Millenniumi ünnepségek 1896-ban – Szimbolikus politika és politikai gondolkodás a századfordulón

Igencsak ritka, hogy egy nép megünnepelje azt a pillanatot, amikor új hazája földjére lépett. A legtöbb nemzet modern államisága kezdetének jeles dátumairól (pl. függetlenség kivívása, új alkotmány elfogadása, polgári forradalom győzelme) emlékezik meg, esetleg államalapítónak tekintett első uralkodója előtt tiszteleg. Az 1896-os magyarországi millenniumi ünnepségek kivételesnek számítottak. Nemcsak a Kárpát-medencei ezer évet, de a magyarság 19. századi sikereit is ünnepelték; a megmaradást és a látványos fejlődést. Ugyanakkor reakció is volt az ország Monarchián belüli sajátos helyzetére, annak a reprezentációja, hogy a magyarok nem érik be a másodrendű szereppel. 

Versengő ünnepek

A nemzetközi párhuzamok közül Japán első mitikus császárának emléknapját, esetleg Rurik varég törzsfő Novgorodba érkezését említhetjük (az ezredik évfordulón, 1862-ben ennek emlékművet is emeltek), de eszünkbe juthat a Mayflower kikötése Észak-Amerika partjainál 1620-ban (a telepesek által a hajón megszövegezett szerződés aláírását megőrizte a közösségi emlékezet). A brit parlamenthez pedig 2025-ben egy olyan beadvány érkezett, amelyben a kérelmezők Anglia első egyesítője, Athelstan megkoronázásának 1100. évfordulójáról kívántak emlékművel és ünnepségsorozattal megemlékezni (a kezdeményezést csak kevesen támogatták aláírásukkal, így kudarcba fulladt az akció).

A 19. század végi Magyarország viszont az ország egészére kiterjedő, fél éven át tartó hivatalos ünnepségsorozattal áldozott az Árpád fejedelem vezette honfoglaló magyarok Kárpát-medencei megjelenése emlékének. Történt mindez úgy, hogy egyébként évente megemlékeztek augusztus 20-án Szent Istvánról és az államalapításról is. Arról azonban Ferenc József érzékenységére tekintettel szó sem lehetett, hogy az 1848-as forradalom március 15-i kezdetét ünnepelje a lakosság, holott a polgári átalakulás ikonikus eseményei élénken éltek a nemzeti emlékezetben. 

Az első törvény (1892. évi II. tc.), amely a honfoglalás ezredik évfordulójával foglalkozott, még csak egy ipari-mezőgazdasági jellegű országos kiállítást tartalmazott, hangsúlyozva annak mérsékelt költségvonzatát. Egy évvel később a kormány már némileg megnövelt kiadásokkal számolt (1893. évi III. tc.) és a városligeti helyszín mellett más állami beruházásokkal is (pl. a dunai Vaskapu-csatorna átadása, a fővárosi Ferenc József híd, az igazságügyi palota és az iparművészeti múzeum megépítése) a millennium jelentőségét kívánta hangsúlyozni, miközben az ünnepségek kezdetét 1896-ra halasztotta. A tárgyban hozott utolsó törvény (1896. évi VIII. tc.) mintegy ötszörösére emelte az állami költségeket és alapvetően identitáserősítő szimbolikus, valamint kulturális beruházásokat sorolt fel (Hősök tere központi emlékműve, Szent István-szobor a budai Várban, hét emlékoszlop az ország különböző pontjain; Szépművészeti Múzeum és 400 elemi iskola felépítése), melyek egy része csak évekkel később készült el. 

