Társadalmi változások és kisebbségi helyzet a két világháború között

Az 1918 és 1939 közötti időszakot az európaiak hajlamosak a második világháború kitörésének perspektívájából szemlélni. Ennek a közel két évtizednek az értékelése valóban lehetetlen enélkül, de a korszakra mégsem lenne helyes úgy tekinteni, mintha csak egyfajta fegyverszünetet tartottak volna a két világháború között. Nem hagyható ugyanis figyelmen kívül az ezekben az években bekövetkező társadalmi emancipációs hullám, a választójog kiszélesítése, az alkotmányosság megerősödése vagy éppen a nemzetközi kisebbségvédelem kialakulása – még ha az utóbbi különböző okok miatt nem is tudott megfelelően működni. 

Milyen máig ható változások történtek ebben az időszakban? Mennyiben lépett előre az alkotmányosság Európa országaiban? Hogyan fejlődött ki a nemzetközi kisebbségvédelem, és miért nem tudott megfelelően működni?

Társadalmi, jogi, illetve alkotmányossági változások

Az első világháborús megpróbáltatások, illetve a háború által kiváltott tektonikus gazdasági-társadalmi mozgások (ilyen volt például a nők tömeges termelésbe állítása) következtében jelentős társadalmi emancipációs hullám indult el. Európa számos országában ekkor vezették be az általános választójogot, és ekkor terjesztették ki a nőkre is. Markánsabbá vált a gazdasági-szociális jogok törvényi védelme (a németek 1919-ben elfogadott weimari alkotmánya például már szociális alkotmánynak számított), és egyre több helyen jelentek meg a munkásvédő intézmények. Megerősödtek a szakszervezetek, és itt-ott létrejöttek a munkanélküli-segélyezés csírái is. Az állam egyértelműen kezdett beavatkozni a gazdaságba, annak minden előnyével és hátrányával együtt, amivel fő célja a háború utáni újjáépítés, valamint – az újabb forradalmak elkerülése érdekében – egyfajta társadalmi kiegyenlítődés, illetve egyensúlyteremtés volt.  

Az 1920-as években néhány országban (például Ausztria és Csehszlovákia) létrejöttek az alapjogokat és alkotmányosságot védő első alkotmánybíróságok is. Ausztriában átfogó módon szabályozták a közigazgatási eljárásjog szabályait, ami szintén fontos garanciális jellegű intézkedés volt. Az I. világháború utáni években több helyen új demokratikus alkotmányok születtek. A sort 1919-ben a németek nyitották meg a már említett weimari alkotmánnyal, majd 1920-ban Ausztria és Csehszlovákia, 1921-ben a Lengyel Köztársaság és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, 1923-ban pedig a Román Királyság következett. 

Az 1920-as évek elején elfogadott alkotmányokon leginkább a Harmadik Francia Köztársaság (1875–1940) alkotmányos modelljének hatása érződött. Franciaország volt ugyanis az az állam, amely a szövetségeseivel nemcsak megnyerte az első világháborút, hanem – egy ideig – garantálta jó néhány közép-európai és délkelet-európai állam biztonságát. Igaz, természetesen más (amerikai, belga, német, osztrák stb.) hatások is érvényesültek az új alkotmányokban.

Az 1918-ban magát vesztes oldalon találó Magyarországnak hagyományosan nem volt chartába foglalt alkotmánya, az 1919-es szocialista forradalom utáni restaurációs politikai rezsim pedig jogi és állami kontinuitásra törekedett az 1918 előtti állapotokkal. Ez azonban több belső és külső ok következtében csak viszonylagos lehetett. Magyarország például hivatalosan királyság volt, de az államfői pozíciót az 1920. évi I. törvény értelmében ideiglenesen Horthy Miklós kormányzó töltötte be. Az említett törvény volt egyébként az új rezsim legfontosabb jogi normája.

A jelentős vívmányokat tartalmazó új kelet- és közép-európai alkotmányok többnyire demokratikusabbak voltak, mint maguk a helyi társadalmak, illetve ezen országok gazdasági-társadalmi viszonyai. Ez előbb vagy utóbb komoly feszültségekhez vezetett. A térségben mindvégig csak a gazdaságilag erős és iparilag fejlett Csehszlovákia volt képes megőrizni polgári-demokratikus berendezkedését, a többi államban – különböző formában, időben és mértékben – erőteljes jobbratolódás következett be, tekintélyelvű vagy egyenesen diktatórikus rendszerek jöttek létre. Az utóbbi főleg az elnöki és királydiktatúrák balkáni, illetve baltikumi bevezetésében nyilvánult meg. Ebben nyilván a fasizálódó Olaszország, később a nácik uralma alá került Németország is szerepet játszott.

„Nemzetállamok” kora

Bár a térségbeli államok az államforma szempontjából jelentősen különböztek (Csehszlovákia és Lengyelország köztársaságok lettek, a többiek monarchiák maradtak), egy elem közös volt bennük, mégpedig a nemzetállamiság építése iránti igény. Ezt a célt szolgálta a közigazgatási központosítás is, amely részben a mértékadónak tekintett francia modellből is következett. Igaz, a két világháború közötti évtizedekben több ember élt saját nemzetállamban, mint 1918 előtt, de ezek a nemzetállamok inkább csak célok és mítoszok voltak. Ausztriát és Magyarországot leszámítva ugyanis a többi multietnikus képződménynek tekinthető, és a nem többségi lakosok száma több helyen elérte a lakosság egyharmadát. Ráadásul a föderalizálás elmaradása, illetve a közjogi autonómia hiánya miatt több olyan nemzet is csalódott, amely hivatalosan az államalkotó nemzet részének számított: mindenekelőtt ilyenek voltak a horvátok, a szlovákok és a szlovének. Ez komoly súrlódásokat szült az új államokban. A jelentős regionális és vallási különbségek, illetve a gazdasági egyenlőtlenségek csak súlyosbították a helyzetet.

