Oroszország átalakulása – A forradalomtól a sztálini rendszer kiépüléséig

2025. december 16-án Pécsett a Rubicon Intézet konferenciát tartott abból az alkalomból, hogy alapos előkészítő munka után sikerült magyarul is kiadni Antony Beevor Oroszország – Forradalom és polgárháború, 1917–1921 című könyvét (Rubicon Intézet, Budapest, 2025). Hahner Péter, a Rubicon Intézet főigazgatója hangsúlyozta, hogy ez egy igazán friss könyv, hiszen angolul is csupán nemrégiben, 2022-ben jelent meg. Véleménye szerint a rengeteg konfliktust és emberi szenvedést megelevenítő, apró tények teszik igazán érdekessé a művet. A konferencia előadói – Hahner Péter mellett Hammerstein Judit, a Károli Gáspár Egyetem oktatója és Kolontár Attila, a Nemzeti Emlékezet Bizottság Hivatalának tudomány főmunkatársa – különböző aspektusokból mutatták be a pécsi közönség előtt Oroszország átalakulását, a forradalom kirobbanását, illetve a sztálini rendszer kiépülését. 

(Tóth Judit beszámolója a 2025. december 16-án tartott Rubicon konferenciáról)

Az orosz civilizációs hovatartozás problematikája a 19–20. századi orosz és nyugati gondolkodásban

Hammerstein Judit előrebocsájtotta, hogy mondandója eszmetörténeti jellegű bevezetésként fog szolgálni a konferencia további előadásaihoz. Kiindulópontként Pjotr Jakovlevics Csaadajev (1794–1856) alakját emelte ki, aki elsőként tette fel azt a kérdést, hogy létezik-e sajátos orosz civilizációs fejlődés, illetve Oroszország Európához tartozik-e. Csaadajev azokat az alapvető problémákat fogalmazta meg, amelyek azóta is meghatározzák az Oroszországról folytatott diskurzust: európai országnak tekinthető-e Oroszország, van-e sajátos történelmi útja, és levonhatók-e az orosz múltból a jelenre vagy a jövőre vonatkozó tanulságok. Hammerstein Judit rámutatott, hogy az orosz civilizációs különösség- és küldetéstudat kérdése Nagy Péter uralkodásától (1682–1721) kezdve az orosz filozófiai, politikai gondolkodás és irodalom központi témájává vált. Nyugati nézőpontból az orosz történelem gyakran Nagy Péterrel kezdődik, az orosz civilizációs hovatartozás problémája pedig elsősorban Oroszország és a Nyugat viszonyának értelmezésén keresztül jelenik meg. Ennek a diskurzusnak orosz részről az arisztokrata Csaadajev volt az elindítója. 

Csaadajev 1836-ban megjelent első filozófiai levelét – Filozófiai levél egy hölgyhöz – az előadó a vita kiindulópontjának nevezte. A levél francia nyelven íródott, ami önmagában is jelzésértékű. Ennek hátterében az áll, hogy a napóleoni háborúk után, amikor az orosz hadsereg Párizsig jutott, az orosz elit egyszerre tapasztalta meg a katonai győzelem érzését és a nyugati civilizáció fejlettségével való szembesülést. Ez az élmény erősen hatott Csaadajev gondolkodására. Csaadajev Oroszországot az európai szellemi fejlődés peremére, sőt azon kívülre helyezte, lényegében Oroszország negatív képét festette meg. Értelmezésében az orosz történelem nem hozott létre eredeti civilizációs teljesítményt, Oroszország „hézagot képez” a szellemi rendben, és nem tartozik sem Európához, sem más civilizációhoz. Az ortodoxiát kifejezetten visszahúzó erőként értelmezte, ami az orosz elmaradottság egyik fő oka. Ez a rendkívül borúlátó, negatív kép jelentős felháborodást váltott ki Oroszországban, ugyanakkor az országról folytatott diskurzus sarokpontja lett, nemcsak az oroszok körében, hanem nyugaton is.

A kritikák hatására Csaadajev később megírta az Egy őrült magamentsége című művét, amelyben részben átértelmezte korábbi állításait. Ebben a munkában az orosz „múltnélküliséget” már pozitívumként mutatta be: Oroszország nem vált a nyugati fejlődés negatív örökségének részévé, ezért „tiszta lappal” indulva sajátos jövőt építhet. 