Mindez azt sugallja, hogy a kormányférfiak meglehetősen későn és csak fokozatosan barátkoztak meg az ezredévi ünnepségek nagyszabású programjával, de utána messzemenően igyekeztek kihasználni annak politikai hasznait – az év végén országgyűlési választásokat tartottak. Itt jegyezzük meg, hogy az ünnepségek fényében nemcsak a központi kormányzat, de a települési önkormányzatok és számos vállalat, társulat is igyekezett megmártózni: az állami költések – az 1896. évi költségvetés kiadásainak 1,1 százaléka – jelentős városi, megyei és magánforrásból származó, presztízsnövelő anyagi ráfordításokkal egészültek ki, kiterjesztve a megemlékezések társadalmi és földrajzi hatókörét. A középkorias történelmi kulisszák között az ország hírt adott gazdasági és kulturális modernizációjáról, a magyar főváros pedig Béccsel kelt versenyre (Ferenc József 13 alkalommal látogatta meg az ünnepség helyszíneit; átadták a kontinens első föld alatti vasútját stb.).

Versengő hősök

Árpád alakjának hangsúlyosabbá válása már a 18. század végétől megfigyelhető, de a folyamat betetőzését kétségtelenül a századfordulón kibontakozó állami emlékezetpolitika hozta el. A formálódó Árpád- és honfoglaláskultusznak részét képezte például Munkácsy Mihálynak a magyar országgyűlés számára készült, monumentális festménye, mint ahogy Feszty Árpád nagyszabású körképe és az ország hét pontján felállított emlékoszlopok gondolata, valamint a fővárosi millenniumi emlékmű centrumába tervezett, Árpádot és a honfoglaló hét vezért ábrázoló szoboregyüttes. A Ferenc József megkoronázásának és az alkotmányosság helyreállításának 40. évfordulóján elfogadott emléktörvény (1907. évi XXVIII. tc.) pedig arról rendelkezett, hogy Árpád fejedelem feltételezett óbudai sírja fölé újból építsék fel azt a templomot, amit még Szent István emelt. Első királyunk személye mellé tehát Árpád alakja és a honfoglalás története is odakerült, sőt bizonyos időszakokban jelentősebb pozíciót foglalt el a közös nemzeti múlt ábrázolásában. 

Szent István beemelése a kollektív emlékezetbe ugyanis már a korábbi századokban sem ment könnyen kultuszának felekezeti olvasata miatt, amit tovább bonyolított, hogy a Habsburg uralkodók saját legitimitásuk erősítésére igyekezek kihasználni az államalapító király tiszteletét. Végül a Szent Korona erős közjogi jelentősége a hazai politikai gondolkodásban némileg elhomályosította első viselőjének az alakját, amit egyértelműen kifejez az is, hogy a millenniumi ünnepségsorozat központi eseményévé az a négy napon át tartó, szimbolikus akció vált, amely során a Szent Koronát közszemlére helyezték a Mátyás-templomban, majd díszes menetben körbehordozták a főváros utcáin, egészen az épülő Országház kupolacsarnokáig.

Az ezeréves magyar alkotmányosság elbeszélésében tehát egyaránt helyet kaptak az ősi pogány és a keresztény hagyományok, a nemzeti történelem és közjog szimbolikus elemei. A romantikus látásmódtól szabadulni kívánó történettudomány ugyan igyekezett az államalapítás, valamint a kereszténység felvételének döntő fontosságát hangsúlyozni, de a magyar középkor elbeszélése a korszak végéig (sőt később is) átpolitizált maradt. Kétségtelen továbbá, hogy az ezredévi ünnepségsorozat a kiegyezéssel létrejött bonyolult politikai berendezkedés bátortalan reprezentációjánál messze sikeresebbnek bizonyult az egységes és erős magyar állam megjelenítésére. 1896-ban ugyan még megkoszorúzták a ʼ67-es rendszer atyjának tekintett Deák Ferenc emlékművét, ám az ősi alkotmányosság és az ezeréves magyar állam alapító mítoszaként már javában épült a honfoglalás és Árpád kultusza.

