Szesztilalom Amerikában

1920. január 16-án éjféltől az Egyesült Államokban tilossá vált a fél százaléknál magasabb alkoholtartalmú italok készítése, eladása és szállítása. E napon a virginiai Norfolkban ünnepélyes felvonuláson hordozták körbe az alkoholizmust jelképező John Barleycorn óriási koporsóját, s Billy Sunday prédikátor így búcsúztatta 10 000 ember előtt: „Te voltál Isten legrosszabb ellensége! Te voltál a pokol legjobb barátja! [...] A könnyek uralma véget ért!”

A híres amerikai alkoholtilalom nem egyszeri intézkedés volt, évszázados alkoholellenes mozgalmak és helyi tiltások előzték meg. Minderre meg is volt az ok: szakértők számításai szerint az átlagos amerikai 1830-ban háromszor annyi alkoholos italt fogyasztott, mint napjainkban.

Antialkoholista egyesületek, 19. századi tilalmak

A szesztilalomra irányuló törekvések Amerikában még a függetlenségnél is régebbiek. Massachusetts gyarmat főtörvényszéke már 1657-ben illegálissá nyilvánította az erősebb szeszes italok árusítását. 1789-ben Connecticutban mintegy 200 farmer mértékletességi egyesületet hozott létre. Példájukat követték Virginia (1800) és New York állam (1818) lakói is, a következő évtizedben pedig nyolc másik államban alakultak hasonló egyesületek. 

1826-ban létrejött az Amerikai Mértékletességi Társaság (American Temperance Society), amely tíz év múlva több mint 8000 helyi szervezettel és másfél milliós tagsággal büszkélkedhetett. A legkülönbözőbb vallási szervezetek hirdették, hogy az alkohol fogyasztása növeli a bűncselekmények számát, elősegíti a prostitúciót, a politikai korrupciót, rombolja a családi közösségeket és gátolja a hatékony munkavégzést. Maine államban 1851-ben megtiltották, hogy alkoholos italokat árusítsanak (kivéve gyógyászati, műszaki vagy ipari célokra). Portland ír lakossága azonban olyannyira erőszakosan reagált a tilalomra, hogy azt 1856-ban vissza kellett vonni. 

A polgárháború után, 1869-ben megalakult az Alkoholtilalom Párt (Prohibition Party). Mindmáig működik, még a 2008-as választáson is indított elnökjelöltet, aki azonban mindössze 643 szavazatot kapott. Jóval sikeresebbnek bizonyult az Asszonyok Keresztény Mértékletességi Egyesülete (Women’s Christian Temperance Union, WCTU), amely 1874-ben állt a mozgalom élére első nemzeti kongresszusának megrendezésével. Kansas volt az első állam, amely 1881-ben alkotmányában helyezte törvényen kívül az alkoholos italok forgalmazását. A rendelet végrehajtásának kikényszerítésében országos hírnévre tett szert Carrie Nation (1846–1911), egy termetes hölgy, aki a WCTU nevében ötvenhárom éves korától köveket hajigálva rongálta meg a kocsmákat. „Miért nem használsz baltát?” – kérdezte tőle gúnyosan a férje. Válasza így hangzott: „Ez a legértelmesebb mondásod, mióta összeházasodtunk!” Ettől kezdve Carrie Nation himnuszokat énekelve, baltával a kézben vonult be női követői élén a kocsmákba, és tört-zúzott. A kocsmárosok tehetetlenek voltak. Hiába tartóztatták le vagy harminc alkalommal, az okozott kárt mindig megfizette az előadásain befolyt belépőjegyek és az emléktárgyként eladott balták árából. Még lapot is alapított The Hatchet (A Balta) címmel. Kansas City hatóságai úgy oldották meg a Carrie Nation képviselte problémát, hogy óriási összegre bírságolták meg, amelynek befizetését felfüggesztették, azzal a feltétellel, hogy sose tér vissza a városba. A kocsmákban pedig efféle feliratok jelentek meg: „Szívesen látunk minden nemzetet [angolul: Nationt], kivéve Carrie-t!”