Hammerstein Judit rámutatott, hogy ezzel Csaadajev két alapvető gondolkodási irány kiindulópontjává vált. Az egyik irányzat a nyugatosoké volt, akik szerint létezik egységes civilizációs fejlődés, amelynek központja a Nyugat, de része Oroszország is. Oroszország ebben a felfogásban elmaradott, feladata pedig az, hogy utolérje a Nyugatot. Számukra Nagy Péter volt az a történelmi alak, aki Oroszországot bekapcsolta az általános civilizációs fejlődésbe. A másik irányzatot a szlavofilek képviselték, akik elutasították az egységes emberi fejlődés felvilágosodás kori eszméjét. Szerintük több civilizációs út létezik, és Oroszország nem a Nyugathoz tartozik, Nagy Péter pedig elárulta a sajátos orosz fejlődési utat, ami ráadásul a nyugatival szemben magasabb rendű társadalmi fejlődési modellt képvisel. A sajátos orosz fejlődés alapját a paraszti közösségekben, az ortodox vallásban és a „valódi kereszténységben” látták, szembeállítva azt a nyugati racionalizmussal és materializmussal. A Nyugatot hanyatlónak, spirituálisan kiüresedettnek tekintették, míg Oroszország számára fényes jövőt jósoltak. Az előadó hangsúlyozta: a szlavofilek fogalmazták meg az első koherens filozófiai koncepciót az orosz civilizációs sajátosságokról, aminek központi eleme a Nyugattal való szembeállítás volt, ennek részeként elutasították az ott alkalmazott választási rendszereket is, hangsúlyozva, hogy arra Oroszországnak nincs szüksége. Az orosz különállás értelmezése ekkor már kizárólag a nyugati fejlődés kritikáján keresztül nyert értelmet.

Hammerstein Judit kitért a 19. századi geopolitikai gondolkodásra is, különösen Nyikolaj Jakovlevics Danyilevszkij (1822–1885) földrajztudós Oroszország és Európa (1871) című művére. Danyilevszkij szerint Európa ellenségesen tekint Oroszországra, Európa mesterséges fogalom, és nincs általános emberi fejlődési modell sem. Nagy Péterről ő is elítélően nyilatkozott. Az orosz és szláv világot ugyanakkor erkölcsileg magasabb rendűnek tekintette, szembeállítva a nyugati imperializmussal. E gondolatok a keleti kérdés kapcsán is megjelentek; az Oszmán Birodalom hanyatlása után ugyanis Oroszországot tartotta a térség természetes rendező erejének.

Az előadás végén Hammerstein Judit elsősorban Custine márki (1790–1857), illetve Alexis de Tocqueville (1805–1859) Oroszországról festett képét mutatta be. Főként előbbi munkásságát fókuszba állítva kiemelte, hogy az általa Oroszországról alkotott toposzok a későbbi nyugati és orosz gondolkodásban egyaránt tovább éltek.

Forradalmak Oroszországban 1917-ben

Hahner Péter előadásában a forradalom fogalmának történeti értelmezéséből kiindulva vizsgálta az 1917-es oroszországi eseményeket. Bevezetőjében hangsúlyozta, hogy a forradalom kifejezés a történelem során rendkívül sokféle, gyakran erőszakos politikai változást jelölt. A forradalom fogalmát rendszerint egy radikális, visszafordíthatatlan átalakulással, valamint a politikai erőszak megjelenésével kapcsolták össze, ugyanakkor már a kora újkortól eltérő jelentéstartalmak társultak hozzá. A fogalom alakulásának történeti áttekintéséhez az előadó felidézte Anglia 1638–1688 közötti történetét, az amerikai függetlenségi háborút, majd utalt arra, hogy a 17–18. században a forradalom elsősorban állapotváltozást, visszafordulást vagy rendkívüli politikai fordulatot jelentett, míg a 18. század végétől – különösen a francia forradalom hatására – egyre inkább a radikális társadalmi és politikai átalakulás fogalmával azonosították. A 19. században a forradalomhoz fokozatosan pozitív jelentéstartalom is társult, különösen a marxista gondolkodásban, amelyben a forradalom a társadalmi fejlődés szükségszerű állomásává vált. Az előadó ezután beszélt a forradalmár embertípusának megjelenéséről is. 

Hahner Péter hangsúlyozta, hogy Oroszország esetében a forradalom fogalma sajátos történeti kontextusban jelent meg. A 20. század elején az első világháború pusztítása, az állami intézményrendszer meggyengülése és a társadalmi feszültségek együttesen teremtették meg a forradalmi helyzetet. Az 1917. februári események a cári hatalom összeomlásához vezettek, míg az októberi fordulat már a hatalom tudatos megszerzésére irányuló politikai akcióként értelmezhető. Kitért arra, hogy Antony Beevor könyvében az eseményt októberi puccsnak nevezi, ami véleménye szerint nagyon helytálló. 