Nemzeti aktivisták

Az események kapcsán érdemes azokra is figyelmet fordítani, akik közreműködésük révén jelentősen alakították az ünnepségsorozat koncepcióját, valamint a nemzeti múltról való gondolkodást, amely a megemlékezések szellemi közegét jelentette. A szakirodalom nemzeti aktivistáknak nevezi a nemzet- és államépítés ügyvivőit, szószólóit, akik rendszerint a kulturális nacionalizmus terepén mozogva, a kultúra témáin, intézményein keresztül próbáltak hatást gyakorolni a társadalom gondolkodására. A 19. század utolsó harmadában sokan ügyködtek a magyar közgondolkodás és az állami emlékezetpolitika formálásán, egymástól részben függetlenül, bizonyos kérdésekben eltérő árnyalatokat képviselve. Közös volt azonban bennük, hogy több-kevesebb politikai befolyással rendelkeztek és tevékenységük sikere érdekében esetenként igénybe is vették a politika segítségét. Az alábbiakban röviden tárgyalt személyekben ugyancsak azonos, hogy rendszerint nem ők voltak a nemzetépítő gondolatok (pl. az Árpád-kultusz) első megfogalmazói, ám munkásságuk és befolyásuk révén sokakhoz el tudták azokat juttatni, szépirodalmi, tudományos és képzőművészeti alkotásokon keresztül. 

Közülük elsőként Göndöcs Benedek gyulai plébános, pusztaszeri apát említendő, aki két cikluson keresztül parlamenti képviselő is volt. Az országgyűléshez 1882-ben benyújtott emlékiratában együtt van jelen a pogány és keresztény hagyomány: az ezeréves alkotmány emlékhelyeként tárgyalja Pusztaszert, ahol Árpád és vezérei törvényeket hoztak, amelyek később alapját képezték a Szent István-i törvényeknek, majd az Aranybullának. A középkorban itt épült, de Mohács után megszűnt apátság romjainak a feltárását szorgalmazta a honfoglalás közelgő évfordulójára tekintettel. A nemzeti emlékhelyek kijelölését a fővárossal folytatta. Széchenyi István reformkori ötletét felkarolva az „első magyar vértanú vérétől áztatott” Gellérthegyen, a Citadella helyén kívánta felépíttetni a Nemzeti Pantheont, melynek oszlopai között Árpád mellett a magyar történelem dicső alakjai kaptak volna helyet. Mint közismert, tíz év múlva Pusztaszernek valóban fontos szerep jutott a millennium alkalmával (a helyszín azóta is időről időre a szimbolikus politizálás terepe), a Hősök terére helyezett szoboregyüttes pedig szintén erre a panteonkoncepcióra vezethető vissza.

Második példánk Jókai Mór írófejedelemről és kormánypárti képviselőről szól, aki az 1870-es évek végén fordult ismét a nemzeti régmúlt történetei felé. Sokáig tervezte például, hogy megírja a honfoglalás regényes történetét. Jókai 1882-ben kiváló művészi érzékkel és tökéletes politikai időzítéssel ajánlotta Munkácsy Mihály figyelmébe Árpád fejedelem személyét és korát, hiszen Göndöcs éppen ebben az évben tette meg saját javaslatát egy ezredévi országos ünnepség megrendezésére. Munkácsy Jókai társaságában ellátogatott szülővárosába. A Munkácson szerzett élmények hatására és az író buzdítására a művészt elkezdte foglalkoztatni a honfoglalás témája. Szintén Jókai járt közben, hogy a magyar kormány idejekorán rendeljen egy monumentális festményt a Párizsban alkotó művésztől, akinek addig egyetlen munkája sem díszítette magyar középület falait. 1890 novemberében került sor a szerződésre, amelyben Munkácsy vállalta, hogy négy éven belül Árpád honfoglalása címmel olajfestményt alkot az épülő Országház képviselőházi ülésterme számára.