A 19. század végére, az 1893–97-es gazdasági válság leküzdése után kialakult az úgynevezett progresszív mozgalom. Vezetői a városi középosztályhoz tartoztak, s távol álltak a társadalmi rendet felforgatni kívánó, radikális követeléseket hangoztatóktól. A társadalmi, gazdasági és politikai nehézségeket morális problémáknak tekintették, és a kormány támogatásával kívánták megoldani. Egyaránt voltak hívei mindkét nagy pártban, és széles körű támogatást tudtak biztosítani olyan reformköveteléseknek, mint a trösztök megrendszabályozása, a politikai korrupció visszaszorítása, a női választójog, a környezetvédelem, a közegészségügyi állapotok fejlesztése, a vámok csökkentése, a munkakörülmények javítása és a legszegényebbeket támogató szociális intézkedések. Mindezek közül a legkönnyebben megvalósítható feladatnak az alkoholos italok árusításának betiltása tűnt, s a mozgalom tagjai azzal áltathatták magukat, hogy ezzel egyszerre küzdenek a személyes erkölcstelenség, valamint a választási korrupció ellen. 

1893-ban Ohióban megalakult a Kocsmaellenes Szövetség (Anti-Saloon League), amely két év múlva országos szervezetté válva jóval nagyobb befolyásra tett szert a WCTU-nél vagy az Alkoholtilalom Pártnál. Főleg a déli fehérek, a középnyugati, erősen vallásos farmerek és a nők helyeselték a szesztilalmat. A metodista, baptista, kvéker, skandináv lutheránus, presbiteriánus és kongregacionalista egyház, valamint Krisztus Követőinek Egyháza támogatta. Más vallási gyülekezetek azonban ellenezték az alkoholtilalmat: az anglikán, a német lutheránus és a római katolikus egyházi vezetők úgy vélekedtek, hogy a kormánynak nem kellene beavatkoznia erkölcsi kérdésekbe. 

Mindkét nagy politikai pártban voltak a szesztilalomnak hívei (a „szárazak”) és ellenfelei (a „nedvesek”). A Republikánus Párt aktivistáinak azonban a 19. század végén sikerült rásütniük a Demokrata Pártra „a rum, Róma és a rebellió pártjának” jól alliteráló bélyegét. Ezzel arra utaltak, hogy e párt támogatói között több a részeges, a római pápa híve, s a polgárháború idején több volt köztük a déli államok támogatója. 

Egyre több állam vezette be a szesztilalmat, némelyikben visszavonták, némelyikben nem, s az országos alkoholtilalom bevezetése idején már tizenhat „száraz” (dry) államban nem lehetett alkoholt árusítani. 1913-ban 4000 felvonuló követelte a Kongresszus előtt a szesztilalmat biztosító alkotmánykiegészítést. Az első világháború fenyegetése új érvet biztosított a tilalom hívei számára a még „nedves” (wet) államokban is: az alkoholos italok gyártása és forgalmazása helyett inkább a hadianyagok készítésére kell fordítani az energiákat. Ráadásul 1917-re a Kongresszusban többségbe kerültek a szesztilalom támogatói. Ebben az évben mindkét ház megszavazta az alkotmánykiegészítés indítványát, amelyet 1919 elejére a 48 államból 36 ratifikált. A XVIII. alkotmánykiegészítés első cikkelyei így hangzottak: 

„1. §: E cikkely ratifikálása után egy évvel az Egyesült Államokban és a fennhatósága alá eső területeken tilos a szeszes italok gyártása, eladása vagy szállítása, importja vagy exportja fogyasztási célból.

2. §: Ezt a cikkelyt a Kongresszus és az államok megfelelő törvényalkotása útján fogják érvényre juttatni.”

