keretében az 54 esetnek a fele 100 millió Ft-ot meghaladó értékről szóló tranzakció volt, ami már középvállalatnak minősülhet. Az ilyen vállalkozások sorsának sok rossz tapasztalata óvatosságra intette a vállalkozók többségét. Ezt támasztja alá az az adat is, hogy a 257 állami belkereskedelmi vállalat privatizációja során mindössze 6,8% került MRP keretében megvételre, és 11%-ra volt tehető a belföldi befektetői arány (ami nem csak magánszemélyeket jelent). Senki nem vágyott a nyolcvanas években a számítástechnikai hardverimportból meggazdagodott, de végső soron rosszul vezetett vállalatok (Contrax, Controll Számitástechnikai Rt., Microsystem Rt.) és tulajdonos-menedzsereik gyors bukását követni. 

A szocialista időszakban kialakult vagyonos réteg többsége nem rendelkezett sem vállalatvezetői képességekkel, sem olyan ismeretekkel, amelyek a piacgazdaságban feltétlenül szükségesek. A szocialista vállalatirányítási rendszer fontos jellemzője volt a folyó termelési és a beruházási tevékenységek feletti kontroll éles különválása. A folyó ügyekben a vállalat menedzsmentje viszonylag nagy szabadsággal rendelkezett: a napi ügyekbe, a termelésbe, az operatív irányításba a pártállami vezető vagy a bürokrácia ritkán szólt bele. Ezzel szemben a beruházási döntések minden korszakban az állam hatáskörében maradtak, ebbe a vállalatvezető vagy a menedzsment alsóbb szintjén levők nem szólhattak bele. Így ilyen fejlesztési, beruházási típusú döntésekre vonatkozóan ismereteik sem igen voltak. A korábbi korszak kisvállalkozói pedig még kevésbé rendelkeztek korszerű menedzseri ismeretekkel. A különféle reformok ellenére az új magyar menedzsment- és tulajdonosi réteg nem volt igazán felkészülve arra, hogy megértse a piac működését. Helyzetét tekintve pedig a legfontosabb különbség abban volt, hogy míg korábban az állami tulajdon bázisán folytatott tevékenységet, most viszont saját tulajdonra vállalt kockázatot. A menedzsmentkérdés egyértelműen humán probléma volt. Hiányzott a tudás és a tapasztalat, hiányoztak a független, szabad, piaci alapon működő menedzsmentek, sokszor a középvezetői szinteken is.

Mi lett a sorsa a magánszemélyek által privatizált, hiányos piaci ismeretekkel rendelkező menedzserek által irányított cégeknek a változó gazdasági környezetben? A vizsgálatba bevont 720 tranzakció 621 vállalat adásvételét jelentette, mivel alkalmanként egy vállalat több vevővel kötött szerződéseket, és néhány esetben a privatizációt követően a társaság visszakerült az állami vagyonkezelő tulajdonába, és később újraértékesítették.

A vállalatok a 2015–18 közötti állapotuk szerint három fő csoportba voltak sorolhatók. Egyrészt voltak még önállóan működő vállalatok. Másrészt megkülönböztettük a beolvadt vállalatokat, melyek immáron egy másik vállalat részeként működtek. Harmadrészt elkülönítettük azokat a vállalatokat, melyek végelszámolás vagy felszámolás következtében megszűntek, illetve azokat, amelyek aktivitásuk alapján alvócégeknek minősülnek. A vizsgált 621 kiinduló vállalatnak alig 47%-a (292 vállalat) maradt fenn önálló entitásként. Még lesújtóbb a helyzet, ha a nemzetgazdasági szinten is tényezőnek számító, az erős kkv-szektor kialakításához nélkülözhetetlen, stabil középvállalatokat keressük. A 2017-es pénzügyi beszámolók alapján mindössze 85 vállalat haladta meg a 300 millió forintos EBITDA-határt (üzemi eredmény kamat, nyereségadók és értékcsökkenés nélkül), vagyis az összes társaság közül nagyjából minden hetedik cég tudott belépni a közép- és nagyvállalatok közé. Ezzel szemben az önállóan működő vállalatok fele nem éri el a 100 millió forintos EBITDA-értéket, és közülük 34 cég volt veszteséges. A kiinduló csoport 11%-a (67 cég) mára beolvadt más, zömmel közép- és nagyvállalatokba. Harmadik csoportként az összes vállalat 42%-a (262 cég) nem működőnek tekinthető. A startupbefektetések bukási arányát közelítő érték kifejezetten magasnak mondható. A 188 felszámolt vállalat mellett 37 cég végelszámolás útján szűnt meg, míg további 37 céget alvóvállalatnak minősítettünk, mivel azok árbevétele az aktív éveikhez képest elhanyagolható, éves szinten a 10 millió forintot sem érte el. 

A kiindulási pontban a vállalatok a magyar magánszférát képviselve, ebből a szempontból homogén közösséget alkottak. Azonban húsz évvel később a jogutód vállalatok körülbelül négyötöde volt magyar tulajdonban, a többi külföldi kézbe került. A megvásárolt cégek esetén a külföldi tulajdonlás tartós maradt, és csak néhány esetben történt magyar visszavásárlás. A külföldi tulajdonszerzések külföldi céges entitásokon keresztül valósultak meg, melyek szinte kizárólag cégektől vagy MRP-szervezetektől vásároltak, közvetlenül magánszemélyektől ritkán. 