A témaválasztás tökéletesen illeszkedett az államalkotó magyarság szupremáciáját hirdető kultúrpolitikai elgondolásba. Több jel arra mutat, hogy Jókai a kép koncepciójának a kialakításában is meghatározó szerepet játszott. Jókai ugyanis A magyar nemzet története regényes rajzokban című munkájában a honfoglalásról szóló narratívák közül azt választotta, amelyik Árpádot olyan államférfiként jellemezte, aki nem fegyverei erejére alapította hatalmát, mint Attila, hanem bölcs előrelátással évszázadokra szóló, tartós békét kívánt teremteni új országában. Az itt talált szláv népek pedig önként behódoltak és elfogadták a magyarok szokásait és törvényeit. A historiográfiai kutatások szerint ez a fajta elbeszélésmód jobbára az 1830–40-es évek összefoglaló munkáira volt jellemző, a későbbi korszak már sokkal inkább dicső hódításként tekintett a honfoglalásra, amely során a magyarok leigázták és szétszórták az itt talált népeket. Ugyanakkor a dualizmus korában megjelent kalendáriumokban gyakran e két típusú elbeszélés egyszerre volt jelen. Jókai tehát az 1854-ben készített, majd 1884-ben lerövidített, diákoknak szánt munkájával egy korábbi szemlélethez nyúlt vissza. Arra, hogy Munkácsyt is ilyesfajta meggyőződés vezethette, több bizonyítékunk van. A fennmaradt festményvázlatok alapján úgy tűnik, hogy Munkácsy eredetileg Árpádot mint a sátra előtt, trónusán ülő fejedelmet kívánta ábrázolni, majd pedig vezérei és a hódoló szlávok követeinek körében állva képzelte el őt. Később a kritikák hatására a festő ugyan lóra ültette Árpádot, ám a szláv‒magyar viszonyt továbbra is pozitívan ábrázolta és egy békés együttélés kezdetét örökítette meg. 

Minden bizonnyal jobban megfelelt az oktatás és a populáris kultúra által formált korabeli közízlésnek a Honfoglalással egy időben a millenniumra elkészült, ám annak méreteinél még hatalmasabb Feszty-körkép romantikus ábrázolásmódja. Feszty Árpád szintén Jókai sugalmazására választotta képe témájául a honfoglalás pillanatát. Az általa megfestett jelenetsor azonban a büszke és félelmetes honfoglaló magyarok beözönlését mutatja, a teljes harci díszben ábrázolt Árpád vezetésével. A „lehető legnagyobb történeti hűséggel” megfestett képen felgyújtott szláv favár, a barbár bálványimádók által hátrahagyott, oszlopokra tűzött koponyák, halott és fogoly szlávok, azaz a „véres hullákkal borított új haza” látható, sőt a Vasárnapi Ujság kritikusa szerint a kép előtt elhaladva szinte a „vágtató lovak dübörgése, az elgázolt sebesültek jaja” is hallatszott. A szilaj lovon arannyal díszített ruhában ülő, a magaslatról lenéző Árpád képe az elkövetkező években gyakran feltűnt a különféle kalendáriumok, népszerű filléres olvasmányok oldalain.

Thaly Kálmán történetíró, ellenzéki képviselő igencsak sokat tett az imént jelzett romantikus múltkép elterjesztéséért. 1890-ben elmondott parlamenti beszédében sürgette az ezredévi ünnepségsorozat előkészítésének a felgyorsítását, egy évvel később pedig nagyszabású tervvel állt elő: a magyar állameszme rendíthetetlenségét kifejezendő állítson a kormány a honfoglalás egy-egy momentumához kapcsolódó emlékműveket egymástól távoli nemzetiségi vidékeken. A magyar szupremáciát hirdető hét emlékoszlop jelképrendszerét és helyszíneit (pl. a munkácsi várhegyen, a nyitrai Zobor hegyen, a dévényi várhegyen, a zimonyi várhegyen, a brassói Cenk-hegyen) maga Thaly határozhatta meg. E szimbolikus térfoglalás a nem magyar ajkú lakosság részéről általában határozott elutasítást váltott ki, esetenként pedig a helyi közösségek számára fontos személyek köré épített ellenkultuszok megjelenését idézte elő.