A Kongresszus el is fogadta a Képviselőház egyik vezető tisztviselőjéről Volstead-törvénynek nevezett határozatot. A törvény népszerű volt a középnyugat vallásos farmerei körében és a déli államokban. Az előbbiek meg voltak róla győződve, hogy az alkoholizmus minden más bűnnel együtt a nagyvárosi élet következménye, délen pedig a fehér lakosság úgy érezte, hogy az alkohol veszélyesen felszítaná a jogfosztott feketék elégedetlenségét. A hatalmas keleti és északi városokban azonban a szesztilalom igen népszerűtlen volt. A részben külföldi származású városi lakosság nem szívesen mondott le az alkohol fogyasztásával kapcsolatos hagyományairól. 

A szesztilalom hatásai

A törvény nem büntette a szeszes italok megvásárlását, birtoklását és fogyasztását, vagyis a keresletet nem próbálták csökkenteni, csak a kínálatot. Végrehajtását ráadásul kezdetben a pénzügyminisztérium 1520 szövetségi ügynökére bízták, akik kevesebb fizetést kaptak a szemeteseknél is, s vesztegetés miatt hamarosan minden tizenkettediket el kellett bocsátani. Egy szenátor ugyan kijelentette, hogy ennél jobb arányt maga Jézus sem ért el tanítványai körében, de ezzel senkit sem győzött meg a szesztilalom hatásosságáról. A törvényhozók ugyanis figyelmen kívül hagytak két tényt. Az egyik: az italozás olyan hagyománnyá vált bizonyos társadalmi csoportok körében, amelyet nem lehetett egyetlen törvénnyel megszüntetni. A másik: a központi kormányzat az Egyesült Államokban sohasem volt képes ellenőrzése alá vonni az állampolgárok magánéletét.

A társadalom egy része megvetette az álszent politikusokat, akik szó szerint vizet prédikáltak és alkoholtartalmú italokat fogyasztottak. Az első világháború veteránjai azon méltatlankodtak, hogy a szesztilalmat a hátuk mögött fogadták el, mialatt ők „odaát” voltak. A munkásokat felháborította, hogy megfosztották őket olcsó italaiktól, miközben a gazdagok illegális úton könnyűszerrel beszerezhették a legdrágább whiskyt is. Az ital a fiatalok körében a felnőttség, a nők körében az egyenjogúság szimbóluma lett, és jóval többet fogyasztottak belőle, mint a törvény előtt. A nagyvárosokba látogatók „bárvadászatnak” nevezték a speakeasy néven emlegetett, titkos alkoholmérések felkutatását. Ezeket vaskos ajtók rejtették, melyeken apró, rácsos ablakocska nyílt meg a kopogásra. Az illegális árut fogyasztó vendégek gyorsan, drágán és nagy mennyiségben fogyasztottak változó minőségű, magas alkoholtartalmú italokat. A törvény ugyanis egyáltalán nem tiltotta az alkohol fogyasztását. A fiatalok „folyékony mandulaműtétnek” nevezték az italozást, s elterjedt egy új pohárköszöntő: „Sújtsunk le a szabadság védelmében!” 

A legtöbb italt Kanadából és a karib-tengeri szigetekről csempészték az Egyesült Államokba, de terjedtek az „otthon főzött” (home brew) és a „fürdőkádban készült” (bathtub gin) italok is. Az efféle kotyvalékok bénulást, vakságot vagy halált is okozhattak. Ahogy egy amerikai történelmi kézikönyv szerzői megfogalmazták: „A kedélyes alkoholcsempész a barátságos temetkezési vállalkozó hallgatólagos üzleti partnere volt.” 

A szesztilalom természetesen nem volt teljesen eredménytelen. Az 1920-as években megnövekedett a lakossági megtakarítása, gyarapodtak a bankbetétek, és csökkent a munkahelyekről való távolmaradás a gyárakban – de hogy ez mennyiben volt tulajdonítható az új alkotmánykiegészítésnek, és mennyiben az általános gazdasági fellendülésnek, ezt igen nehéz lenne megállapítani. 

