Victor Fleming: Elfújta a szél

Film-történelem

Victor Fleming: Elfújta a szél

Dr. Hahner Péter

Victor Fleming: Elfújta a szél (Gone with the Wind). 1939, 238 perc. Amerikai film

Ne becsüljük le történelmi szempontból sem ezt a régi, nyolc Oscar-díjjal megjutalmazott filmklasszikust! Igaz, a fő lélektani probléma, Scarlett szerelmi háromszöge ma már kissé idejétmúltnak tűnhet. Roger Ebert amerikai kritikusnak igaza volt: „AzElfújta a széllegádázabb küzdelme nem Észak és Dél, hanem Scarlett vágyai és hiúsága között dúl.” Az is tagadhatatlan, hogy a film elfogultan, egyoldalúan mutatja be az amerikai „régi Dél” társadalmát. Victor Fleming filmjében a rabszolgatartó államok vezetői nem azért fognak fegyvert, hogy továbbra is szolgasorban tarthassák fekete bőrű embertársaikat (márpedig akárhogy csűrjük-csavarjuk, végső soron igenis ezért fogtak fegyvert!), hanem afféle lovagias és hazafias felbuzdulásból. Az északiak pedig nem felszabadítóként jelennek meg a filmben, hanem erőszakos fosztogatókként, s fondorlatos harácsolókként. A fekete rabszolgák pedig vagy szánalmas és éretlen kiskorúak, vagy hűséges alkalmazottak, akik jobban ragaszkodnak rabtartóik családjához, mint újonnan elnyert szabadságukhoz. Azt viszont pontosan megtudhatjuk a filmből, milyen képet alkotott saját múltjáról a 20XX. század elején az „amerikai Dél”.

A film moziplakátja.

A film azonban azt is bemutatja (s ezzel már a történész is egyetért), hogy milyen meggondolatlanul vetette bele magát az amerikai polgárháborúba (1861—–65) a déli uralkodó osztály. Érdemes figyelni arra a beszélgetésre, amely a Wilkes -család báljára meghívott férfiak körében kerül sor a film elején: ebből pontosan megtudhatjuk, hogyan vélekedtek a déliek az északiakról, és a két régió tényleges erőviszonyairól. Az apró részletek meglepően pontosan idézik fel a kort: a színészek korhű jelmezeket viselnek, valamennyi elhangzó zenei betét korabeli induló, a háború elején rendezett, jótékony célú táncmulatságon pedig még nem a közismert „csillagkeresztes” lobogó függ az emelvény mögött, hanem az Unió zászlajára emlékeztető zászló, amelyet a polgárháború első évében használtak. Atlanta ostromának bemutatása rendkívül hatásos, a néző szinte a bőrén érzi, mit is jelentett egy ostrom alá vett városban élni az első „modern” háborúban. (Csak az érdekesség kedvéért: a hatalmas, égő pályaudvari épület, amely oly látványosan omlik össze a menekülők mögött, aKing Kongcímű film díszlete volt. A trópusi sziget óriási építménye ott állt a stúdió udvarán, és így szabadultak meg tőle.)

A legmegrázóbb jelenetre azonban az atlantai pályaudvaron kerül sor. Scarlett elrohan, hogy orvost hívjon szülés előtt álló barátnőjéhez, majd a távolodó képben szinte elvész a sebesült katonák tengerében, ahogy egyéni problémája is jelentéktelenné válik egy egész társadalom haldoklása közepette. Különböző polgárháborús indulók foszlányai hangzanak fel (köztük egy európai karácsonyi ének is, aTannenbaum, oh Tannenbaum, amely AmerikábanMaryland, My Marylandcímmel vált indulóvá), s végül a kép bal oldalán, a sebesültek tengere fölött lobogni kezd a Konföderáció megtépett, „csillagkeresztes” zászlaja. Ezt a képsort ugyanúgy „tanítani kellene” a filmtörténet oktatása során, mint aPsychozuhanyozó-béli gyilkosságának montázsait.

Megrázó és felejthetetlen az ültetvényes világ pusztulásának bemutatása is. Nagy kár, hogy a film második részében Scarlett érzelmi problémái kerülnek előtérbe. A déli asszonyok lelkierejét és kitartását azonban nagyszerűen idézi fel a film. Emlékezetes pillanat, amikor Scarlett pisztolylövésére megjelenik a lépcsőn a nagybeteg Melanie, férje kardjára támaszkodva, de mindenre készen.

A film rendkívül nagy sikert aratott az amerikai Délen, az ottani lányok még azt is megbocsátották, hogy a rendező nem közülük választott, hanem egy angol színésznőt, Vivien Leigh-t kérte fel Scarlett szerepére. Állítólag azzal vigasztalták magukat, hogy legalább nem egy „jenki” (vagyis északi) lány kapta meg a szerepet…