Huszt vára, egy vidám temető, az öt koronaváros, csodálatos dombok és hegyek, egy kettéosztott vármegye – ez Máramaros, a történelmi Magyarország egyik legnagyobb közigazgatási egysége.
A Segesd-patak és a Nagy-Küküllő találkozásánál, a Küküllőmenti-dombvidék magaslatai által szegélyezett völgyben fekszik Segesvár városa, az egykori Nagy-Küküllő vármegye székhelye. A települést a 12. században a Német-római Birodalomból érkező szász telepesek alapították, és történelme során mindvégig a királyföldi németség egyik kulturális és gazdasági központja volt. Festői szépségű környezete miatt a „Küküllő gyöngye” névvel is illetik, míg az egykori külföldi utazók „erdélyi Nürnberg”-ként” is hivatkoztak rá.
„Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talapjáig, négymértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna. A ránehezülő víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a föld alatti tűz repeszté kétfelé a hegyláncot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? Vagy ketten együtt? A mű Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem bírnak alkotni.” Jókai Mór ír ilyen elragadtatással a Vaskapuról Aranyember című regényében. Az erre haladó utazó számára az óriási, áttöréses szurdokvölgy máig lélegzetelállító látvány, ráadásul a története nem kevésbé izgalmas.
„Kiöntött a Kis-Küküllő, kiöntött a Nagy-Küküllő a rétre, de a rétre. Valamennyi szőke kislányt, valamennyi barna kislányt elvitte, de elvitte. Halássza ki minden legény, halássza ki mindenki a magáét, a magáét. Ne ölelje, ne csókolja, ne szeresse soha senki a másét” – így szól az egyik népszerű népdal. Az abban szereplő két Küküllő mentén magyar és román falvak, egykori szász települések sorakoznak, köztük Dicsőszentmártonnal. A régió boráról, zenéjéről és táncairól híres – no meg Küküllővárról.
Az országos hírű református kollégiuma révén az erdélyi közművelődés egyik fellegvárának méltán nevezhető Nagyenyed városa Torda és Gyulafehérvár között nagyjából félúton, az Enyed patak és a Maros folyó összefolyásánál fekszik.
Sajnálatos módon azonban a város nemcsak a protestáns iskolakultúra számára referenciaként szolgáló tanintézménye, valamint a környékén termelt kiváló minőségű borok okán válhatott ismertté, hanem azért is, mert 1704-ben a román és örmény martalócokkal kiegészített császári csapatok, 1849-ben pedig a román népfelkelők végeztek szörnyű vérengzést a településen. Az előbbi tragikus eseménynek állított örök érvényű emléket Jókai Mór, A nagyenyedi két fűzfa címet viselő elbeszélésében.
Recent Comments