Az alkoholtilalom fő következménye a szervezett bűnözés sohasem látott megerősödése volt. Az amerikai nagyvárosokban az alvilág vette át a szeszes italok forgalmazását. Több helyen is bandaháborúkra került sor, előbb lefűrészelt csövű puskákkal, majd a húszas évek közepén a gengszterek felfedezték a Thompson-géppisztolyt, amely feleslegessé tette a pontos célzást. A golyókkal megtöltött „írógép” vagy „Tommy-gun” mindössze tíz kilót nyomott, egy perc alatt ezer golyót tudott kilőni, engedély nem kellett hozzá, és postai úton is meg lehetett rendelni. A szesztilalom évei során Chicagóban mintegy 700 áldozata volt a bandák harcainak. Az 1930-as évekre az alvilág éves bevétele elérte a 12-18 milliárd dollárt – a washingtoni kormány bevételének többszörösét. Ekkor már egyre többen így foglalták össze a XVIII. alkotmánykiegészítés következményeit: „Biztonságosabbá tette a világot az álszenteskedés számára.”

A szesztilalom és a Fehér Ház

Mindennek dacára igen sokan úgy vélekedtek, hogy a szesztilalom tartós lesz, és semmi esély a visszavonására. Az 1928-as választáson az amerikai társadalom többsége még mindig nem támogatott „nedves” elnökjelöltet. A Demokrata Párt jelöltje Alfred E. Smith volt, akit négyszer választottak meg New York állam kormányzójává. De hiába fűződött a nevéhez a nyolcórás munkanap és a minimálbér bevezetése, a nők és az emigránsok jogainak támogatása, iskolák és kórházak építése. Az amerikai társadalom többsége gyanakodott rá, mert nemcsak római katolikus volt, de a szesztilalom ellenfele is, aki pontosan tisztában volt a XVIII. alkotmánykiegészítés káros következményeivel. Bár a párt úgy döntött, hogy a kampány során kerülni fogják a szesztilalom kérdését, a választók többségének szemében Smith képviselte mindazt, amitől a hagyományok védelmezői tartottak: a modern nagyvárost, a bevándorlók előtt nyitott világot – és az alkoholfogyasztás szabadságát. Nem is nyerte meg a választást.

A nagy gazdasági világválság azonban hamarosan elvonta a figyelmet a szesztilalom kérdéséről, és egyre több politikus látta be, hogyha a kormány hatékonyan kíván fellépni a válság következményeinek enyhítése érdekében, akkor nem mondhat le az alkoholtartalmú italok árusításából származó adójövedelmekről. A választókat immár jóval nagyobb problémák foglalkoztatták annál, hogy szabad-e alkoholos italokat árulni vagy sem. Amikor Franklin Delano Roosevelt 1932-ben elfogadta a Demokrata Párt elnökjelöltségét, már nyíltan kiállt a szesztilalom eltörlése mellett abban a híres beszédében, amelyben „New Deal”-t, új osztást, új bánásmódot ígért az amerikai társadalom számára. 

A szesztilalom olyannyira népszerűtlenné vált, hogy még Roosevelt hivatalba lépése előtt, 1933. február 20-án a Kongresszus a XXI. alkotmánykiegészítéssel érvénytelenítette. Ahogy egy amerikai történész megfogalmazta: „A többségében vidéki, protestáns mozgalomnak nem sikerült leszoktatnia Amerikát az ivásról.” A nagyvilág pedig levonta – vagy levonhatta volna – azt a következtetést, hogy nem mindig érdemes büntetéseket ígérő, radikális törvényhozói intézkedésekkel fellépni azon szokások ellen, amelyekről a társadalom egyes tagjai nem kívánnak lemondani.