Az előadásban szó esett arról is, hogy az 1917-es forradalmak értelmezésében központi szerepet játszik az erőszak kérdése. Hahner Péter szerint az erőszak nem pusztán kísérőjelensége, hanem egyik meghatározó eleme volt a forradalmi folyamatnak. A politikai erőszak alkalmazása ugyanakkor nem jelentette automatikusan a társadalom teljes átalakulását, hiszen a hatalom megszerzése és megtartása hosszabb, összetettebb folyamatnak bizonyult.

Hahner Péter külön hangsúlyozta a vezető személyiségek szerepét, elsősorban Lenin politikai gondolkodását és stratégiáját. Lenin felfogásában a forradalom nem spontán tömegmegmozdulás, hanem tudatosan irányított politikai cselekvés volt, amelynek célja a hatalom megragadása és megtartása. A bolsevikok számára a forradalom eszköz volt egy új politikai rendszer létrehozásához, még akkor is, ha ez a demokratikus intézmények felszámolásával és a diktatúra kialakulásával járt együtt. Az előadó rámutatott arra is, hogy az 1917 utáni események fényében a forradalom fogalma fokozatosan elvesztette eredeti, felszabadító jelentéstartalmát, és egyre inkább az erőszak, a kényszer és az állami terror szinonimájává vált. A bolsevik hatalomgyakorlás során kialakult pártállami rendszer hosszú távon meghatározta a Szovjetunió politikai berendezkedését, és alapvetően befolyásolta a 20. századi orosz történelem alakulását.

A Szovjetunió létrehozása és Sztálin hatalomra jutása

Kolontári Attila előadásában a Szovjetunió létrehozásának folyamatát és Sztálin hatalomra jutását vizsgálta, különös tekintettel a hatalom megszerzésének technikáira, a rendszer kiépítésének mechanizmusaira, valamint a Lenin és Sztálin politikai rendszere közötti folytonosságokra és különbségekre.

Az előadó megjegyezte, ha a moralitást nem vesszük számításba, csupán a hatalom megszerzését és megtartását tekintjük mércének, akkor Sztálin a 20. században a hatalomtechnikát legsikeresebben alkalmazó politikusok egyike volt. Bár származása és intellektuális felkészültsége, sőt forradalmi tevékenysége sem predesztinálta volna erre a szerepre, tudatos politikai stratégiával, kivételes szervezőkészséggel és a megfelelő pillanatok felismerésével vált a Szovjetunió első számú vezetőjévé. Az 1917-es forradalmat követően gyorsan emelkedett a pártapparátusban: 1922 áprilisában létrehozták a kommunista párt központi bizottsága főtitkára tisztséget, amelyet ekkor Sztálin kapott meg. Jóllehet a poszt inkább adminisztratív jellegű feladatok elvégzésével járt, ő mégis politikai tartalommal töltötte meg azt, és ez kulcspozíciót biztosított számára a káderpolitika és a döntéshozatal befolyásolásában. Ezzel egy időben – mivel Lenin ekkor kapta első agyvérzését – megindult a párton belüli utódlási harc. 

Kolontári Attila rámutatott arra, hogy Sztálin hatalmának egyik alapja a pártvezetés személyi összetételének fokozatos átalakítása volt. A titkárság élén állva saját embereit juttatta kulcspozíciókba, miközben ellenfeleit elszigetelte vagy háttérbe szorította. A politikai küzdelmek során kezdetben szövetségeket kötött, majd – amikor pozíciója megerősödött – fokozatosan kiszorította riválisait a hatalomból. Előbb 1924–1925 során Trockijjal és híveivel számolt le, majd 1926-ig többek között Zinovjevvel és Kamenyevvel. Ezután, 1928-ban következtek az Egyesült Ellenzékhez (trockisták és baloldal) tartozók, míg 1929–1930 folyamán a jobboldali elhajlóknak bélyegzettekkel végzett, és félreállította Buharint is.