Ugyancsak Thaly volt az, aki Ferenc Józsefnek Árpád fejedelemtől való vérségi leszármazását bizonygatta. E törekvés már a századfordulós, pártokon átívelő magyar nacionalizmus birodalmi vágyait is jelezte. A magyar politikai gondolkodásban ugyanis felerősödtek azok a vélemények, amelyek szerint Magyarországnak fel kell készülnie arra, hogy átvegye a föderalizmus veszélye miatt egyre gyengülő Ausztria szerepét a Monarchián belül (például a Budára költöztetett uralkodóval). A fajok harcában Magyarországnak céljai eléréséért ugyanis szüksége van az 1867-es közjogi rendszer fenntartására, mert ez szavatolja nagyhatalmi státuszát és önálló állami létét. Bánffy Dezső volt miniszterelnök szerint ezért idővel pontosabb lenne a „Magyar–Osztrák Monarchia” elnevezés használata. Úgy vélte azonban, hogy Magyarországnak ahhoz, hogy ezt a vezető szerepet sikeresen betölthesse, egységes magyar nemzetállammá kell válnia, jogalkotását és belpolitikáját tehát e szándéknak kell alárendelnie. E fejtegetés értelmében tehát a tagállami nacionalizmus és annak erőteljesebb szimbolikus megjelenítése a Monarchia szilárdabbá tételét is szolgálni fogja.

Voltaképpen e gondolatrendszert támasztotta alá Timon Ákos, a pesti egyetem jogtörténész professzora is tudományos munkásságával. Ő ugyan nem volt gyakorló politikus, de kétszer indult a kormánypárt színeiben az országgyűlési választásokon, továbbá miniszteri tanácsosi megbízatással is rendelkezett a századfordulón. Timon írásaival tökéletesre csiszolta a nemzeti irányú közjogtörténetet. Az európai folyamatokkal való összevetés helyett a többi államalkotó néptől eltérő, különálló közjogi fejlődés tézisét fogalmazta meg és terjesztette ki lényegében Magyarország teljes közép- és kora újkori történelmére. Egyetemi katedráról hangoztatott nézeteivel három évtizeden át tudományos muníciót szolgáltatott a magyar szupremáciát hirdető politika számára. Mint már jeleztük, a századfordulón megvolt az igény egy ilyen elbeszélés megalkotására, aminek egyes elemeit a politikai gondolkodás már ismerte és használta is, de a teljes nézetrendszer kidolgozása és kanonizálása a Magyar alkotmány- és jogtörténet című tankönyvével ment végbe, mely kötelező tananyag volt a jogi műveltségű politikai elit új generációja számára.

Timon nézetei azért lehettek népszerűek elsősorban a tudomány berkein kívül, mert a politikai elit, de a szélesebb társadalom fejében és szívében is mélyen rögzült – az elemi oktatástól kezdve sulykolt és képzőművészeti alkotásokkal vizuálisan megerősített – mitikus történeteket és nemzeti identitáselemeket használt fel (mint például az etelközi vérszerződést, a honfoglaló törzsek állítólagos esküjét, a Szent Korona tiszteletét, a függetlenség vágyát), és közérthető módon foglalta azokat tudományosnak tűnő, egységes elbeszélésbe. Ráadásul olyan határozott állításokkal legyezgette a nemzeti hiúságot, mint például a következő kijelentés: „Biztos történelmi nyomok igazolják, hogy az Árpádok korában a nemzetgyűlés intézménye fennmaradt és a magyar nemzetgyűlés sokkal szélesebb, demokratikusabb alapon nyugodott, mint akár Anglia, akár más nyugati állam országgyűlése”. Timon koncepciójának ereje és védettsége a közjogtörténet átpolitizáltságából is fakadt. A szakszerűsödésben előrébb járó rivális történettudomány művelői számos ponton többet tudtak és mást állítottak ahhoz képest, amit Timon hangoztatott, de a történészek sokáig mégsem vállalkoztak a kánon nyílt megkérdőjelezésére, sőt az ezeréves államiság ünneplése közepette időnként maguk is erősítették ezt a szemléletet.