A nemzeti és etnikai kisebbségek súlyos helyzetét némileg árnyalta az a tény, hogy a kisebbségvédelem ügye a két világháború között már nem számított belügynek, hanem nemzetközi szintűvé vált. A győztes nagyhatalmak ugyanis nemcsak a vesztes államoktól várták el a nemzetiségekkel szemben méltányosabb bánásmódot, hanem a térségbeli új nemzetállamoktól is. A kisebbségvédelmi egyezmények, illetve deklarációk tehát nemcsak Ausztriát, Bulgáriát, Magyarországot és Törökországot kötelezték, hanem Csehszlovákiát, Görögországot, Jugoszláviát, Lengyelországot és Romániát, de ide kell sorolni a baltikumi kisállamokat és Finnországot is. A kisebbségvédelmi igény érvényesült továbbá az újonnan létrejött Albánia, Irak és Danzig Szabad Város esetében is. 

Kisebbségvédelem a gyakorlatban

A teljes kisebbségvédelmi rendszer felügyeletében és működtetésében fontos szerepet kapott az 1920-ban létrejött, genfi székhelyű Nemzetek Szövetsége (más néven Népszövetség). Kisebbségvédelmi ügyekben főleg a világszervezet Végrehajtó Tanácsa volt meghatározó, amelyben a győztes nagyhatalmi érdekek érvényesültek. A Tanácsnál lehetett ugyanis panaszjoggal élni, és többnyire itt nyílt lehetőség hatékony érdekegyeztetésre. A közgyűlés és a titkárság kevésbé játszott fajsúlyos szerepet ezekben a folyamatokban, a hágai székhelyű Állandó Nemzetközi Bíróság pedig akkoriban még nem számított a világszervezet fő szervének.

Az egyes érintett államok azonban nem mindig mutattak hajlandóságot a kisebbségvédelmi kötelezettségek és vállalások betartására. Leginkább a győztesnek és félig-meddig európai középhatalomnak számító Lengyelország lázadozott az ilyen jellegű kötöttségek ellen, és később Románia is hasonló útra lépett, igaz, némileg óvatosabban. A polgári demokratikus Csehszlovákia – a fenti államokhoz képest – inkább elfogadta ezt a rendszert, mert a Népszövetség létezésében fontos garanciát látott saját maga számára; ugyanakkor komoly mozgástérrel is rendelkezett az első általános hatáskörű és egyetemességre törekvő kormányközi (azaz az államok részvételével működő) szervezeten belül. 

A népszövetségi politika lényegében arra a logikára épült, hogy az új, illetve a megnagyobbodott területű államoknak a határaik garantálása ellenében méltányosabban kell bánniuk az országukban élő többi nemzetiséggel; a feszültségek folyamatos tompítása által így valósulhatott volna meg egy újfajta egyensúly-politika. Problémát jelentetett azonban, hogy az egész rendszer még nagyon friss és törékeny volt, a nemzetegyesítésre törekvő irredenta mozgalmak, valamint a vesztesek határrevíziós törekvései ugyanis erősebben hatottak az akkori nemzetközi politikára, mint a tartós megoldást kereső egyéb jogi megoldások.

A görög–török viszonylatban viszont megjelent egy jóval durvább nemzetiségikezelési módszer is, nevezetesen a kitelepítések és lakosságcserék politikája. Erre az 1923. évi lausanne-i békeszerződés teremtett jogalapot, és körülbelül kétmillió embert érintett. Az érintettek többségében kis-ázsiai görögök voltak, a háttérben pedig a térség stabilizálására és az egész folyamat rendezett lefolyására törekvő nagyhatalmak, döntően pedig Nagy-Britannia állt. Igaz, a lakosságcsere alternatívája nem a kisebbségi jogok megadása, netán az asszimiláció volt, hanem sokkal inkább a népirtás folytatása.

Útban az újabb világégés felé

A két világháború közötti időszakot ellentétes tendenciák jellemezték és folyamatos válságok kísérték. Ami igaz lehetett az 1920-as években, sokszor már elfelejtett múltnak számíthatott az 1930-as években. Ekkor ugyanis megint nőni kezdtek az államközi és ideológiai feszültségek, a nemzetközi kooperáció igénye pedig háttérbe szorult. A döntően a britek, franciák és olaszok által működtetett Nemzetek Szövetségének presztízse folyamatosan csökkent, az eredetileg vesztes államok egymás közti kooperációja viszont hatékonyabbá vált.

Az elégedetlen államok egyre kevésbé követték a szabályokat. A helyzeten már nem sokat változtatott az a tény, hogy az eredetileg az egész versailles-i nemzetközi rendszerrel elégedetlen Szovjetunió elfogadta a konstrukciót és tagságot is nyert a világszervezetbe, amelyből viszont fájóan hiányzott az Egyesült Államok. A harmincas években aztán elkezdődött a kilépések időszaka, Európa pedig feltartóztathatatlanul újabb tragédia, azaz a második világégés felé sodródott.