Nem elhanyagolható jelenségként megjelentek a cégek iparágváltásai is. Az összes kezdeti vállalat 85%-a maradt az eredeti iparágában, 10%-uk a főtevékenységét a cégvagyonban lévő ingatlanjai hasznosítására helyezte át, 5% pedig más iparágra tért át. Az adatok is bizonyítják, hogy a romló pénzügyi helyzetre, az előnytelenné váló piaci környezetre a menedzsment viszonylag gyakran reagált a főtevékenység áthelyezésével, amivel ugyan alacsonyabb, de stabilabb szintre állt be a vállalat. A legtöbb ilyen jellegű átalakulás a kis- és nagykereskedelmi szektorból, illetve a hagyományos feldolgozóipari ágazatokból (pl. textilipar, gépipar, építőanyag-ipar, fémipar stb.) indult ki. Néhány kivételtől eltekintve ezek az átszervezések magyar tulajdonú cégekhez köthetők. Így próbált az ingatlanjaira építve stabilizálódni a Héliker kiskereskedelmi üzletlánc, az Athenaeum Nyomda és a Masped is.

Kisvállalatok

Az önállóan tovább működő vállalatok skálájának másik végét a 100 millió forint EBITDA alatti eredményű társaságok jelentik. Ez a 146 vállalat, az önálló cégek fele erősen veszélyeztetettnek minősül, jellemzően gyenge pénzügyi helyzetük következtében. Így várhatóan a jövőben tovább csökken a jelentőségük. A kisvállalatok iparági eloszlása kifejezetten töredezett, 19 különböző iparágat képviselnek. Egyedül az ingatlanszektor felülreprezentált itt, ami a cégek negyedét teszi ki. 

Amint látjuk, a privatizáció óta eltelt két-három évtizedben a cégek száma erősen megfogyatkozott: a felére csökkent, a túlélők többsége pedig piacot vesztett. Jogos a kérdés, hol lesznek ezek a vállalatok 20-30 múlva. A jövőt érintő egyik legfőbb kihívás a hazai magánvállalatok számára a generációváltás. Az összes magántulajdonban lévő, körülbelül kétezer hazai közép- és nagyvállalat tulajdonosainak átlagéletkora elérte a 70 évet, ami sürgeti a fiatalítást. Az önállóan működő vállalatok közül 122 társaságnál találtuk meg egyértelműen a magánszemély tulajdonosokat, akik átlagéletkora meghaladta a hatvan évet. Ez egy általános jelenség, amely minden vállalatot egyformán sújt, függetlenül azok egyéb karakterisztikáitól. Ezeknél a cégeknél a cégtulajdonos személye túlnyomó többségben megegyezik az alapítóval és az ügyvezetővel vagy a menedzsmentfunkciók nagy részének viselőjével is. Ez komoly problémát jelent akkor, ha a cégtulajdonos eladás mellett dönt – a CMBP londoni kollégái több iparág esetében is bemutatták, hogy értékromboló, ha a cégeladó magánszemély az eladáskor még a menedzsment aktív részese.

A tulajdonosok pedig általában nem passzív szemlélői, hanem aktív alakítói a cég működésének. A fő tulajdonosok 80%-a ügyvezető vagy tagja a menedzsmentnek. Felénél az ügyvezető-tulajdonos mögött egyáltalán nem áll menedzsment, ezáltal önállóan felelnek a vállalat működéséért. Másik felénél egy- vagy többszemélyes menedzsment támogatja a tulajdonost. A magánszemély tulajdonosok néha családtagokat is bevontak a cég irányításába vagy tulajdonlásába. Viszont a vállalatok 20%-nál a tulajdonost sem menedzsment, sem családtagok nem segítik a vállalatirányításban.

Az adatbázisban megtalálható, magánszemélyek által megvásárolt cégek nagy része mára eltűnt; a mai nagyobb privát cégek általában nem ezen cégek leszármazottjai, hanem a 90-es évek start-upjaiból nőttek ki. Az elemzés a mai cégtulajdonosok számára nagy tanulságot tartalmaz. A 80-as években az összes magyar cégnek a tulajdonostól (azaz az államtól) független menedzsmentje volt. Ahogy bemutattuk, sok esetben ezek a menedzsmentek vásárolták meg a cégeket a privatizáció során. Ma a hazai magánvállalatok nagy része ilyen menedzsment nélkül mûködik. A tulajdonos-menedzserek ráadásul nemcsak a fő döntéshozatali, hanem sokszor a legtöbb középvezetői funkciót is maguknál tartják; nagy tehetséggel menedzselik cégüket a termelés, a kereskedelem, a termékfejlesztés és a gazdasági ügyek buktatói között, és olyat nehezen találnak, aki mindezeket a funkciókat hasonló szinten betöltené. A helyzet elég súlyosnak látszik. A következő öt évben becslésünk szerint minimum 500-700 hazai középvállalatot érintő tranzakciónak kellene megtörténnie, azonban nem látszik, hogy honnan lesz majd ennyi befektető és menedzser.

(A kiemelt kép illusztráció. Forrás: Fortepan)