Hosszú és gazdag történelem során Szatmárnémeti mindvégig jelentős gazdasági és egyházi központnak számított. 1711-ben e városban írták alá a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári békét, s a települést sokan „Kölcsey Ferenc városának” is nevezik, mivel a Himnusz szerzője a XIX. század első harmadában Szatmár vármegye főjegyzője, illetve országgyűlési követe is volt.
A különös nevű Ördöngösfüzes gyönyörű népzenéje és táncai igen népszerűek a táncházmozgalom berkein belül. A Mezőséghez tartozó falu nevének több magyarázata is van, de tava, temploma és táncosai is híresek.
Szék legendás falu: ha nincs Szék, nincs táncházmozgalom. A budapestiek gyakran találkoznak a köztereken piros-feketébe öltözött, fejkendős-szoknyás nénikkel, akik piacoznak vagy épp hatalmas batyukkal battyognak tova: ők a székiek. A településhez számos legenda és történet kötődik. Izgalmas például a „széki gyász” eredete.
Székelyudvarhely 90 százalék feletti magyar népességarányával napjainkban Erdély „legmagyarabb városának” számít, amelyet az évszázados román uralom és a 20. század rohamos modernizációja látszólag alig érintett meg. A város ma is őrzi a 19. századi „Küküllő-parti Athén” arculatát, hangulatos városképével, neves iskoláival és pezsgő kulturális életével.
Brassó valaha a történelmi Magyarország – és benne Erdély – egyik legjelentősebb gazdasági, közigazgatási és kulturális központja volt, ennek ellenére a közvélemény napjainkban már csak egy 20. században kitalált étel és egy nemzetközi vonatjárat kapcsán ismeri a nevét. A következő írás a Kelet kapujának is nevezett város magyar múltját és kulturális örökségét mutatja be.
Legutóbbi hozzászólások