A régi lenini gárda felszámolásának bemutatása után az előadás részletesen foglalkozott a harmincas évek nagy tisztogatásaival, amelyek nyitánya Kirov 1934-es meggyilkolása volt, majd 1936–1938 során jöttek a nagy moszkvai koncepciós perek. Az előadó hangsúlyozta, hogy a tömeges letartóztatások, koncepciós perek és kivégzések nem spontán túlkapások voltak, hanem a hatalomgyakorlás szerves részét képezték. A terror célja nemcsak az ellenzék megsemmisítése volt, hanem a társadalom folyamatos félelemben tartása is. A politikai rendőrség, az NKVD működése mindezekben központi szerepet játszott.

A régi lenini gárda eltávolítása után Sztálin egyedül maradt a saját kreatúráival. A Politikai Iroda tagjai primus inter paresként tekintettek rá; elfogadták, hogy ki-ki irányítja a maga területét, Sztálin pedig egyfajta egyensúlyozó, konfliktuskezelő szerepbe került. Hamarosan megkezdődött azonban a Politikai Iroda világának kriminalizálódása, a rokonokat sújtó represszió (pl. elhurcolás a Gulagra), és különös halálesetek is történtek. Ezzel kapcsolatban az előadó részletesen szólt az elviekben a Szovjetunió első számú vezető posztját (a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségének elnöke) betöltő Kalinyin és felesége ellehetetlenítéséről. Sztálin  egyre áthidalhatatlanabb távolságra került vezetőtársaitól, amivel egy időben a döntéshozatali mechanizmus is átalakult. Megszűntek a Politikai Iroda rendszeres ülései, Sztálin ad hoc egy-két vezetőtársát a saját szobájába rendelve hozott döntéseket, és mindinkább a keleti despota képét kezdte magára ölteni.

Kolontári Attila hangsúlyozta, hogy a sztálini rendszer nem pusztán Lenin politikájának mechanikus folytatásaként értelmezhető. Voltak ugyan közös pontok, mint például a kapitalizmuskritika, az osztályharc folyamatos élezésének tétele, továbbá hogy az erőszakot és a kényszert mindketten a problémák orvoslására alkalmas eszköznek tartották. Sztálin hatalomgyakorlása ugyanakkor sajátos „innovációkat”, a lenini örökségtől merőben eltérő elemeket is tartalmazott. Így például Sztálin a párton belülre vitte az osztályellenséggel szembeni lenini módszereket, és – származásából eredően – érvényesült nála a kaukázusi közegnek is betudható vérbosszú hagyománya vagy a rokonokra kiterjedő represszió. A kaukázusi hatás azt is jelenti, hogy Sztálin ízig-vérig ázsiai maradt, Európa idegen volt számára, míg politikai ellenfelei, vezetőtársai jelentős részben ebben a kultúrkörben szocializálódtak. Itt említhető továbbá a nagyorosz birodalmi múlt rehabilitálása is. Ezzel szoros összefüggésben az előadó kiemelte Sztálin sajátos történelmi önazonosulását, nyíltan vállalta ugyanis rokonszenvét Rettegett Iván iránt, akit az orosz államiság megerősítőjének és a belső ellenséggel könyörtelenül leszámoló uralkodónak tekintett. A Rettegett Iván-féle opricsnyina a sztálini terror egyik történelmi előképeként jelent meg (NKVD), egyúttal Sztálin saját politikájának legitimációs forrásává is vált. A kortárs pártapparátusban nem véletlenül nevezték őt gyakran Ivan Vasziljevicsnek.

Kolontári Attila említést itt arról is, hogy az osztályharc élesedésének elmélete igazán hangsúlyossá Sztálinnál válik, hiszen az ő elgondolásában a szocializmus építésével párhuzamosan az ellenség egyre elszántabbá válik, ami az éberség folyamatos fokozását követeli meg. Ezt a tételt Sztálin következetesen alkalmazta politikai ellenfelei megbélyegzésére és a társadalom állandó mozgósítására. A koncepciót Buharin logikailag is bírálta, rámutatva annak önellentmondásaira.

Az előadás végén szó esett Sztálin másik fontos tételéről, a „szocializmus egy országban” elméletéről, amely Trockij permanens forradalomelméletével szemben vált hivatalos doktrínává a Szovjetunióban. 

Kolontári Attila összegzésében hangsúlyozta, hogy a sztálini diktatúra sajátos módon ötvözte a modern totalitárius állam elemeit az orosz történelem archaikus, keleties hatalomgyakorlási hagyományaival. A korlátlan uralom, az alattvalók feletti teljes ellenőrzés és a személyes lojalitás rendszere a cári és még korábbi politikai mintázatok újraértelmezett tovább éléseként jelent meg a 20. századi Szovjetunióban.